PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. április 22.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


SODOMA BŰNE


Alapige:Ez 16,49-50

Íme, ez volt vétke Sodomának, a te öcsédnek: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg. És felfuvalkodtak, s utálatosságot cselekedtek előttem, és elveszítettem őket, amikor ezt megláttam.


Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk most valóban teljes szívvel tisztelni téged akkor is, ha napközben is kapcsolatban lehettünk veled, akkor is, ha reggel óta eszünkbe sem jutott, hogy dicsérjünk téged. Köszönjük, hogy most megállhatunk előtted és egy szívvel, egy szájjal magasztalhattunk máris.

Valljuk, hogy egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás. Bocsásd meg, valahányszor hálaadás helyett dicsekedünk. Bocsásd meg, ha magunknak tulajdonítjuk azt, amit te végeztél el az életünkben.

Emeld fel most a tekintetünket, hadd lássunk téged olyan nagynak, amilyen vagy. Hadd tudjunk egyre jobban bízni benned. Kérünk, hogy a te végtelen kegyelmedből szólj hozzánk a Biblia szavain meg az igemagyarázat mondatain keresztül. Hadd jusson el mindez a szívünkhöz úgy, mint a te igéd, a te leleplező és feloldozó, újjáteremtő igéd.

A te szavadra és szabadításodra várunk, Urunk. Ne fordulj el tőlünk, ajándékozz meg minket.

Ámen.


Igehirdetés

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Ezékiel könyvét olvassuk most az Ószövetségből. Ebben a könyvben több, nehezen érthető szakasz van. A nehezen érthető részek között is azonban elszórva, eldugva van egy-egy olyan mondat, amit az ember azonnal érthet. Ezért is érdemes elolvasni a nehezebben érthető szakaszokat is, meg a névsorokat, meg a városneveket tartalmazó részeket a Bibliából, mert közötte is lehetnek olyan üzenetek, amelyek sokat jelenthetnek számunkra.

Ebben a hosszú fejezetben Isten Jeruzsálem bűneit ostorozza, de egyszer csak itt van egy rövid utalás, hogy mi is volt Sodoma bűne. Sodomát már régen megítélte az Úr, elpusztult, de emlékezteti az Ő népét évszázadokkal később arra, hogy mi miatt jött az ítélet Sodomára, azért, hogy ők ne éljenek sodomai módra, és ne provokálják az ítéletet maguk ellen.

Hamarosan fogjuk olvasni ezt a szakaszt és arra gondoltam, hogy most egy kicsit előre lapozunk, s nézzük meg, hogy Isten mit tartott Sodoma bűnének. Mi miatt ítélte meg ezt a várost?

Ha mindazt, ami itt le van írva egy szempont szerint értékeljük, azt kell mondanunk, hogy Sodoma úgy élt, hogy nem a valóságos szükségleteket akarták már kielégíteni az emberek, hanem az élvezeteiket akarták fokozni. Nem arról volt szó, hogy kevés a kenyér, valahogy jussunk többhöz, hogy mindenki naponta jóllakjék, hanem azt mondja: nagy bőség volt, sőt tékozlás is volt. Eledel bősége és gondtalanság, de azért akartak még többet, hogy az élvezeteiket fokozzák.

A hanyatló társadalmakban ez mindig így van. Amikor a római birodalom már pusztulásnak indult, ott az élet minden területén ez jelentkezett. Akkor kezdték el azt, hogy jóllaktak a lakomákon, aztán jött a pávatoll, megpiszkálták egy kicsit a garatot, viszontlátták, amit megettek, hogy újra élvezhessék azokat a finom ízeket. Nem az a cél, hogy együnk valamit, még csak nem is az, hogy lakjunk jól, hanem hogy nyújtsuk meg az élvezeteknek az idejét.

Ugyanez jelentkezett az érzéki örömök terén, a szexuális életben ilyenkor születnek meg a rendellenességek, az aberrációk, a perverziók, de ugyanez van a lakáskultúrában is, amikor már nem az a cél, hogy lakjunk valahol, vagy hogy szépen, rendezetten, kultúráltan lakjunk, hanem elkezdődik a sok értelmetlen tárgynak a beszerzése, amit soha senki semmire nem használ, de annak ott kell lenni.

