PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. január 15.
(csütörtök)

Varga Róbert


A SZÍVBŐL JÖVŐ BESZÉD


Alapige:Préd 10,12-14

"A bölcs embert kedvessé teszik saját szavai, az ostobát pedig saját szája teszi tönkre. Beszédének a kezdete butaság, és a vége szörnyű ostobaság. Az ostoba szaporítja a szót, pedig nem tudja senki, hogy mi fog történni. Ki is tudná megmondani, hogy mit hoz a jövő?"


Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk neked bűnbánattal, hogy olyan sokszor szántuk oda a mi tagjainkat hamisságnak fegyvereiül, és olyan sokszor nem azt mondtuk tovább, amit mondtál nekünk, vagy amiről tudtuk, hogy kedves a te színed előtt.

Olyan sokszor megtelt a szívünk hamissággal és hazugsággal, nem szerinted való indulattal, gondolatokkal és szándékokkal, s lettek aztán gyümölcstelen és gonosz cselekedetté. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek, s köszönjük, hogy ma sem vétkeink és bűneink szerint bánsz velünk, hanem a te irgalmas kegyelmed szerint.

Köszönjük, Urunk, hogy most is van szavad hozzánk. Köszönjük, hogy már az ének szavaival is imádkozva kérhettük: szólíts meg minket. Urunk, a legboldogabbá akkor teszel minket, amikor valamit megértünk a te igédből, amikor bizonyosan tudjuk, hogy ezt most te mondtad és nekünk személyesen, és az igazságot őszintén, nagy szeretettel, de sokszor keményen. Így kérünk mindnyájan most téged, szólíts meg bennünket, hogy aztán mi is megszólíthassunk a te igéddel másokat.

Ámen.


Igehirdetés

Jézus Krisztus egyértelműen megerősíti a Prédikátor könyvében olvasottakat, amikor a Máté 12-ben azt olvassuk Jézus szavaiként: "A szív teljességéből szól a száj, de mondom, minden hiábavaló beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédedből ismertetel igaznak, vagy hamisnak."

Sokan úgy gondolják, és ki is mondják, hogy a legfőbb hatalom a pénz ezen a földön. Akinek sok pénze van, annak nagy hatalma van. Pedig a pénz hatalma mellet - mert van hatalma - legalább akkora hatalom - az emberi gondolkodás szerint - a szavak hatalma is. Még akkor is, ha sokan azt mondják, hogy a szavak már régen elveszítették erejüket és hatalmukat, a beszéd a maga erejét és fontosságát.

Akkor ünnepi alkalmakon miért mondanak az emberek beszédet? Egy temetésen miért hangzik gyászbeszéd? Egy esküvőn miért köszöntik azokat, akiket ünnepelnek, akikkel együtt ünnepelnek, beszéddel? A szó ereje megmaradt.

A Prédikátor könyve arról tanít, hogy a beszéd elsősorban azt minősíti, aki azt mondja, aki szól. Az egyik legfontosabb kérdés tehát az, hogy mire használjuk a nyelvünket? Odaszánjuk magunkat, ahogy Pál mondja, a hamisságnak fegyvereiül, az ördög nyelvének, tegyen velünk, amit akar. Ilyen szavak hagyják el a szánkat, vagy Istentől jövő indulat, és Istentől való szó?

Milyen indulattal, és hogyan mondjuk azt, amit mondunk, és ki áll mögötte, milyen erő, és milyen hatalom? Sokszor nem azt mondja az ember, amit akar, hanem azt mondja, amit nem akar. Hányszor elbukunk, és azt mondjuk, hogy kicsúszott a számon. De ez azért történt, mert volt minek kicsúsznia. Az indulat, ami a szánk mögött van, az az indulat, amitől azt mondtuk, amit gondoltunk és mondtunk.

