PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. február 5.
(csütörtök)

Varga Róbert


EGYMÁSÉRT TEREMTETTÜNK


Alapige:Gal 6,2-5

"Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát. Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval. Mert mindenki a maga terhét hordozza."

Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk neked őszintén, hogy ez a mi leggyengébb pontunk, nagyon sok helyzetben és esetben nem tudunk benned reménykedni és megbízni igazán. Kérünk most arra, hogy tápláld a bizalmat, erősítsd a hitet, ha már van, ha még nincs, akkor adj, kérünk, hitet. Hadd ragadjuk meg a kegyelmet, amit felkínálsz. Hadd forduljunk most is hozzád szívből igazán, őszintén.

Köszönjük, Urunk, hogy a te igéd most is élő és ható, és pontosan azt akarja cselekedni a mi életünkben, a mi szívünkkel, amit te jónak látsz. Olyan sok minden zavarja a mi igehallgatásunkat belül a szív mélyén. Csendesíts le minket, kérünk.

Köszönjük, hogy leülhetünk a te lábaidhoz, és figyelhetünk, hallgathatunk, miképpen a tanítványok. Áldd meg ezt a csendes esti órát, kérünk!

Köszönjük, hogy önmagadért, Jézus Krisztus, meghallgatsz minket.

Ámen.


Igehirdetés

A keresztyén életben az Isten akarata és az én akaratom nem feltétlenül idegenek egymástól. Az a jó, hogyha összekapcsolódnak, és az Isten akarata lesz az én akaratommá. Ez a kettő úgy illik össze, mint ahogy a szemnek kell a jó fény, hogy lásson. A gyomornak pedig kell a jó étel, hogy éljen.

Hogyha valaki az Ő igéjéhez, Isten akaratához szabja magát, abból valóban jól élhet a hívő ember. Hogyha táplálék a számunkra a mindennapi kenyér, Isten szava, akkor jól tartjuk a lelkünket, és megismerhetjük, felismerhetjük Isten akaratát is.

A János evangéliuma 4. fejezetében azt mondja Jézus, hogy az az én eledelem, hogy az Isten akaratát cselekedjem, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem. Az volt Jézus eledele, lelki tápláléka, hogy annak akaratát cselekedje, aki elküldte Őt. Minden más egyébként, ami szemben áll Isten akaratával, megmérgez minket, és megbetegíti a lelki testünket. Ahhoz pedig, hogy szeretni tudjuk a másik embert, ahhoz az kell, hogy szeressük magunkat is, ahhoz pedig, hogy jól szeressük önmagunkat, és azt, amiről itt olvastam, betölthessük, ahhoz szeretni kell a többi embert is.

Ha nem szeretjük a másik embert, akkor nem boldogulunk magunkkal sem, és nem tudjuk betölteni Isten törvényét sem. A felolvasott igéből pont ezeket az alapigazságokat hozza elénk Pál apostol. És arra is válaszol, hogy életünk legnagyobb terhétől hogyan szabadulhatunk meg.

Mi tehát az első tétel, amit Pál mond? Azt mondja, hogy egymás terhét hordozzátok. Erre mondják azt a legtöbben, hogy elég nekem kérem a saját terhem is. Van abból is bőven elég, még sok is. Hogy vegyek még magamra a másikéból, hogyan hordozzam még a más terhét, a másik ember nyomorúságát, hiszen már a sajátomat is alig bírom cipelni, azzal sem tudok mit kezdeni.

Az ember időnként maga dönthet a kérdésben, hogy átveszi egy másik ember terhét, segít-e neki vagy pedig nem. Más esetben pedig nem kérdeznek meg minket a felől, hogy akarjuk-e a másik terhét hordozni, akarunk-e abból átvenni valamit segítségképpen, hogy neki könnyebb legyen, vagy pedig nem. Egyszerűen az élet olyan: van úgy, hogy dönthetünk ebben a kérdésben, és van úgy, hogy nem kérdez meg senki sem, ha tetszik, ha nem, akár akarjuk, akár nem, a másik ember terhéből át kell vennem.