Vagy a kényelemnek a fokozása. Fel ne kelljen kelni a fotelből, mert két métert kellene gyalogolni a televízióig, ha ott akarok megnyomni egy gombot. Legyen távirányító, ami teljesen értelmetlen, ha csak nem az a bevallott cél, hogy fokozzuk az élvezeteket. De miért?

Sodomában ez volt, és három konkrét bűnre osztja itt Isten ennek a gyakorlatban való megjelenését. Azt mondja: kevélység jellemezte őket, bőségben éltek, de a szegényeknek nem adtak belőle. És van egy érdekes kifejezés - majd látni fogjuk, mit jelent -, hogy nem fogták meg a szegénynek a kezét. Kevélység; ő fürdik a bőségben, de nem mindenki fürdik, és aki nélkülöz, azt nem veszi észre; és nem fogja meg a szegénynek a kezét.

1. Mi a kevélység?

A Biblia szerint kevély az, aki magának tulajdonítja azt, amit Istentől kapott ajándékba. Aki büszkélkedik a hálaadás helyett. Aki dicsekedik az Isten dicsőítése helyett. Hányszor lehetünk ennek tanúi, hogy végre felépül a lakás, vagy felépül az a kis vagy nagy családi ház, s akkor végigvezetik a vendéget, hogy csodálja meg, hogy ők mit alkottak.

Életemben egyszer hallottam ilyen esetben azt, hogy nézd, milyen kegyelmes volt hozzánk Isten: elindultunk kicsi összeggel és megsokszorozta az erőnket, és legyen áldott az Ő neve, hogy itt áll ez a ház. Reméljük, a gyerekeinknek is otthont ad majd. Egyébként ilyeneket hallok: ezzel a két kézzel építettük fel. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: azt a két kezet kitől kaptátok? Kinek köszönhető, hogy kettő van és ép, és tudtatok vele dolgozni? Hogy meg tudtátok keresni vele a rávalót, vagy annak egy részét, a többit majd törlesztitek, amíg azzal a két kézzel dolgozni tudtok. Ez kinek az ajándéka?

Meg az én nagy eszemmel. És az kinek az ajándéka? Ha valóban nagy vagy kicsi, az teljesen mindegy, de ki adta?

Erre kevesen gondolnak. Ez a kevélység. Én alkottam valamit, mintha Isten nem lenne.

Tudom azt, hogy a mezőgazdaságban megszakadhattunk a munkában, ha jött egy tavaszi fagy, elvitte az egész évi almatermést. Meg más termést is. Vagy jön egy olyan aszályos év, mint a tavalyi, meg tavaly előtti, aztán a vetőmag sem terem meg. Az kitől függ? Miért nem volt bő termés a te erős két kezed, meg nagy eszed mellett? Mert mástól függ az áldás. Kevély az, aki magának tulajdonítja azt, ami Isten ajándéka.

Mi az Isten ajándéka? Pál apostol azt írja a Korinthusiaknak, akik szerettek kevélykedni és dicsekedni, hogy minden Isten ajándéka. Mid van, amit nem úgy kaptál? Mondj valamit. Ha pedig úgy kaptad, akkor mit dicsekszel? (1Kor 4,7)

Ez valóban elgondolkoztató. Ezt a mai napot nem úgy kaptuk ajándékba? Nem tudjuk meghosszabbítani, nem tudjuk biztosítani, hogy holnap ilyenkor is még életben maradjunk. Mindent Istentől kaptunk. Ezt a testet így, ahogy van, képességeivel és fogyatkozásaival. Mindent, mindent. Nekünk tudatában kell lennünk ennek, mert ez megőriz a kevélységtől. A kevélység tudniillik életveszélyes. Jakab levelében olvassuk: Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak azonban kegyelmét adja. Jak 4,6)

Egyszer megrémültem ettől a mondattól. Isten ellenük áll a kevélyeknek? Isten ellensége lesz azoknak, akik kevélykednek? Akkor én soha nem akarok. Annak vége van, akinek az Isten az ellensége. Az semmit nem érhet el az életben. Istennel szemben nem lehet győzni. Ha én szembekerülök Istennel, végem van! Jobb, ha feladok mindent. Na, de nem kell kevélykedni. Akkor meg ad olyan ajándékokat is, amikért nem dolgoztunk meg, amiket nem érdemlünk meg, amikről nem is tudtunk. Az alázatosaknak kegyelmét adja.