Ha egy mustárral teli üveget leejtünk, és az eltörik, abból mustár fog kifolyni, mert az van benne. A szív teljességéből szól a száj - tanítja a Szentírás. Azt is mondja az ige, hogy a beszédünk elárul minket. Amit mondunk, az összhangban van nagyon sokszor azzal, amit gondolunk. Még akkor is, ha sokan megpróbálják iszonyatosan fárasztó módon összehozni a gondolatokat és a szavakat. Mindig egyféleképpen hazudni, vagy hazudozni, de előbb-utóbb, mivel az ember hosszú távon erre nem képes, lebukik, és összekeveri a sokféle hazugságot, amit mond.

Egy hosszú szöveget sokszor kétszer nem tudunk szó szerint egymás után elmondani. Aki sokat hazudik, az a végén azt sem tudja már, hogy mikor mit mondott, s maga is belezavarodik a saját hazugságaiba.

Régen, az ókorban szinte minden a tanúvallomásokon múlt, mit mondott két vagy három tanú. Annál kevesebb nem számított igaznak, de ha ketten vagy hárman már egyforma módon, egyféleképpen ugyanazt állították, azt minden bíróság, minden szinten elfogadta. Ha azonban kiderült egy tanúról, hogy hamis a tanúbizonysága, vagy valami érdek vezérelte, vagy csak egyszerűen hazudott, akkor ugyanazzal az ítélettel sújtották, mint a vádlottat, ha elítélték.

A Szentírás azt mondja, hogy minden hamis beszéd, minden kiforgatott igazság, valótlan állítás, szó, amit hiábavalóan mondunk ki, ott van az Isten színe előtt, és emiatt az ember ítéletre kerül. Ez azt is jelenti - mert ugye azt mondja, hogy minden hiábavalóan kimondott szó miatt ítéletre kerül az ember -, hogy vannak szavak, amelyeket nem hiábavaló módon mondunk ki. Vannak szavak, amelyek megállnak, és amelyek fedik az igazságot és a valóságot.

Például, amikor valakinek a munkájáról megkérdeznek minket. Amikor meg kell ítélni, és nem elítélni, amikor meg kell ítélni valakinek a cselekedeteit, az erkölcsiségét, vagy éppen a munkavégzését, a szakmai tudását, vagy egy döntését egy adott helyzetben.

Teljesen más az, hogy szavakkal megítélek egy cselekedetet, vagy elítélem azt, aki cselekszi azt a cselekedetet. Ez nem ugyanaz. Vannak helyzetek, amikor meg kell ítélnünk dolgokat, és ez alól kibújni ugyanúgy nem lehet, vagy ugyanúgy hazugság, mert vannak ilyen emberek is, akik mindenfajta egyértelmű melléállástól, véleménynyilvánítástól tartózkodnak. Mint az angolna, ami mindig kicsúszik.

Régebben, fiatalabb koromban horgásztam sokat a Balatonban. Az angolna az egyetlen olyan hal, ami szinte minden helyzetben ki tud csúszni a síkossága miatt az ember kezéből. Vannak ilyen angolna természetű emberek is, akik mindenfajta véleménynyilvánításból kicsúsznak, megússzák, kimennek belőle. Soha, senki mellé nem állnak oda. Mindig, mindenkinek igazat adnak. Mondhatjuk nyugodtan, ez is megítélés, és nem elítélés, hogy az erkölcsi tartásukkal komoly probléma van. Soha, senki mellé nem állnak oda, hogy ne kelljen soha, senki mellé odaállni, és soha, semmilyen véleményt, erkölcsi tartást felvállalni.

A Szentírás azt is mondja, hogy van úgy, hogy ítéletet mondunk, és ez nem helyes. Nem régen olvastuk, hogyha látom a másik életében a szálkát, nagy baj, hogyha kimondom, és nem látom a saját életemben, a saját szememben a gerenda nagyságú bűnöket. Az övében a legkisebbet is elítélem, saját magam életében nem óhajtom észrevenni a legnagyobb, legcégéresebb bűnöket sem. Azt mondja Jézus, hogy vedd ki a magad szeméből a gerendát, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy a másik szeméből kivedd a szálkát - így szól Jézus.

Hányszor előfordul, hogy tudatosan megszegi az ember a 9. parancsolatot, amelyben Isten szigorúan tiltja a másik emberrel szembeni hamis tanúbizonyságot. Nagyon sokszor egyszerűen azért van ez így, mert valamifajta előnyt vagy hasznot remél az ember abból, ha nem derül ki az igazság.