Minél nehezebb idők járnak egyébként, annál inkább meg kell szívlelnünk ezt az igét, hiszen minden igazán fontos esemény valójában közösségekben zajlik. Nagy baj idején nem egyszer lehetett már látni azt, hogyha valaki csak saját magával törődött, akkor fokozta a bajt. Sokkal több ember pusztult esetleg el, mint hogyha segítetek volna egymáson. Összefogtak volna, és így más eredményre jutnak.

Hány mentőcsónakot eresztettek le a Titanic oldalán félig üresen, mert akik már bent voltak a mentőcsónakban, azoknak csak az volt fontos, hogy ők megmeneküljenek. Az, hogy mi lesz a többiekkel, nem érdekelte őket. Ők csak a saját életüket mentették, és nem törődtek azzal, hogy másokkal mi lesz, másoknak tudnak-e segíteni, vagy nem.

Isten népének a pusztai vándorlása világosan mutatja ezt a képet, hogy addig boldogult Izráel népe, amíg segítettek egymásnak. Amíg hordozta ki-ki a másik terhét is, de elvégezte a saját feladatait is, és hordozta a saját életterhét is ott a táboron belül.

Az Újszövetség egésze is arról beszél, hogy a Krisztus-test lényege végül is ez, hogy minden tag segít a másiknak. Ha fáj az ember testén a kisujj, az fáj az egész kéznek. Sőt, ha itt valami nagyobb baj van, akkor az innen kiinduló baj megmérgezheti a vérkeringésen át az egész testet.

Egyáltalán nem mindegy az, hogy egy gyülekezeten belül segítenek egymásnak a testvérek, vagy pedig nem.

Pál élettörvénnyé teszi azt a tényt, hogy igazi élet csak közösségi életformában tartható fenn. A természettudományos megfigyelések ugyanezt támasztják alá. Az élet csoportosan, vagy bokrosan, vagy társaságban, közösségekben zajlik, és ott tud igazán kifejlődni, naggyá lenni. Sehol nem lehet magányos hangyát vagy remete méhecskét látni. Ezek a rovarok jól tudják, hogy csak úgy tartható fenn az életük, ha kölcsönösen segítenek egymásnak.

Félelmetes egyébként az a leépülés ezen a területen, amit ma láthatunk társadalmi szinten, nem csak nálunk, az egész világon. A "single", az "egyedül" életmód: mindenem megvan, miért keressek társat magamnak? Az még talán természetesen következik az életmód változásából, hogy a fiatalok később kötnek házasságot, de azt már semmiképpen nem lehet ezzel magyarázni, hogy sok fiatal fiú egyáltalán nem óhajt megnősülni, és családot alapítani. Én azt is tudom, hogy nagyon sokaknak pont fordítva áll probléma. Már régen megnősültek volna, de kit, hogyan és mikor és így tovább. De nagyon-nagyon sokan a világban egyszerűen nem vállalják a házassággal járó terheket. Az indok: mindent megkapok, amire szükségem van. Miért nősüljek meg? Minden ujjamra jut három, négy társ is. Ugyan miért nősüljek meg? Megvan a lakásom, az autó, jó fizetésem, jó állásom, barátnőim, barátaim. Minek nősüljek meg? Nem fogok éjszakákon át gyereksírást hallani, pelenkázással foglalkozni, és lemondani a kirándulásokról, a külföldi utazásokról. Nem akarok éjszakázni a gyerekek miatt. Nem akarok alacsonyabb életszínvonalon élni és így tovább.

Azt csak csendesen jegyzem meg, hogy mióta nekünk három gyermekünk van, azóta, összemérve azzal, mikor egyedül éltem, sokkal magasabb életszínvonalon élünk. Nem csak azért, mert a gyerekek biztosítják a szórakozást is a mozi és a színház helyett, ahova tényleg ritkábban jutunk el. Nem szegényes élet, hanem hihetetlen gazdagság ez. Aki valami miatt ebből kimarad, annak az tényleg veszteség, de lehet az ajándék is, nem csak veszteség, hogy valaki egyedül marad. Hadd mondjam újra azt, hogy nem ez a természetes élet. Az az Isten akarata alapvetően, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, és betöltsük a földet. Legyen saját családunk, és abban a családban éljünk. Az, hogy sokaknál bizonyos okok miatt ez nem így van, ez egy másik kérdés. Én most az isteni akaratról beszélek, amelyik alapvetően ez, hogy házasságra teremtettünk, és nem egyedüllétre. Az külön elhívás, ha valaki ezt ajándékba kapja, hogy egyedül szolgálhat Istennek.