Vagy ahogy a zsoltárból ismerősebb: szerelmesének álmában is ad eleget. És akkor nem kell dicsekednem, hogy mint csináltam ezzel a két kézzel. Dolgozzon csak a két kezem, legyen kérges, legyen mindennap újra olajos vagy ilyen vagy olyan, amivel dolgozom. Ne féltsem, de legyek tisztában azzal, hogy az is az Ő ajándéka, hogy dolgozhatom, az meg végképp, hogy ha áldás lesz a munkámon. És számíthatok arra, hogy újra és újra fogok kapni olyan ajándékokat is, amikért nem dolgoztam meg. Ez az áldás. A kevélyeknek ellenük áll, az alázatosaknak kegyelmét adja.

Hadd említsek néhány olyan bibliai illusztrációt, ami megrendítő figyelmeztetés a számunkra, hogy a kevélységnek minden formájától őrizkedjünk.

Itt van mindjárt utána a Dániel könyvében az, amikor Nabukodonozor egy hűvös este sétálgat a palotájának a lapos tetején. Körülnéz, s azt mondja: ameddig a szemem ellát, minden az enyém. Sőt, mindent én építettem. S azonnal súlyos ítéletben lesz része. Ezt mondta a király: "Nem ez e ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére? Még a szó a király szájában volt, amikor szózat hallatszott az égből: Néked szól, Nabukodonozor király, a birodalom elvétetett tőled. És kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és hét idő múlik el feletted, amíg megismered, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja" (Dán 4,27-29).

Még a szó a szájában volt és elhangzik az ítélet, mert a felséges Isten uralkodik és nem Nabukodonozor. A felséges Isten a Nabukodonozoroknak is Ura és szuverén parancsolója. És ő körülnézhet, örülhet annak, hogy akkora a birodalma, de ezt ne mondja: a magam dicsőségére, mert Isten azt mondta: dicsőségemet másnak nem adom. És aki az Ő dicsőségéhez nyúl, az kivettetik és megaláztatik.

Ugyanígy járt Heródes is. Nem az, akinek Jézussal volt dolga, hanem annak az unokaöccse. Ezt olvassuk: "Egy kitűzött napon Heródes királyi ruhájába felöltözve és székében ülve nyilvánosan szólt a néphez. A nép pedig felkiáltott: Isten szava ez és nem emberé. És azonnal megveré őt az Úrnak angyala azért, mert nem az Istennek adott dicsőséget" (ApCsel 12,21-23). A kevélység az Isten dicsőségének a meglopása.

Ismerjük azt, amikor Isten elvezeti a népet már az ígéret földjének a határáig. Ott megállnak. Egyrészt a rájuk leselkedő veszedelmekre figyelmezteti őket, másrészt pedig ezt mondja: "Soha ne mondjad azt, még a szívedben se, hogy az én hatalmam, és az én kezemnek az ereje szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert Ő az, aki erőt adott neked e gazdagság megszerzésére, hogy megerősítse az Ő szövetségét." (5Móz 8,17-18)

A szívedben se mondjad azt, hogy én szereztem. Ott elsorolja Isten, hogy milyen gazdag földre viszi be őket. A kémek is már hozták a termést mutatóban. Mindenki elálmélkodik, milyen gyönyörű, és Isten azt mondja: eszedbe ne jusson, hogy azt mondjad: én eddig elverekedtem magamat, megszereztük, visszaszereztük, ez a mienk, hanem mondd azt, hogy az Úr kísért el minket, Ő adta vissza nekünk, mert Ő adott erőt e gazdagság megszerzéséhez.

A kevélység tehát súlyos bűn Isten szemében. Minden formájától óvakodjunk.

2. A második, amit említ, hogy nagy bőségben éltek, de aki nem bőségben élt, azt észre sem vették. Annak nem adtak.

Megfigyeltem, hogy ez sokszor így van. Valóban észre sem veszik némely emberek a mellettük levő szűkölködőt. Nincs szeme rá. Először bosszankodtam, hogy nem látja, hogy most segíteni kellene ennek vagy annak. Nekem ez fizikai fájdalmat okoz, hogy ha valaki jóízűen eszik és körülötte vannak mások, aki szintén jóízűen enne, de eszébe sem jut megkínálni. Olyan természetes mozdulat, nem, hogy kettétöröm azt a szelet kenyeret vagy zsömlét, és anélkül, hogy kérdezném, felkínálom. (Mert ha megkérdezem nem kérsz-e, valószínű azt mondja, hogy nem, pedig a szeme majd kiesik.)