Hányszor teszünk úgy tanúbizonyságot valakiről, amikor róla kérdeznek. Mi a véleményed F J-ről? Most csak mondtam egy nevet, nem kell senkire gondolni mögötte. Az X Y, már olyan elcsépelt, azért mondtam F J-t. Alapvetően rendes ember - hangzik a válasz -, de többet nem is mondok róla, s ott van egy hamis mosoly. Jobb is, ha nem mondok mást. S akkor a másikban felvetődik egy kérdés: de miért? Ezt inkább nem mondom el. Lehet így is ártani, nem? Tulajdonképpen nem mond az ember semmi rosszat, csak sejteti, hogy valami F J-vel nincsen igazán rendben, de azt nem mondom meg. Hadd eméssze magát a másik, hogy most nem fogja megtudni. De valami nem jó, valami rossz hangulata, szájíze van az egésznek. Nem mondok igazán semmi rosszat, csak éppen mégis kétségbe vonom a másik tisztességét. Vajon egy ilyen hamis megjegyzés nem meríti ki a hamis tanúbizonyság kérdését?

Az ember lételeme lett a hazugság, mert leplezni tudja vele a saját bűneit és bűnét. Sokan váltak a hazugság rabjaivá, mert abból komoly haszon lesz, anyagi haszon akár.

Kimondhatjuk azt, hogy a Krisztusban hívők soha nem hazudnak? Elméletben igaz ez az állítás. És a gyakorlatban? A templomba járók, a Jézusban hívők sose hazudnak? Egyszerűen ez nem igaz. Aki azt mondja magáról, hogy ő sose hazudik, az hazudik. Nem igaz. A hívő ember sem meri mindig felvállalni az igazságot. Sokszor nem meri elvállalni a bűnét, és nem meri megvallani és bevallani azt félelemből, önzésből, hamis együttérzésből, vagy a látszat fenntartása miatt.

Hány hívő házasságban fenntartják a látszatot, hogy az kifogástalan, és minden rendben van. Hány hívő szülő állítja, hogy az ő gyerekével soha, semmi probléma nincs. Mindig, mindent pontosan, rendesen, kifogástalanul végez el a gyermeke. Náluk otthon sosincs vita és veszekedés. Nincs olyan, hogy az indulatok összecsapnak, és soha, egyetlen hangos szó sem hangzik el.

Egyszer valaki egy konferencián mondta: "Mi sosem szoktunk a feleségemmel veszekedni." Halkan megszólalt hátul valaki: "Elég unalmas lehet." Nem mintha buzdítana Isten arra, hogy veszekedjen egy házaspár, de az egyszerűen nem igaz, hogy sosincs vita, feszültség és veszekedés, annyira egyetértenek mindig, mindenben. Ilyen nem létezik.

Nyilván nem jó, ha a hívő emberek szívében is van hazugság és gonosz indulat. Bűn ez egyértelműen, de ne mondjuk azt, hogy nincs ilyen, mert ez nem igaz. Megvan ennek is a megoldása. Aki már Isten gyermeke, az tudja, hogy mi ennek a megoldása. Megvallom, ha fáj a bűnöm, akkor is, ha már nem is fáj. Ezt is hozzáteszem: Uram, hazudtam, és már nem is fájt. Ez szörnyű. Segíts rajtam! Oda jutottam, hogy már nem is fáj a bűnöm. Már észre sem veszem, amikor nem mondok igazat.

Amikor valaki hitre jut, sokszor egy szempillantás alatt megváltoznak a dolgok. Másszor meg hosszú idő telik el, míg eljut oda, hogy tud már nem hazudni. Már nem fél attól, hogy az igazságot megmondja vagy kimondja szeretettel.

A hazugság azonban manapság világnézetté vált. Az Ézsaiás 5-ben azt olvassuk: "Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz. És akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség, és azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű." Ma minden szinten a legtöbb ember ezt teszi. Nem meri felvállalni az igazat. Talán nem is tudja, hogy mi az igazság. Nem is ismeri a valóságot. Az Isten igazságát és valóságát végképpen nem. Olyan sokan félnek attól, hogy szóval és cselekedetükkel igazságot mondjanak, és úgy is éljenek.

