ERŐSÖDJ MEG ...

Alapige: 2Tim 1,6-7

"Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét."

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk ma este számba venni mindazt az áldást, amivel elhalmoztál, megajándékoztál bennünket az elmúlt időben. Köszönjük neked, Urunk azt a sok mindent, amit már talán el is felejtettünk, nem is tartunk számon, de ami nélkül nem tartanánk itt, ahol ma tarthatunk.

Köszönjük a fizikai és a lelki oltalmat. Köszönjük, hogy újra meg újra mellénk álltál a legelhagyatottabb, a legelesettebb pillanatainkban is. Köszönjük, Urunk, hogy te már akkor kerestél bennünket, amikor mi még semmit nem tudtunk rólad, sőt a te ellenségeid voltunk. Köszönjük, hogy megtapasztaltuk sokan, hogy igaz a te igéd, hogy amit mondasz, azt úgy is gondolod.

Urunk, szeretnénk ma este a te közelségedben feltöltődni, rád nézve megvidámodni, és előtted megnyugodni. Kérünk, így szólj hozzánk világosan, érthetően, személyesen igéd által!

Jézus Krisztus nevében kérünk, mennyei Atyánk, hallgass meg minket.

Ámen.

Igehirdetés

Pál az elmenetelére készülődik. Egyre világosabb, hogy nem lesz sokáig már ezen a földön, és a fiatal szolgatársnak, Timóteusnak szeretné még egyszer a szívére helyezni mindazt, amit fontosnak tart, amit a szolgálata, addigi életútja alatt felismert, amit Isten rábízott.

Ennek a biztatásnak, az általa Timóteus felé továbbadott mintegy lelki végrendeletnek, testamentumnak a része ez a két rövid mondat, amit az előbb hallottunk. Amilyen rövidek ezek a mondatok, mégis olyan gazdag tartalommal bírnak.

Az első vers arról beszél, hogy mire hívja Timóteust Pál, a második pedig arról, hogy amire biztatja, az mit eredményez, és hogyan működhet az életében. Ez legyen tehát a két szempont, ami alapján igyekszünk kibontani - Isten Lelkét segítségül híva - az igét. Mire hívja tehát Pál fiatal munkatársát?

Így kezdi: "ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát". Emlékeztetlek téged. Az emlékeztetés abban az eredeti formában, ami a görög szövegben található, igen erőteljes törekvésre, szándékra utal. Nemcsak éppen fel akar idézni tehát valamit Timóteus előtt, hanem szeretné azt a szívébe és a gondolataiba is vésni. Szeretné, hogyha Timóteus, amikor felkel, és amikor lefekszik, mindig emlékezne arra a kegyelemre és elhívásra, amit Istentől ajándékba kapott.

Annyi minden volt Timóteus életében- a megelőző versekben beszél erről az apostol -, ami őt hálára indíthatta. Az elődei, akik hitben közvetlenül előtte jártak, mintegy kiábrázolták számára Krisztust. Ő maga is - fiatal kora ellenére - megtapasztalta, hogy milyen az, amikor Isten Lelke munkálkodni kezd valakinek az életében. Azt mondja Pál, hogy emlékezzél erre.

Hány olyan emlék van az életünkben, amire, hogyha emlékszünk, akkor megmelegszik a szívünk? Hány olyan szabadítása Istennek, amit ha magunk elé idézünk, akkor már nem kételkedünk abban, hogy Ő ma is csodákat tud tenni? Hány olyan emlékünk és élményünk, amikor Isten az Ő bűnbocsátó kegyelmét élővé tette a számunkra? Amikor talán sírtunk az örömtől, hogy Uram, te még egy ilyen embert is szeretsz, mint amilyen én vagyok. Valóban igaz, hogy bűneinket a hátad mögé veted, és még az én bűneimet is, azt is, ami néha a legszörnyűbb teher a számomra.