A gyermeteg, infantilis ember gondolja csak azt, hogy jó ez így. Nem kell ezeket a terheket magára venni, s közben fel sem fogja, hogy mit veszít!

Jézus nem azért ment a pusztába, hogy kimenjen a világból, hanem azért, hogy felkészüljön a szolgálatra. Ha valaki azt kapja elhívásnak, hogy vonuljon el, készüljön a szolgálatra, és akár egy misszióban, akár a belmisszióban az országon belül gyülekezeti közösségen belül, de egyedül szolgálja Istent, az külön elhívás és külön ajándék.

Amit itt mond még Pál apostol, hogy hordozzátok egymás terhét gazdasági értelemben is. Vasárnap hallottunk arról, hogy Isten előre elkészíti a jó cselekedeteket, hogy mi abban járjunk. Csak annyit kell tenni a hívő embernek, hogy kéri, kutatja Isten akaratát, és akkor felismeri, hogy mi az a jó cselekedet, amit cselekedni kell, és be tudja azt tölteni.

A politikai hatalom, a nagy gazdasági reformok nem tudnak alapvető szociális kérdéseket megoldani. Még alapvetőeket sem. Nagyon sok kormány nem is akarja, csak mondja, hogy akarja, de nem teszi. Csak propaganda, szólam, de nem történik semmi változás.

Azért is marad ez így, mert Jézus ezt megmondta. Azt mondta, hogy szegények mindig lesznek köztetek. Teljesen utópisztikus az az elképzelés, hogy akár a világ, akár az egyház alapvetően ezt a kérdést gyökeresen és teljes mértékben meg tudja oldani. Nem lehetséges. Miért? Mert ellene mond annak, amit a szentírás mond. Ez nem azt jelenti, hogy ne cselekedjünk jót, és ne segítsünk anyagilag másokon. Kinek-kinek a személyes feladatát, amiben hordozni kell a másik terhét, azt vegye csak fel. De ezt is látni kell világosan, hogy a nagy gazdasági reformok is olyanok, hogy mindig van olyan valaki, vagy olyan csoport, amelyiknek az kárára lesz. Teljes mértékben ezt a kérdést megoldani nem lehet. De a hívő keresztyének feladata az, hogy az ő bőségük pótolja mások szükségét, ínségét, hogy majd ha eljön, mert eljöhet, bár sokan ezt nem is hiszik, amikor majd az ő ínségét és szükségét pótolja más bősége. Tehát alapvető feladat az, hogy segítsünk a másikon.

Kicsiny hívő közösségeknél azért működnek jól az anyagi dolgok is, egy kisebb hívő gyülekezetnél például, mert ott komolyan veszik azt, amit a Szentírás erről mond. Komolyan veszik azt, hogy a jövedelmük tizedét odaadják Isten céljaira, sokszor még annál többet is. Komolyan veszik azt, hogy egymás terhét hordozzák anyagi értelemben is. Vagy ahogy komolyan vették Izráelben az elengedés évét, amikor mindent lenulláztak, és mindenki egyenlő esélyt kapott arra, hogy újra tiszta lappal indulhasson. Gyarapodott az ország, és gyarapodtak az emberek, és nem voltak szegények. S nagyon-nagyon kevés elesett ember volt anyagi értelemben.

Nincs a világon olyan gazdasági erő, amely alapvetően az igazságtalan elosztás kérdését meg tudná oldani. Sok hatalom a szociális érzéketlensége miatt, újra mondom: nem is akarja, de nem is lehetséges, mert mást mond az ige.

Ez azonban azt jelenti, hogy nekünk mégis be kell töltenünk ezt a parancsot, hogy egymás terhét hordozzátok, különösen, ha keresztyének vagyunk.