Nem régen hangzott el egy ilyen mondat: "Minden keresztyént ki kell irtani." Lehet, hogy nem gondolta komolyan az illető, de legalább kimondta, amit gondolt. Olyan rémisztő ez? Nem mintha egyet kellene értenünk azzal, ami elhangzott. Ő legalább kimondta azt, amit delériumos állapotában gondolt. Lehet, hogy a szívéből szólt. Lehet, hogy csak botrányt akart kavarni, meg keverni, ami ebből aztán lett. Majd Isten megítéli. Valószínű ez az ember nem tudja, amit Isten igéje mond, hogy aki titeket bánt, az az én szemem fényét bántja. Bízzuk az igazságosan ítélőre! Majd Ő megfizet kinek-kinek az ő cselekedete és szavai szerint.

Tulajdonképpen nem rossz dolog az, ha valaki kimondja azt, amit gondol. Megszokhatták azok, akik az elmúlt időszakban - ötven évben - hívő keresztyénként élhettek, hogy egy olyan rendszerben éltek, ami nyíltan istenellenes volt. Sok vonatkozásban még jobb is volt. Tudta az ember, hogy honnan mi jöhet. Manapság teljes a zűrzavar. Az ember soha nem tudhatja, hogy honnan éri támadás. Honnan jön gyűlöletbeszéd, és hol támadják meg azokat, akik próbálnak Isten erkölcsisége szerint élni. Jó, hogyha az ember tudja, hogy mire számíthat. Ez legalább bizonyos értelemben igaz beszéd volt. Az ember tudja hova tenni.

Sokkal nehezebb ott világosan látni, ahol a jót rossznak mondják, és a rosszat jónak. Ahol azt mondják, hogy mi szeretünk titeket, de közben ez nem igaz. Ott sokkal nehezebb eligazodni.

Emlékszem arra, amikor teológus voltam, az egyik ügyeletes politikus a következőt mondta: "Az Önök ideje lejárt. Ideológiai téren nincs békés egymás mellett élés." Az, hogy ő nem hitte, hogy igazság az, amit a Szentírás mond, az az ő baja. S miután az óta már meghalt, most már pontosan tudja - mert Isten ítélete alá került -, hogy amit a Szentírás mond, az igaz. Sokkal rosszabb helyzetbe került, hogy úgy halt meg, hogy nem hitte azt, amit a Szentírás tanít.

Döbbenetes erővel folyik a fiatal generációk etetése és kábítása. Hazugságra és egy hazug "való világra" nevelése. Ezért kell felszabadulnia mindenkinek arra, hogyha szükséges, akkor szóljon. Kérem, ez nem igaz, ez hazugság. Jaj annak, aki a rosszat jónak, és a jót rossznak mondja.

Ezért olyan felháborító az, amikor a református egyház nyugodtan meri azt mondani, hogy nálunk pedig nem lesznek homoszexuális lelkészek. Lehet, hogy tanul a teológián, de ha megtudjuk róla, bizony kizárjuk. És nem fogjuk engedni, hogy a mi egyházunkban szolgáljon. Ha merjük vállalni az igazságot - itt is az a baj -, sokkal előbb kellett volna, nem most, amikor felszabadították tulajdonképpen a társadalmat arra, hogy ezt az aberrációt és bűnt elfogadja. Ez nem betegség, mert nem genetikai probléma. Ezt a szentírás világosan bűnnek és a sötétség hatalmának, erejének tanítja. Tessék elolvasni a Római levél első fejezetét, vagy más részeket a Szentírásból!