A Példabeszédek könyvében van ez a mondat: Az irgalmas szemű megáldatik (Pél. 22,9). Ez Isten ajándéka, ha van szemem meglátni akárkinek a szükségét. Lehet, hogy nem tudok rajta mindjárt segíteni, lehet, hogy nem is az én feladatom, hogy segítsek rajta. De észreveszem a szükségét.

Jézust annyira jellemezte ez! Elnézte a sokaságot és így olvassuk a folytatást: könyörületességre indult rajtuk. Azonnal megmozdul a szíve és a szíve mozgásba hozta a legtöbbször a kezét is, és segített. Ő minden esetben tudott segíteni, mi nem tudunk minden esetben, de van-e irgalmas szemünk?

Ebben meg az segít, ha az ember tudatosítja magában, hogy amink van, az tényleg nem a miénk, az Istené. Ő reánk bízta azt a részét, amire nekünk szükségünk van, élvezhetjük, és csak élvezzük nyugodtan és legyünk hálásak érte, de a legtöbbünknek többet adott, mint amire feltétlenül szükségünk van. Azzal mit tegyünk? Azt kézbesíteni kell. Na, de hova? Kinek? Azoknak, akiknek szükségük van valami olyasmire.

Itt szoktak felcsattanni emberek: nem tudom a világ összes koldusát segíteni. Nem is kell az összeset. Azt kell, akit reánk bízott.

Komoly figyelmeztetés az, hogy volt egy gazdag ember, minden nap dúsan vigadozván - ez már az élvezetek fokozása, nem a szükség kielégítése -, és az ajtaja elé volt vetve egy Lázár nevű koldus. Annak a Lázárnak nem adott enni, csak a kutyák nyalták szegénynek a sebeit (Luk 16). Neki az volt a koldusa, azon kellett volna segítenie, mert az volt az ajtaja előtt. Nem a koldulás problémáját kellett volna megoldania, és nem a világ összes segítségre szorulóján segíteni, csak azon, aki "oda volt vetve" az ő ajtaja elé. Nem mindig könnyű felismerni koldusainkat, de sokkal könnyebb, mint ahogy gondoljuk.

Néha ezek a koldusok a közvetlen hozzátartozóink, akik éheznek egy jó szó után, egy kis dicséret után, törődés után. Az időnket koldulják. Minket, magunkat koldulnak. Nem mindenkit kell kielégíteni. Különösen férfiaknak szoktam ezt mondani: nem kell minden asszony nyomorúságát megoldani. A feleséged legyen boldog melletted. Nem neked kell megvigasztalnod főleg a titkárnőt, meg aki nagyon tetszik a munkatársnők közül. Majd gondoskodik Isten azoknak a megvigasztalásáról. A feleségedet ne kelljen sose vigasztalni miattad, őt ne keserítsd el, és ne szomorítsd. Ő a te koldusod talán. Mikor simogattad meg utoljára úgy igazán a kezét?

Nem minden gyereket kell nekünk nevelnünk vagy szóval tartanunk. De mikor volt utoljára igazi, meghitt beszélgetésünk a saját gyerekeinkkel? Nem kioktatás, nem szidás, nem hajszolás, hanem beszéltetés és beszélgetés. Koldulnak bennünket.

Van tehát ilyen, hogy bőségben él, de észre sem veszi a szükségben levőt. Vagy ha észreveszi, akkor sincs irgalmas szíve, amelyik mozdulna és segítene.

3. A harmadik, amit említ: nem fogta meg a szűkölködőnek a kezét. Mit jelent ez? Valakinek a kezét megfogni az több, mint a kezébe tenni valamit?

Ez sokkal több. Mert akinek csak a kezébe teszek valamit, mert észrevettem a szükségét, annak valamit adtam. De akinek megfogom a kezét a szó átvitt, vagy olykor szoros értelmében is, annak önmagamat adtam, és ez sokkal több.