A mai fáradt, cinikus, rezignált, egészen belekeseredettnek tűnő keresztyénségünk abból fakad, hogy elfelejtünk emlékezni az Isten csodáira, és ezért elfelejtünk bízni benne. Elfelejtjük, hogy Isten nem arra hív bennünket, hogy a keresztyénséget pusztán mint egy tant képviseljük ebben a világban, hanem hogy Krisztust kövessük. A feltámadott Krisztust, aki értünk halt meg a kereszten, és dicsőségesen feltámadt. Őt kövessük, és Őt ábrázoljuk ki minden körülmények között. Vagyis az Ő természete növekedjen bennünk. Ez csak úgy történhet, hogyha valaki számon tartja az Isten dolgait. Így lesz tele a szíve hálaadással, és ez nem öngerjesztés, mint ahogyan sokan gondolják. Hiszen, ha csak egy töredékét naponta felidézem annak, amit az elmúlt napokban, hetekben kaptam az Úrtól, akkor egészen másképpen indulok neki annak, ami előttem áll. Más szívvel tekintek azokra, akik körülöttem vannak.

Ezért mondja azt Pál, hogy emlékeztetlek téged. Emlékeztetlek mindarra, amiből jössz, és aki vagy, akivé Isten eddig formált téged. És így folytatja, hogy "gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned".

Gerjeszd fel Isten kegyelmi ajándékát. Az első számú állítás, hogy itt ajándékról van szó, amit Timóteus kapott, és mint minden ajándék, ez is azt jelenti, hogy teljesen érdem nélkül lett az övé. Isten az ajándékozó. De ez az ajándék olyan ajándék - és erről sok helyen ír a Biblia -, ami különleges céllal adatik az Úr minden hozzá tartozó gyermekének. A cél, hogy az Ő országának az építésében valamilyen speciális, Isten által elgondolt és eltervezett helyen az illető még jobban, még inkább helyt állhasson. Innen van a jól ismert bibliai szó, a karizma, amit a kegyelmi ajándékra használ a Biblia.

Hadd jegyezzem meg, hogy a kegyelmi ajándékkal való törődés, az arra való figyelés, és a számon tartása nem csupán egyes közösségek előjoga. Az ige világosan tanítja, hogy Isten Szentlelke által készít fel bennünket rá, hogy ebben a világban helyt álljunk ott, ahová Ő helyez. És ha nem így teszünk, ha nem keressük az általa nekünk adott speciális lelki ajándékot, akkor Isten munkáját tesszük szegényebbé az életünkben, és nem kell csodálkoznunk, ha utána Isten nem tud minket úgy használni, ahogyan az igéjében erre biztat.

Tehát az ajándék Istentől jön, és adatott Timóteusnak, és adatik mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében. Az ajándékoknak hatalmas sokszínűségéről beszél a Biblia. Itt olyan elcsúszási lehetőség van, amibe sok keresztyén belefut, azt gondolván, hogy a kegyelmi ajándék csak bizonyos - talán egy kézen összeszámolható - ajándékoknak a gyűjteményét jelenti: nyelveken szólás, gyógyítás, prófétálás, lelkek megítélése és így tovább.

Ezek a látványos ajándékok, de hadd ismételjem meg, amit az előbb mondtam: Isten olyan ajándékokat ad nekünk, amire elgondolása szerint szükségünk van, az Ő országának építésére. Ő dönti el, hogy ki, milyen ajándékot kap. Nem mi kérjük. Nem mi provokáljuk ki, és nem mi adjuk egymásnak. Teljesen más a szerzett ismeret vagy a felkészültség, és teljesen más az, amikor Isten ken fel valakit egy szolgálatra. Felkészíti, és Ő maga meg is erősíti.

A Szentírás arról beszél, hogy ez a bizonyos isteni küldés és felkészítés minden egyes keresztyén osztályrésze lehet, sőt kell hogy legyen.

Hogyan lehet felgerjeszteni ezt a lelki ajándékot? Érdekes szó, amit itt az ige használ. Azt a képet képzelhetjük el, amikor régen az olajmécsest feltekerték, és a láng teljes magasságában kezdett elégni a lámpában. A maximumra volt csavarva, és a lehető legtöbb fényt adta. Ezt a képet használja itt Pál. Azt mondja, hogy ne állítsd magad takarékra! Nem mintha Timóteus lelki értelemben takarékra állította volna magát, de Pál figyelmezteti, hogy folyamatosan ügyeljen arra, hogy amit Istentől kapott, azt őrizze meg, használja, Isten ügyének az előrehaladására fordítsa. Gerjeszd fel a neked adott lelki ajándékot.