Hogy jön ahhoz az egyház, mint múltbeli, itt maradt anakronizmus, hogy ellentmondjon a szabadelvű oktatás minden klasszikus értéket leromboló tantervi elképzeléseinek? Bizony ezt meg fogja tenni az egyház, ha hűséges Isten igéjéhez, és mindig fel fogjuk emelni a szavunkat, minden ilyenfajta aberrációval szemben, amíg csak hűségesek maradunk a Szentíráshoz. Megszólalunk vagy hallgatunk? Mert azok az emberek, akik azt hirdetik, hogy milyen jó a másság, azok a más gyerekével teszik azt, amit tesznek, mivel nekik nem fog születni sosem gyermekük, mert a természetes érintkezést felcserélik a természetellenessel. Könnyű a más gyermekével szórakozni, és más gyermekét tönkretenni.

Hallgatunk vagy szólunk? Az igazság mellett kiállunk, vagy nem szólunk semmit, csak tűrjük. Olyan korban élünk, amikor minden szinten folyik a hazudozás. Nyissuk csak ki az Ószövetséget! Ézsaiás, Jeremiás, Ámos, az összes próféta. Sokan a halálba kerültek az miatt, és halálra vitték őket, mert megszólaltak, és merték azt mondani, hogy ez hazugság, ez aljasság, ez sötétség. Ezt Isten igéje tiltja. Ne így tovább! Mi lett a végük? Vállaljuk vagy hallgatunk?

Amikor egyre katasztrofálisabb a gazdasági helyzet, és újfajta programnak tüntetik fel. Mit tesz az ember? Próbál segíteni, mert az a legfontosabb. Nem a bírálat és nem az ítélkezés. Miben tudunk segíteni, ha nagy a baj? De ez nem azt jelenti, hogy mindig, mindenben hallgatni kell, és szó nélkül tűrni kell mindent. Szó sincs erről. Ahogy ezt Jézus sem tette. Nézzük végig az életét!

Korrektül, szeretettel, világosan, egyértelműen, de nem hamisság fegyvereként, hanem amikor Isten arra indít, és az a feladat, akkor bizony szólni kell. A legtöbb ember nem szól, hallgat. Nagyon sokszor pont ezért cinkos, vagy nem áll ki Isten igazsága mellett, amikor Isten népét vagy Isten igéjét bántják.

Olvassuk el, hogy Ámos, Ézsaiás vagy Jeremiás milyen keményen ostorozta a bűnt, s milyen kemény ítéletet mondott mindenfajta hamisság, aberrációs és istenellenes dolog fölött. Az is hamis tanúbizonyság ám, amikor valaki hallgat, amikor szólnia kell. Hányan kiálltak - eszembe jutott a II. Világháború -, amikor tömegeket üldöztek és gyilkoltak. Hányan vállalták, hogy ezt nem. Még Németországban is, és Magyarországon is, és Dániában és Hollandiában, és sorolhatnánk az országokat. Odaálltak azok mellé, akik éppen üldözöttek voltak.

Vajon mi vállaljuk-e Isten igéjét akkor, amikor gyalázzák Isten népét, Krisztus testét, és Isten szavát? Szólunk vagy hallgatunk? Nagyon komoly kérdés.

Olyan sokszor azt mondják: csak nem fogok beleavatkozni mások személyiségi jogaiba. Tessék azért belegondolni abba, ha Isten is így gondolta volna. Elszakadt tőle az ember, és fellázadt ellene, és akkor Isten azt mondja: Csak nem fogok beleavatkozni az ember életébe. Menjen nyugodtan a kárhozatba és a pusztulásba. Hogy jövök én ahhoz, hogy az általam teremtett ember életébe beleszólok. Isten nem így állt az emberhez, az ember dolgaihoz és a bűnesethez.

Elküldte Jézust, az Ő egyszülött Fiát, és bizony beleszólt a világ folyásába, mivel a világ az övé, akármit mondunk és mondanak. A Mi Atyánk végén nem azt mondjuk: tied az ország. Az ország is az övé. Majd Ő cselekszik, ha cselekedni kell. A hatalom és a dicsőség, nem. Mind a háromra azt mondja az ember, hogy az enyém. Mienk az ország, a hatalom és a dicsőség, és ez független rendszerektől és kormányoktól. Nem istengyalázás ez? Az Istené az ország - mindegyik -, a hatalom és a dicsőség is. Világosan tanítja a Szentírás.