Egyszer egy hajléktalannal beszélgetni kezdtem és kimondhatatlan hálás volt. Azt mondta: vele még soha senki nem beszélgetett. Néha odavetnek valamit. Nyilvánvaló, hogy Isten indított rá, meg nem is mindig veszélytelen ilyen beszélgetésekbe bocsátkozni, de akkor éreztem azt a hálájából, hogy ez sokkal több volt, mintha akármennyi pénzt tudtam volna odatenni.

Isten azt mondja, hogy az bűn, amikor adhatnánk magunkból valamit azoknak, akikért felelősek vagyunk, és ezt nem adjuk. Amikor csak valamit adunk, de önmagunkat féltjük.

Hadd mondjak el egy egyszerű kis jelenetet. Két apuka beszélget és a három-négy éves kisgyerek azt akarja, hogy vegye fel. Most hagyjál egy kicsit, még nem érek rá. Itt van nálam egy kis csoki, s kezébe nyom egy kis csokit. De ő nem csokit kért, ő az apjára éhes. Apát szeretett volna "enni" ott egy kicsit, de nem kap belőle. Kap helyette csokit. Most ne zavarjál. És mikor zavarhatsz? Sose. Mindig van valami oka ennek. Pedig ha akkor önmagából ad valamit, ha a szó szoros értelmében megfogja azt a két kicsi kezet és felemeli magához, ezzel megalapozhatná a későbbi jó kapcsolatukat, meg az ilyenekkel megalapozhatná, amikor majd kamaszkorában nem hozzá kéredzkedik, de mégis utána vágyakozik, akkor sokkal könnyebb lesz átvészelni azokat az éveket, vagy nem is kell átvészelni, mert hamu alatt a parázs akkor is megmarad, mert ők jóban vannak. Ők barátok tulajdonképpen, csak a kamaszkori lázadások idején olykor szembe kerülnek egymással. Ezt meg kell alapozni valamikor, és ehhez önmagából kell adnia.

Az mindig súlyos bűn, amikor ajándékot adunk valakinek az időnk helyett. Vagy amikor a zsebpénzt megsokszorozza a szülő meghitt, őszinte jó beszélgetések helyett, ami talán neki is kellemetlen lehetne, de sokkal többet érne. Vagy amikor mozijegyet kap a gyerek, ahelyett, hogy otthon lennének jóízű együttlétek, ami miatt érdemes otthon maradni. Amikor a szívünket fogjuk vissza, és önmagunkat nem adjuk.

Sokszor az az érzésem, hogy akik így cselekszenek, maguk is félnek attól, hogy ha a szívüket adnák, semmit sem kapna a másik, annyira üres lett. Meg annyira nem begyakorolt mozdulat ez, nem vált reflexszé, hogy kész vagyok magamat adni. Aztán azt is, amire egyébként szükséged van, de ez mindig több, hogy megfogja a szűkölködő kezét. Üres kezek nyúlnak felénk. Megfogjuk-e azokat? Az öregjeink keze, a gyerekeké, munkatársainké, bárkié.

Olyan jellemző, hogy az Ószövetségben milyen gyakran fordul elő az, hogy Isten vezette az Ő népét "erős kézzel és kinyújtott karral". Nem azt mondta: menjetek arra, aztán érkezzetek meg, minden jót kívánok, hanem vezette őket. Nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban. Előttük, mögöttük ott volt. Körülvette őket. "Felettem tartod kezedet" - mondja a zsoltáros. Számíthattak az Isten kezére. Nyilván ez antropomorfizmus, ez egy kép, de amire utal, az Isten jelenléte, az, hogy önmagát adja szövetséges népének, ez mindennél többet ér.

A mi kis koldusaink is inkább bármiről lemondanak, csak minket ne kelljen nélkülözniük.

Jézusról is azt olvassuk, amikor elhívja a tanítványokat és megjelöli, mi ennek a célja: hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni. Az első a közösség. Önmagát kínálta fel nekik.

Pál apostol több levelében is beszámol erről. A legmeghatóbb a Thesszalonikai levél, amiben ezt írja nekik: mint a dajka a gyermeket, úgy dajkálgattunk titeket éjjel-nappal, hogy erősödjék a ti hitetek. Nem szégyell ilyen képet használni, és ez valóban úgy is volt, mert tudjuk, hogy mit tettek ők ott.