Vajon mi tudjuk-e, hogy mi az, amit Isten csak ránk bízott, amit speciálisan nekünk adott? Kérdezzük egyáltalán? Hisszük, hogy Isten nemcsak másokat, a látványos szolgálatban lévőket, a fiatalabbakat, vagy épp a nálunk tapasztaltabbakat állítja az Ő szolgálatába, hanem mindannyiunkat oda akar állítani.

Ugyanis nem akkor vagyok alázatos, ha azt mondom, hogy én ilyen bűnösen és nyomorultan használhatatlan vagyok az Úr kezében, hanem ez részemről Krisztus váltságművének a megerőtlenítése. Az Isten ajándékai elől való elzárkózást semmiképpen nem lehet megindokolni és védeni. Ha ezt tettük vagy tesszük, akkor térjünk meg ebből, és imádkozzunk az Úrhoz, hogy mutassa meg azt a személyünkre szabott utat, amin járnunk kell. Ezért nem lehet egymás számára nagyon sok mindenben igen - nem szinten tanácsot adnunk. Nem lehet egymás helyett döntenünk, mert az Úr külön-külön helyeken, speciális módon akar bennünket használni. Kegyelmi ajándéka, felkészítése mindig arra a helyzetre szól, ami előttünk áll, és amit Ő gondolt el a számunkra.

A kézrátétel, a szolgálatba állításnak a megpecsételése volt. Hasonló, mint ahogyan ma a lelkipásztort vagy egy misszionáriust kibocsátanak, és az egyházi vezetői megáldják őt. Így történt ez régen is.

Titmóteus nem végzett teológiát. Ő a mai fogalmaink szerint nem volt lelkész. Bizonyos értelemben az volt, de nem épp úgy, ahogy ma lelkipásztor lesz valaki. Őt Isten egészen egyszerűen a szolgálatra hívta el, és ebben lett megerősítve Pál áldása által. Ehhez kellett neki újra meg újra visszanyúlnia.

Emlékszel-e, és visszagondolsz-e arra az időre, arra az időre, amikor téged állított az Úr a szolgálatba? Vagy egyáltalán elérkezett-e már ennek az ideje? Ha eddig még nem, akkor most akarod-e, hogy beállítson? Gerjeszted-e az Isten neked adott ajándékát, vagyis használod-e úgy, ahogy Ő azt neked adta? Elköveted-e mindazt, ami rajtad múlik, hogy aztán Isten hozzátehesse azt a kilencvenkilenc egész valahány százalékot, ami rajta múlik, hogy az Ő országa így, ezzel a plusszal is épüljön körülöttünk?

Pál biztatásának mi lehet az eredménye, Timóteus életében? Azt mondja az apostol: "Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." Pál nagyon jól tudta, hogy Timóteus a maga fiatalságában, tapasztalatlanságában átmegy komoly küzdelmeken és kísértéseken. Nem véletlenül mondja azt másutt, hogy "senki meg ne vessen téged a te fiatalságod miatt", mert nyilván voltak, akik fitymálták őt, hiszen nem tudott felmutatni hosszú évtizedeket, nagy dolgokat, óriási hittapasztalatokat maga mögött, amit az Úrral járt volna. "Csupán" - és ezt többszörösen idézőjelbe teszem - Isten elhívását tudta felmutatni, s azt a rövid időt, amióta Isten fiatal életében érezhetően vele volt.

Nyilván Timóteus is látta azokat a nyomorúságokat, amik Pált is börtönbe juttatták, és tudta, hogy ez adott esetben vele sem lesz másképpen. Tapasztalta az ellenszelet, ami mindig fúj, amikor Isten gyermekei kimennek ebbe a világba, mert a világ nem fogadja be az Isten világosságát. A sötétség sokkal biztosabb, mert ott nem derülnek ki a dolgok. S ha valaki elkezd világítani, azt nagyon sokszor megpróbálják ilyen vagy olyan módon eloltani, véka alá rejteni, az életét elszigetelni, akár egészen végletes módon is.