Amikor az ember a maga útjára lépett, akkor az Isten utánament. Bizony beleavatkozott az életébe. Jöttek az ítéletek és a csapások, és jött például Izráelre az ellenség, hogy megfordítsa Isten, és visszafordítsa az ő népének a szívét magához. Milyen keményen bánt vele. Nem? Miért? Mert szerette. És bizony beleavatkozott a népe életébe azért, hogy megfordítsa a szívüket, és visszafordítsa magához.

Ezért egyedül Isten megbízható mindig, minden helyzetben, mert ő soha nem hazudik. Mindig a mi érdekünket nézi, a szerint szól és cselekszik.

Mi hányszor ígérünk. Szólnak a szép szavak, s mikor kimondjuk, már akkor tudjuk, hogy nem fogjuk megtartani. Ez nem hamisság és igazságtalanság? Nem esik Isten ítélete alá, amikor tudjuk előre, hogy sem időnk, sem energiánk nem lesz, hogy megtartsuk, amit mondunk.

Minden félrevezetés, a másik szavának kiforgatása, a sok-sok csúsztatás, rágalmazás, mind-mind Isten parancsainak semmibevétele, ezért nem vonhat mást maga után, mint Isten ítéletét. Elég, ha csak a napi eseményeket nézzük. Elég, ha sokszor a saját életünket és szavainkat nézzük. Elég, ha megnézzük a történelmi eseményeket. Hányszor ártottak és ártunk mi is azzal, hogy szólunk, amikor hallgatni kellene, és hallgatunk, amikor szólni kellene.

Vagy csak egyszerűen azért, mert nem merjük felvállalni Isten igazságát, és inkább hallgatunk és csöndben maradunk. Nem vállaljuk az egyenes beszédet, azt, amit a Szentírás mond. Nem intünk, amikor inteni kellene, mert az olyan kellemetlen dolog még a gyülekezetben is sokszor. Hallgatunk, és nem szólunk. Rohan a másik nyilvánvalóan egy rossz úton. Hamisság fegyveréül szánta oda magát, és nem szólunk, hallgatunk.

A másik véglet, amikor valaki olyan szívesen inti a másikat úton útfélen. Fejbe veri igékkel, s megmossa a fejét. Lebunkózza. Ezt sem lehet csak úgy. Csakis úgy, hogyha az Isten vezet, és Isten indít arra, hogy intsünk.

Otthon, munkahelyen, az iskolában vagy éppen a közéletben nem úgy van ez, ahogy itt a Prédikátor könyvében olvassuk: "A bölcs embert kedvessé teszik a saját szavai. Az ostobát pedig saját szája teszi tönkre." Ha valaki mintegy Isten bölcsességét és igéjét szólja, nem kedvessé teszi a saját beszéde? Egy idő után odafordulnak hozzá az emberek. Egy idő után újra és újra megkérdezik a véleményét.

Én emlékszem arra, amikor teológus voltam, és egy veterán kommunistát ápoltam éveken keresztül. A VIII. kerületi Pártbizottság kért meg erre. Még úgy mosolyogtam, és azt mondtam: de nem tetszenek tudni, hogy én teológushallgató vagyok? Hát épp azért kérjük magát. Milyen furcsa. Nem? Miközben ideológiai téren nem volt békés egymás mellett élés, mégis csak egy teológusban bíztak meg igazán. Nem furcsa? Most ez nem azt jelenti, hogy nekem mindig, mindenben akkor hiteles volt az életem. Nem. Voltak akkor is bűneim, volt sok bukásom, de ahogy a vér a szöveten át, mégis csak átsejlett valami abból, ami krisztusi, és ezt ott is észrevették, és értékelték, ki is mondták, hogy azért magában mégis csak van valami másfajta indulat. Valami, amit nem tudunk megmagyarázni. Nem így van ez a hívő emberekkel? Hogy valahol mégis csak átüt, ha bennük él Krisztus. Minden nyomorúságuk, bukásuk és bűnük ellenére.

Jézus azt mondja, hogy a haszontalan és értelmetlen fecsegés, a pletyka és a hírhordás beletartozik a hamis beszédbe. Hányszor előfordul, hogy az, aki mondott valamit, ami értelmetlen és haszontalan volt, aratta annak minden következményét.