Ehelyett mi elkezdtünk levelezni. Ott van az előszobában a levél, hogy ha majd hazajön valaki, tudja, mi van a hűtőben. Aztán vagy megmelegíti, vagy megeszi hidegen, vagy egyikhez sincs kedve, különösen egyedül, mindig egyedül. Ilyen mélyhűtött házasságok és mélyhűtött nemzedéki kapcsolatok vesznek körül bennünket, mert magunkat nem akarjuk beleadni. A magunk meleg szívét. Vagy kihűlt szívét. Fel kellene melegíteni, és akkor kinyúlna a kezünk a másikhoz.

Mi segít azokon, akik így féltik magukat? A második Korinthusi levélben ír Pál apostol arról, hogy a jeruzsálemi szegényeknek gyűjtést rendeztek a pogányokból lett keresztyén gyülekezetekben is. A macedónokat kihagyták, mert ők annyira szegények voltak. Ne kérjünk tőlük, mert ők legalább olyan szegények, mint akik részére gyűjtünk. Meghallották a gyűjtést és rosszul esett nekik, hogy kimaradtak. Kérték Pált, hogy engedd meg, hogy mi is adakozzunk, és küldjél erre is embereket, akik majd elviszik. Amikor összegyűjtik, elképed az apostol, hogy milyen nagy adomány jött össze a maguk szegénységéből. Hogy csinálták ezt? Akkor Pál rájön, mi az oka ennek: ők önmagukat adták először az Úrnak. Így könnyű a pénzükből is adni, mert aki önmagát odaadja mindenestől, az a zsebeit is odaadta, meg azt a keveset is, ami abban van. Mindenem az Úré, és ebből könnyű adni. Előbb önmagamat, aztán fogok tudni a tényleges szükségeken is segíteni. Sokszor úgy, hogy magam is csodálkozom rajta.

Kevélység, bőség úgy, hogy nem adok a másiknak, és adok valamit, de magamat nem. Nem fogom meg a kezét.

Ki gyógyít ki minket ebből? Azt olvassuk az Úr Jézusról: "tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és szívből alázatos vagyok." A kevélységből Ő tud kigyógyítani. Aztán azt olvassuk róla: "Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk." Neki volt irgalmas szeme, irgalmas szíve és tudott adni. Azt is olvassuk, Pál apostol írja: "Hogy szeretett engem és önmagát adta érettem." Jézus tud minket megőrizni a kevélységtől, Jézus lelkülete segíthet oda, hogy meglátom a szükséget, s ha tudok, azonnal segítek rajta. Nemcsak a feleslegből vetek oda valamit, hanem adok. Talán magamtól vonom meg a falatot, de akkor is odaadom, és öröm van a szívemben, nem dicsekedés, mert előbb önmagamat már odaadtam neki. Így sokkal könnyebb adni.

Engedjük, hogy ha valamelyik bűn megvan bennünk, az Úr Jézus kigyógyítson ebből. Adjon szabadulás és tudjunk őszintén alázatosok lenni. Nem dicsekedni, hanem hálát adni. Legyen irgalmas szemünk, szívünk és kezünk, ne csak valamit adjunk, hanem legyen benne a szívünk, az egész lényünk, mi magunk is. Előbb önmagunkat neki, aztán sokkal könnyebb lesz Sodoma bűneitől szabadon élni.


Imádkozzunk!

Úr Jézus dicsőítünk azért, mert ebben is te adtál példát nekünk. Köszönjük, hogy nemcsak példát adsz, hanem erőt is adsz ahhoz, hogy kövessük a példádat. Segíts ebben, kérünk. Tedd világossá számunkra, hogy ezek közül melyik bűn fertőz minket, és akármilyen mélyen gyökerezik bennünk, adj nekünk szabadulást ettől, Urunk.

Ajándékozz meg azzal a szelídséggel és alázattal, ami téged jellemzett. Add nekünk azt az irgalmas szemet és szívet, amelyik téged indított könyörületességre újra és újra. Add, hogy ne féltsük magunkat. Ne csak valamit adjunk a reánk bízottaknak, a koldusainknak, akikhez küldesz minket, hanem hadd adjuk oda önmagunkat egészen neked, és így hadd tudjunk másoknak is adni magunkból.

Kérünk, beszélj velünk tovább is még ezen a gazdag igén keresztül, és adj nekünk valóban szabadulást mindezektől, hogy használhass minket a te sáfáraidként.

Ámen.