Nem véletlenül mondja tehát Pál, hogy nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Úr, mert ő maga, a nagy Pál is megtapasztalta és átélte, hogy a félelem szorongat bennünket sokszor. Hiába éltünk és élünk át sok csodát az Úrral, de kísértésként megmarad a félelem, amíg ezen a földön járunk. Hozzá tartozik emberi életünk gyengeségeihez, de nem kell, hogy diadalmaskodjon rajtunk. Nem kell, hogy a szégyenérzet, a magamban való bizonytalanság, az alázatoskodás, a bűneimre való folyamatos tekintés, és a tőlük való elszakadásra képtelenség egy életen keresztül megbénítson.

Ugyanis ez önmagában ellentmondás, ha valaki azt gondolná, hogy a félelem jöhet Istentől. Másutt azt mondja az ige, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. És aki fél - János apostol idézve -, nem lett teljessé a szeretetben.

Komolyan vesszük-e az igének ezt az útmutatását is, ami egyrészt biztatás, másrészt nagyon komoly felszólítás. Biztatás, hogy nem kell félelemben élnünk, mert az Úr megszabadít minden olyan helyzetből, ami le kellene, hogy bénítson bennünket. Az Úr be tudja, és be akarja tölteni a szükségeinket, ha rá bízzuk ezekben magunkat: legyen ez a párválasztás kérdése, a munkahely-keresés nyomorúsága, amikor az ember már talán hosszú hónapok óta keres, és nem talál munkát. Legyen ez egy emberi kapcsolatnak a kérdése, amit szeretnék helyre tenni, de a másik meg nem kész rá. Legyen ez belső érzéseknek a kérdése, amiket szeretnék magamban rendezni, de nem tudok.

Az Úr mindenható. Előtte nincs akadály. Őt nem kötik a mi logikai érveink, és különböző okoskodásaink. Ő szeretne minket fel- és megszabadítani a félelmeinkből. Hiszen tudjuk - ahogy ezt Pál is mondja -, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Az Úr kezében vagyok, és senki ki nem vehet onnan. Akkor miért félnék? Ha az Úr velünk, akkor ki lehet ellenünk?

Tehát nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten. Olyan jó lenne, ha ma ez megint biztatásként hangozna mindannyiunk számára, hogy a magunk vizsgálgatásából, meg a környező világ állandó szondázgatásából újra emeljük fel tekintetünket az Úrra. Kezdjünk el arra figyelni, amit ránk bízott az Úr, mert valóban nyomorult szükségben él ez a világ, szétesőben van, de ha ezt pusztán megállapítjuk, nem jutunk sokra. Látják mások is. A mi feladatunk az, ahogyan ezt egy régebbi dal mondja: A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című lemezen, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, nem baj, hogyha fáj, nem baj hogyha fáj. Gyermekkoromban sokat hallgattam, és megmaradt bennem. Aztán rájöttem, hogy - valószínűleg nem hívő emberek költötték a szövegét, mégis nagy igazság van benne. Ugyanis az Úr erre hívott bennünket, hogy elkezdjük a tőle kapott erővel, szeretettel és józansággal gyógyítani a környezetünket. És hogyha ezt komolyan vesszük, akkor ebben a világban egyre jobban kiformálódik az, amit Isten szeretne kiformálni és felépíteni rajtunk keresztül is.

Sokkal többekhez jut el a szeretetnek, az Isten által elvégzett váltságnak az örömhíre, hiszen a szeretet, az Isten szeretete óriási dolog. Megszabadít minden olyan kötöttségtől, ami elválaszt másoktól és Istentől is.

Azt mondja tehát Pál, hogy nem a félelemnek, hanem az erőnek lelkét adta nekünk az Úr. Az erőnek, vagyis a dünamisznak, a kirobbanó lendületnek a lelkét. Azt a Szentlelket, aki Isten Lelke. Aki megtanít bennünket mindarra, amit az Úr mondott nekünk, és aki megérteti velünk az Úr szavait, habár mi képtelenek vagyunk befogadni az Ő hatalmas dolgait. Ő az, aki felkészít bennünket mindarra, ami vár ránk, és ezért hihetetlen káros, amikor valaki istenellenes módon megpróbál beletekinteni a jövőbe. Esetleg meglátja, hogy mi minden várna rá, de beleroppan, hiszen azt már nem láthatja, hogy Isten hogyan tette volna késszé feladataira.