Tényleg mindig, mindent, azonnal tovább kell adnunk, amit megtudtunk? Úgy és akkor, annak, és biztos, hogy mondani kell? Nem olyanná kellene lennünk, mit a zsákutcának? Sok minden bemegy abba, de nem jön ki abból semmi. Vagy mint a sírnak, amelybe eltemetnek valakit, és nem nyitják fel, és ott marad minden. Nem így kellene elnyelni a sokfajta pletykát, hazugságot és hamisságot? S legfeljebb Istennek elmondani, és neki továbbadni? Nem így kellene élni újra és újra? Minden bemegy a fülünkön, amit hallunk, de semmi nem jön ki a szánkon, csak az, ami hasznos és épít, ahogy azt az Efézus 4-ben olvassuk? "Semmi rothadt beszéd ki ne jöjjön a szátokon."

Az is rothadt beszéd ám, amikor valakiről olyat adunk tovább, amiről nincs bizonyosságunk, hogy igaz, és ha igaz, akkor feltétlenül tovább kell mondani, és nekünk kell hírvivőnek lenni?

A Szentírás azt mondja, hogy annak léptei kedvesek, akik az evangéliumot viszik tovább, akik a jó hírt viszik. Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne jöjjön. Ehhez kell aztán igazán erő és bölcsesség. Nem? Csak a jó hírt, a kedveset, ami igaz. A bölcs embert kedvessé teszik saját szavai. Az ostobát pedig saját szája teszi tönkre.

A felnőtt hitű emberre mindenképpen az a jellemző, hogy azt akarja mondani, amit gondol, és azt akarja gondolni, ami az Isten akarata, és nem is akar mást mondani. Mintegy Isten igéjét akarja szólni, ami épít, ami hasznos, ami közel visz Krisztushoz másokat. Újra mondom, hogy ebben is bukhatunk mindnyájan. No de mindig csak bukni? Hát az életünk csupa bukásból áll? Akkor ott végképp nincsen valami rendben, és ez nem is igaz. Az élet nem csupa bukás. Ha ez így van, akkor a hitünkkel komoly problémák vannak. Isten legalábbis nem ezt akarja, hanem azt akarja, hogy egyre jobban kiábrázolódjék a Krisztus. Egyre inkább úgy szóljunk, hogy mintegy Isten igéjét szóljuk. Egyre nagyobb legyen a világosság, és egyre inkább szűnjék a sötétség. Egyre inkább kiábrázolódjék rajtunk, bennünk a Krisztus.

Akkor nincsen más megoldás, ha igaz az, amit a Szentírás mond: a szívből származnak a gonosz gondolatok, s a gonosz beszéd, akkor azt kell engednünk, hogy az Isten a szívünkhöz nyúljon. Mint amikor elromlik a televízió-készülék. A normális ember megengedi a szerelőnek, hogy a készülékhez nyúljon. Nem? Ha megbetegszik a testünk, akkor engedjük - jó esetben - az orvosnak - bármilyen kellemetlen -, hogy a testünkhöz nyúljon, mert esetleg úgy tud rajtunk segíteni, vagy valóban úgy tud segíteni.

Miért olyan különleges hát, hogyha valami beteg az életünkben, a szánk, a szavaink, az indulataink, akkor Isten az indulat forrásához és központjához, a szívünkhöz akar nyúlni. A szívünknél kezdi. Jézus kész arra, hogy nap mint nap megtisztítsa a szívünket. Azt, ami mindig hajlandó bennünk az Isten ellen fellázadni, ami hajlandó hamisság fegyveréül odaszánni magát. És jönnek hamis, és nem Isten szerint való szavak belőlünk.