Azt hiszem, hogy az is fontos, hogy nem csak az anyagiakról van itt szó, hanem a lelki terhekről is, ami sokkal fontosabb időnként, de az anyagit sem lehet természetesen elhanyagolni. Időnként nem csak az anyagi kérdések terhelhetnek meg minket, hanem a másik lelkiállapota, amilyen lelkiállapotban van. Hányszor szeretnék velünk is megosztani mások a lelki terheiket. Ránk terhelik, és ez nem baj. Tegyék nyugodtan, de itt is kiderül az majd, hogy teherbíró keresztyén vagyok, vagy azt mondom, hogy ne terheld rám, nekem is annyi van, dehogy bírom még a tiédet is. Annyi nyomorúságot, durvaságot, ostobaságot, gorombaságot kell tapasztalni. Annyi kíméletlen szószátyár és durva ember van, épp elég azokat végighallgatnom a munkahelyemen, meg a társaságban, ahol élek és létezem, vagy a lakótársi közösségekben. Ne terhelj rám már semmit, nem bírom még ezt is elhordozni.

Mi magunk is sokszor annyi sebet ejtünk a másik emberen akarva és akaratlanul is. Nekik is el kell hordozni azt a terhet, amit mi teszünk a nyakukba. De a legnagyobb teher egy hívő keresztyénen mégis az a másikkal kapcsolatban, hogy mi lesz az ő halhatatlan lelkével. Megtalálja Jézus Krisztust, vagy nem? Megragadhatja-e Isten kegyelméből és segítségével az üdvösséget, elkerülheti-e így az ítéletet, vagy pedig nem? Azért ez a legnagyobb teher, ami ránk nehezedik a másik oldalról, a nem hívők felől. Engem is felelőssé tesz azért Isten, hogy azokkal mi lesz, akiket a környezetemben letett. Ez egy olyan speciális kérdést, ami csak a hívőket nyomja. Mi lesz a másik ember üdvösségével? Van-e, ismeri-e Jézust, akit ránk bízott az Isten, vagy pedig nem. Ezt a terhet csak hívő ember tudja hordozni, senki más nem. És csak az tudja jól viselni és hordozni, akinek magának már ez a teher megoldódott, aki már ismeri Jézus Krisztust, aki vele jár, aki tudja, hogy mit jelent Jézus Krisztussal naponta jó lelki közösségben lenni. Az tudja betölteni a missziói parancsot: elmenvén, azért tegyetek tanítványokká minden népeket, aki már maga is hűséges, engedelmes tanítvány.

Csak az tud "angelosz", angyal, küldött lenni az Isten kezében, aki maga is megismerte már Jézus Krisztust. S ez már átvezet a mai igénk második intéséhez. Ki-ki a maga terhét hordozza. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi rendben vagyunk-e az Istennel. Jó-e a közösségünk, a kapcsolatunk, az imaközösségünk? Nehogy úgy legyen, hogy miközben mi próbálunk a másikon segíteni, mi nagyobb bajban vagyunk, mint az, akinek szeretnénk segíteni.

Egy férj mondta a következőt a feleségének: 2Te mindig mész máshova, másokon segíteni, de nézz már egyszer körül itthon! Itt minden ragad a kosztól, és elhanyagolod a gyerekeket is." Nagyon kemény ítélet volt, de sok igazság volt benne. Nagyon felháborodott ez az asszony azon, amit hallott a férjétől, de aztán elgondolkodott azon, hogy mennyi az igazság abban, amit mond. Körülnézett, és azt mondta: tényleg, itt minden ragad a kosztól, mert elhanyagoltam a konyhai munkát, a gyerekek is olyanok lettek, amilyenek, mert őket is elhanyagoltam. Mindig mentem szolgálni, és otthon? Az otthoni szolgálat? A kérdés jogos volt. Ez nem azt jelenti nyilván, hogy ne szolgáljunk, de hát aki a maga háza népére gondot nem visel, azt mondja az ige, hogy az rosszabb a hitetlennél. Vajon a mi - nem mondom azt, hogy férjünk vagy feleségünk -, de aki időnként szokott nekünk ilyen kedves szavakat mondani, az vajon nekünk mit mondana: a szolgálatunkat nézve, az otthoni dolgunkat nézve, ahogy elvégezzük a munkánkat. Kedves és helyes-e az úgy az Isten előtt? Isten hogyan minősíti az így végzett szolgálatot, amely mögött esetleg másokban harag, keserűség vagy vita áll?