Olyan jó, hogyha komolyan vesszük, hogy Isten az erő lelkét is adta nekünk! Ami nem egyfajta rajongásra kell, hogy vezessen bárkit is, de az Úrban való örvendezésre annál inkább. Nem szükségszerű folyamatosan a padlón lennünk. Állandó depresszióban sem kell tengődnünk magunk és mások miatt, mert az Úr győzelmes Úr, és hozzá tartozunk. Nem mi győzünk az életünk dolgaiban, de Jézus győzhet, és arra hívott meg, hogy helyt álljunk az Ő elhívásában.

Az Úr a szeretet lelkét is adta nekünk. Annak a szeretnek a lelkét, amelyik - és itt az agapé szó szerepel - először nem magára néz, hanem az Úrra, és utána a másikra. Amelyiknek fontosabb a körülötte élő, a rábízott ember. Itt hadd kapcsolódjunk vissza ahhoz, amit az elején emelt ki Pál, hogy "gerjeszd fel a neked adott kegyelmi ajándékot". Az olyan mécses, amelyik folyamatosan takarékon ég, nem sokat használ. Botorkálni kell a jelenlétében is. Az olyan hívő, aki takarék lángon éli az életét, lehet energiatakarékos, lehet, hogy sok mindentől megóvja magát, csak éppen arra nem lehet használni, amire kellene.

Igaz, hogy energiaválságban élünk, de hadd biztassak most mégis arra mindenkit, hogy a hitünk energiáival ne takarékoskodjon! Az a manna - ószövetségi képpel élve -, amit Isten választott népe a pusztában megpróbált begyűjteni és felhalmozni, mindig bogaras lett, ehetetlenné vált, megromlott. A hívő ember, aki próbálja csak a saját kis életét építgetni, és azt mondja, hogy majd az Úr építi a többit, ugyanígy megromlik belülről. Erőtlenné, használhatatlanná válik.

Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ott van-e Isten ereje az életemben? Engedem-e, hogy felkészítsen mindarra, amivel szembe kell néznem? Vagy bizonytalanságban remegek, félek, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek? Lehet az Úrra néznem! Ott van-e bennem a szeretet? Lásd 1Kor 13.! Hadd legyen ez most házi feladat mindannyiunk számára! Az a szeretet van-e ott bennem, amit az Úr ad elém, hogy így kell szeretnem a körülöttem élőket? És ha nincs, akkor törekszem-e rá, hogy az Úr formálhassa ezt ki bennem? Annyiszor lehet hívők szájából is hallani, hogy én őt nem tudom, és nem is akarom szeretni. Nem érdemli meg. Mi megérdemeljük? Az Úrnak van bármi oka rá, hogy minket szeressen? Naponta bántjuk meg, tesszük hiábavalóvá az Ő keresztáldozatát. Naponta űzünk gúnyt mindabból, ami szent: talán akaratunk ellenére is. És ezek után még azt mondjuk, hogy ki az, aki megérdemli, és ki az, aki nem érdemli meg a szeretetet?! Hogy jövünk mi ehhez?

Pál harmadik jellemzőként azt állítja, hogy Isten a józanság lelkét is adta nekünk az erő és a szeretet lelke mellett.

Józannak lenni annyit jelent, hogy valaki - jó értelemben - kontroll alatt éli az életét. Ez nem egyfajta szűklátókörűségre utal, hanem arra, hogy olyan menete van az életének, ami világosan mutatja, hogy honnan, hová szeretne eljutni. Az ilyen ember bizonyos céloknak alá tudja rendelni a kívánságait, szándékait, különböző igényeit.

Ha valaki nem szembesül azzal, hogy a hívők élete mindenképpen az Úr oltárán elégő élet, és hogyha ennek nem rendel alá sok mindent, akkor az élete - ismét mondom - erőtlen élet marad.