Minden élet befelé nehezedő súllyal bír, és nagyon sok embernek fáj itt belül a lelke a sokféle bántás, nyomorúság, gyász miatt. Vajon gondozzuk-e magunkat? Gondozhat-e minket az Isten? Hordozzuk-e igazán, őszintén, vállvetve, saját magunk vállát belevetve a teherbe, azt a terhet, amit az Isten ránk tett?

Vannak terhek, amelyeket nem tudunk áttenni másokra, amit nekünk kell hordozni. Lehet ez gyász, testi baj, lelki teher. Lehet az Isten akarata, hogy hordoznunk kell, és nem veszi el. Rajtunk hagyja egyszerűen azért, hogy a teher alatt tudjunk változni, más legyen az éltünk, hogy odakényszerítsen - de sokszor átéltük ezt mi is otthon a feleségemmel -, térdre kényszerítsem az Isten. A teher elvégezte. Semmi más nem. Bocsánat, hogy ezt mondom: a jólét nem, a teher igen. Hát akkor megszorongatott egy kicsit Isten. Térdre kényszerített. Tett ránk terhet, és egyből tudtuk, hogy merre kell fordulni. Úgy elkényelmesedhet az ember. Belefekszünk a kellemes dolgokba. Olyan puha, lágy minden, olyan jól megy minden. Ez nem baj, normális. Jó, ha így van. De nem feledkezünk el közben arról, aki mindezt adja? Tényleg ide kell eljutni, hogy ránk tesz terhet ahhoz, hogy tudjuk, hogy hol van Ő, és hova kell fordulnunk?

Ki-ki a maga terhét hordozza. Nem mondja tehát azt Isten, hogy mindig, minden tehertől megszabadít minket. Nem. A hívő embernek a neveltetéséhez tartozik, hogy időnként bizonyos terhek maradnak.

Egy bölcs apa mondta: "Rájöttem, hogy időnként az a jó segítség a gyerekeimnek, ha hagyom őket vesződni. Nem erejüket meghaladó dolgokban, de nem baj az, ha megtanulják: mit jelent egy-egy nehézségben az eredményért megkínlódni, akár veszíteni is. Nem fognak ugyanis mindig nyerni az életben sem, és én nem leszek mindig mellettük, hogy kihúzzam őket a bajból. Meg kell tanulniuk megtalálni a megoldást a nehézség idején".

Nem ilyen bölcs nevelő Atya a mennyei Atya is? Időnként nem húz ki a nehézségből. Hagy minket vesződni, hogy újra és újra rájöjjünk, mit kell megtanulni ez által. Mire szeretne kiképezni? Miben kell gyakorlatot szerezni, vagy csak egyszerűen, hogy megerősödjünk. Nagyon sok sportoló terheli meg felettébb magát az edzések során, hogy a versenyt majd bírja. Ott már nem lehet más segédeszközt igénybe venni. Ott már úgy kell futni vagy úszni, hogy azt bírja.

Sokszor kiderül, hogy a magunk terhét is nehezen hordozzuk. Hogyan bírnánk még a másét is? Nagyon sokszor e kettős tehertétel alatt még a legerősebb lelkületű ember is összeroppanhat.

Hogyan szabadulhatunk meg tehát életünk eme legnagyobb terhétől, ettől a kettős tehertől? A Szentírás azt mondja, hogy úgy, hogy valakinek a vállára tesszük, aki el tudja hordozni. Jézus azt mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik terheket hordoztok - kettőt, hármat, többet, - és én nyugalmat adok a ti szíveteknek, mert az én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges."

Igen - mondta nem régen valaki -, és attól, hogy elmondom az Istennek, nekem könnyebb lesz? Le fogja venni a terhet a vállamról? Elmondom neki, és ..., marad minden változatlan. Tényleg így van ez? Vagy pedig vannak némely tapasztalataink arról, hogy amit Jézus mond, az igaz. Mondjuk el neki. Lehet, hogy a teher tényleg marad. De azért kapunk tőle erőt a hordozáshoz. Nem? Kapjuk az Ő szeretetét.

Azt mondja a Szentírás, hogy Jézus Krisztussal, az Úrral még a kőfalon is átugrom. Nála nélkül meg nekimegyek a falnak. Vak leszek nélküle. Futok és koppanok, összeesem a terhek alatt. Úgy televállalom terhekkel az életet, hogy abba roppan bele valaki, abba esik össze szó szerint, fizikai értelemben. Lehet, hogy valakinek el kell költöznie otthonról ahhoz, hogy a teher könnyebbüljön, ahhoz, hogy a konfliktusok véget érjenek. Eljött az ideje annak, hogy önálló legyen. Lehet. Lehet, hogy valakinek maradnia kell, és viselni kell tovább az otthoni terheket, mert senki nem viseli és hordozza, ha ő nem hordja tovább. És nincs lehetősége kimenni abból a helyzetből, nem is akarja Isten. Akkor ott, abban a helyzetben kap áldást és erősíti meg őt Isten. De az biztos, hogy nem történhet meg, hogy Jézus Krisztus egy tehertől roskadozó szívet elküldjön magától. Azt mondja, hogy aki énhozzám jön, azt semmiképpen el nem küldöm magamtól.

Csak azt tudom mondani, hogy folyamatosan tárjuk elé hűségesen a mi terheinket akkor is, ha látszólag nincs változás, vagy úgy tűnik, hogy a mennyezetnél tovább nem ment. Jézus hallja. Nem süket. Azért, mert nem válaszol azonnal, ez nem azt jelenti, hogy nem hallja.

Otthon tudják a gyerekek, ha valamit kérnek, ha azonnal azt mondom, hogy ezt nem, akkor tudják, hogy ott nincs mese. Sírás, könyörgés, kedveskedés, semmi nem segít. Ott a nem nem változik meg. De ha azt mondom, hogy most még nem tudom, felcsillan a szemük: a papa azt mondta, hogy megkapjuk. Pedig nem ez hangzott el, csak az, hogy lehetséges, majd még beszélünk róla, visszatérünk rá. De a remény felcsillan a szívükben, hogy megkapják azt, amit kérnek. Hányszor átéltem én magam is, hogy valamire azt mondta Isten, hogy nem. Egyszerűen megértettem, hogy nem érdemes tovább imádkozni, ezt nem fogja megadni. Nem egyszer azt mondta, hogy várj! Vagy azt olvastam, hogy a dolog az Úr előtt van, és te Őt várod. Igaz, még jó pár év eltelt utána, de mégis csak megadta azt, amiben reménykedtem. Nem romlást tervez. Azt mondja Jeremiás: "A végén megadja azt, amiben reménykedtek." (Jer 29,11-12) Mert az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.

Jézus csak akkor veszi át a terhünket, ha belefogódzunk, és vele együtt akarunk továbbmenni. Vele együtt hogyne adna mindent minekünk. Vállaljuk az Ő útját, és akkor átéljük azt a csodát, hogy Ő meg vállalja a terheinket. Sőt, terheljük csak rá nyugodtan életünk minden terhét! Tud erőt adni a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja, megújítja. Ő tudja építeni még általunk is az Ő csodálatos országát.

Jézus az, aki az ellenséges szívet is barátivá teheti. Ő az, aki nem enged több terhet ránk tenni, mint amennyit el tudunk hordozni. Nála nélkül nemcsak a terhek, hanem az egész földi élet kibírhatatlan. Nem is bírják az emberek. Összetörnek, összeomlanak, rákot kapnak egyéb bajt, nyomorúságot, fizikailag is tönkre mennek. Jézus nélkül az élet kibírhatatlan. Ez a helyes diagnózisa az életnek. Kibírhatatlan. Jézussal meg bírható. Ezért sokan nem értik, hogy a keresztyének hogy bírják sokszor a gyalázatot, a káromlást, a fizikai túlterhelést ideig-óráig, vagy a lelki túlterhelést, egy-egy olyan ütést, amibe más összeroppan és belerokkan. Úgy, hogy átadják annak, aki tudja hordozni, aki az erőforrás a számukra.