Jézus mondja, hogy aki én utánam akar jönni, az tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Ahhoz, hogy valaki keresztet hordozzon, nagyon komoly önfegyelem kell. A kereszt nem mindig a legkönnyebb útravaló. A kereszt nagyon sokszor hihetetlen erővel nehezedik az ember vállára. Nagyon sokszor úgy érzi az ember, hogy már nem tud továbbmenni, és valóban csak az Úr tudja továbbsegíteni. Ez elkötelezettség, elhatározás kérdése. Akarom-e Jézust követni? Mert ha igen, akkor ez azt is jelenti, hogy sok mindent, amit jónak tartottam, szívesen csináltam volna, vagy szívesen csinálnék, amit mások tán csinálnak is, nem teszem. Azért, hogy az Isten erejét, szeretetét és az Ő kegyelmét még inkább megtapasztalhassam.

Az élet döntésekből áll. Ma ismét döntési lehetőséget állít elénk az Úr. Van egyfajta keresztyénség, amelyik némiképp különbözik attól, ahogy a világ fiai élnek, hiszen kegyelmet kapott emberek alkotják. De mégis sok mindenben hasonlít a világ fiaihoz. Félnek, erőtlenek, újra meg újra teljesen összeomlik az életük.

A másik lehetőség azoké, akik szintén erőtlenek, sokszor meginognak, de az Úr tartja őket. Pál erre igyekszik és így akarja biztatni Timóteust és mindannyiunkat, akik ma itt vagyunk, és akiket Isten azért szólongat, hogy az Ő szolgálatában nagy erővel használhasson.

Adja Isten, hogy az életünk - akármeddig élünk is - áldássá legyen ennek a világnak a számára. Ha az Úr útján járunk, az is lesz.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk téged azért a szeretetért, amivel naponként megerősítsz és megtisztítasz bennünket. Urunk, nem győzzük elmondani neked újra és újra, hogy mennyire érthetetlen számunkra ez a szeretet, hiszen annyiszor tagadtuk már meg a kegyességnek az erejét, és ragaszkodtunk csupán a látszatához. Olyan sokszor a félelmeinket hagytuk elhatalmasodni, és mindenféle olyan úton jártunk, amiről tudtuk, hogy nem a te utad.

Urunk, köszönjük, hogy még most is megragadható a te kegyelmed először, vagy talán újra. Köszönjük, hogy a félelmeinket és a görcseinket most mind eléd tehetjük, bátran elmondhatjuk neked. Te nem olyan vagy, mint sokan a specialisták közül, közülünk, akik elő tudjuk hozni a különböző emberi problémák okát, csak épp segíteni nem tudunk azokon.

Urunk, te magad vagy a megoldás. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor nem hisszük ezt, és belenyugszunk az erőtlenségeinkbe, együtt élünk bűneinkkel, és azt gondoljuk, hogy ennek így kell lennie, hogy ma a keresztyénség már csak így működik.

Légy áldott Pál apostol, Timóteus életéért, akik ugyanolyan emberek voltak, mint mi, de rád néztek, a tieid voltak, és lángba borították a környezetüket. Add Urunk, hogy hadd legyünk mi is ilyenek! Csak azt a néhány embert, akik közé helyeztél, és akik között feladatot bíztál ránk, csak őket hadd érintsük meg a te szereteteddel!

S hadd kérjünk Urunk tőled józanságot, törekvést a magunk fegyelmezésére, a te igéd szerint, hogy a vágyaink, amik olyan sokszor feléd hajtanának minket, valósággá lehessenek, hogy a te kegyelmed előtt újra meg újra tudatosan nyissuk meg a szívünket.

Kérünk, Urunk, gyülekezetünk minden tagjáért. Különösképpen is kérünk betegeinkért. Te gyógyítsd meg őket. Te hordozd azokat, akik erőtlenek. Kérünk azokért is, akik lelki küzdelmek között vannak. Te légy az ő megerősítőjük és megtartójuk.

Kérünk, Urunk, ennek a világnak minden szenvedőjéért: árvákért és özvegyekért, hajléktalanokért és háborúságot szenvedőkért, különösképpen is azokért a testvéreinkért, akik a te neved miatt szenvednek üldöztetést. Urunk, add, hogy hűségesek maradhassunk hozzád. Kérünk, adj nekünk Lelkedből bőségesen.

Ámen.