Senki sem menthet minket meg, egyedül Jézus Krisztus. Senki sem mentheti meg ezt az országot, amiben élünk. Oda jutott, hogy már csak az Isten segíthet. Ez az igazság. Ki kell mondani. De Isten nem fog elfordulni tőlünk, és segíteni fog rajtunk, mert soha még egyetlen népet sem hagyott cserben. Lehet, hogy ehhez még valaminek történni kell. De Isten segít. És ahányan kiáltanak segítségért és irgalomért, Isten segíteni fog, és meghallgatja a könyörgést, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség is.

Isten gondviselő munkája abból is áll, hogy a lelkek terhét, nehéz idők súlyát csendesen átteszi Jézus Krisztus vállára. Vele a könny is könnyebb lesz, a súly is hordozhatóbb. Az elviselhetetlen ütés is elviselhetővé válik.

Egy kislány kirakós játékkal játszott, és sehogy sem boldogult azzal a képpel, amit ki kellett raknia. Nem állt össze a kép. Aztán egy kicsiny darabot megfordított, és azt látta, hogy egy bibliai idézetből egy kis rész van rajta. Kezdte megforgatni a többit is, és összeállt ez az ige: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." Összerakta ezt az igét, és akkor ügyesen megfordította, s kiderült, hogy a másik oldalon összeállt a kép. Milyen mély tanulsága van ennek a történetnek. Hogyha valaki az életét az ige szerint rakja sorba, akkor összeáll a kép. Akkor Jézus út lesz a számára, igazság és élet. A teher meg hordozható akkor is, ha én rontottam el, én szúrtam el, én tettem tönkre, és talán nincs visszaút, és jóvátehetetlen az, amit tettem! Isten mégis újra összerakhatja az életemet. Ha Jézus az út, az igazság és az élet számomra, akkor összeáll a nap, sőt a napok egyik a másik után. És akkor mire odakerülünk az Ő színe elé, teljes lesz az a kép, amit velünk tervezett, és teljes lesz az az élet is, amit nekünk tervezett.

Jézus hordozta a sebeinket, bűneinkért eleget tett a Golgotán. Kihez mehetnénk? A tanítványok egyszer azt mondták: "Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van nálad."


Imádkozzunk!

Úr Jézus, kihez mehetnénk rajtad kívül? Te hordoztad a mi terheinket, magadra vetted bűneinket, megsebesíttettél azért, hogy minket ne kelljen halálra ítélnie az Istennek a mi bűnünk és bűneink miatt.

Köszönjük, hogy elvégezted a helyettes áldozatot, ezért tudsz rajtunk segíteni. Köszönjük, hogy te kívülálló voltál és vagy most is. Semmilyen szenny nem fröcskölt be téged, semmilyen bűnt nem követtél el, ezért tudsz segíteni rajtunk. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Köszönjük, hogy ma este is hozzád fordulhatunk, megoszthatjuk veled az örömeinket, eléd hozhatjuk most a bánatunkat, elmondhatjuk neked - sokszor szavak nélkül bírjuk már csak - a terheket, amelyeket alig bírunk hordozni, vagy már nem is bírjuk. Elmondhatjuk neked, hogy mennyire magányosak vagyunk. Mennyire szeretnénk már, ha lenne házastársunk, gyerekeink. Mennyire szeretnénk szabadulni egy bizonyos helyzetből vagy kötelékből, s úgy érezzük, hogy nem lehetséges. Köszönjük, Urunk, hogy te a lehetetlen dolgok specialistája vagy. Nálad a lehetetlen is lehetséges. Kérünk hát, hogy segíts bajunkon!

Köszönjük azt is, Urunk, hogy elveszed a mi szívünk szomorúságát, megtöltöd önmagaddal, vagyis örömmel, békességgel, szentséggel és tisztasággal. Köszönjük azt is, Jézus Krisztus, hogyha valaki hozzád megy, semmiképpen el nem küldöd magadtól.

Köszönjük, Urunk, hogy szent kezedbe tehetjük le életünket, és te megőrzöd azt ma este is, a holnapi napon is, az egész ránk váró, hátralévő életünkben.

Ámen.