Én még emlékszem arra, amikor oda jutottam hitetlenként, hogy amikor feleltem a gimnáziumban, egy bizonyos kötőszót - ezt most nem fogom mondani - tettem oda a szavaim mellé. A tanár megállított, és azt mondta: barátom, hallod, hogy mit mondasz, vagy már nem is hallod, hogy hogyan beszélsz? S már nem hallottam. Oda jutottam az istentelen életemben, hogy már nem is hallottam, hogy milyen iszonyatos szavakat mondok a gimnáziumban egy felelés közben. Annyira romlottá vált a szívem. S olyan jó volt, amikor új szívet kaptam Istentől, akkor már nem értettem a hamis, aberrált és nem megfelelő viccek poénjait. Nem értettem, hogy min nevetnek a kollégák. Mi ebben a vicc? S tényleg nem értettem. Úgy örültem annak, hogy azoknak a vicceknek a tartalmát nem értem. De jó! Isten új szívet adott, és az új szívből új gondolatok, új szándékok származtak.

Az Isten ihleti a mi szavainkat, s Ő ihleti a gondolatainkat, a beszédünket, vagy valaki más, az istenellenes erők szabják meg az indulatainkat és a szavainkat?

A Prédikátor könyve azt tanítja, hogy a beszéd az ember vesztét is okozhatja. Elsősorban arra nézve káros az ostoba, értelmetlen, durva, hazug és közönséges beszéd, aki azt mondja.

Jakab apostol nem véletlenül óv minket (Jakab 3-ban) a nyelv bűneitől. Azt mondja, hogy a nyelv olyan, hogy egy egész erdőt felgyújt, mint a tűz. Mondom, mondom, mondom megállás nélkül. Sokszor már itt kilépve a templomból. Eszembe sem jut már az, hogy mit hallottam. Csak mondom, mert nem bírom nem mondani, mert nem az az indulat van bennem, ami az Istené, hanem olyan indulat van, ami nincs az Isten kontrollja, felügyelete alatt.

Az 1Sámuel 25-ben olvashatunk erre egyértelmű példát Nábál és Abigail történetébe. Nábál agresszív módon, ostobán és bután beszél a leendő király embereivel, amikor az egyébként jogosan élelmet kér maguknak, hiszen hányszor megvédték Nábál nyáját. Elküldi őket, ócsárolja Dávidot, és tulajdonképpen a vesztét okozza. S milyen kedves, szelíd, alázatos és mennyire okos az ő felesége, Abigail, aki felméri, hogy milyen veszély fenyegeti a férjét, a családot, az egész vagyonukat, jószágaikat. Összeszed gyorsan élelmet, eléfut Dávidnak, s meggyőzi arról, hogy jobb, ha nem öli meg a férjét, miért cselekedne ilyen nagy gonoszságot?

S amikor később a férje részegségéből kijózanodva megérti, hogy buta és bölcsesség nélküli beszéde milyen veszedelmet hozott rá, így mondja a Szentírás, hogy szinte megállt a szíve, és tíz nap múlva meghalt. A saját ostoba beszéde végzett vele.

Ezért nem mindegy, hogy ki uralja a mi szívünket? Mert aki a szívünket a kezében tartja, az határozhatja meg a mi beszédünket. Annak a kontrollja, felügyelete alatt van az egész életünk, gondolkodásunk, szavaink, cselekedeteink, erkölcsi felfogásunk, a világról alkotott véleményünk, az, hogy mi Isten erkölcse szerint, vagy erkölcstelen életet élünk. Hogyan látjuk az eseményeket, a történelmet, a politikát? Nem igaz az, hogy a hívő embernek nem lehet véleménye a történelemről, a politikáról. A politika szó azt jelenti, hogy a szűkebb környezetem dolgaival való foglalkozás. Nem azt, amivé alacsonyították azt, ami most folyik a világban, nem csak nálunk. Semmi köze nincs ahhoz, amit a Szentírás politikaként megnevez. Törődni a szűkebb környezetem dolgaival, a polisszal, a város dolgaival, vagy azzal a faluval vagy környezettel, ahol élünk. Hogyne lennénk felelősek a környezetünkért társadalmi, szociológiai értelemben, s hogyne lennénk felelősek azért, hogy mi történik a természetben, a környezetünkkel, ahol élünk. Isten felelőssé tett minket.

Szólunk vagy hallgatunk? Nem mindegy azonban, hogy milyen indulattal. Elítélőleg vagy segítőleg, Isten akaratát mintegy végrehajtva vagy közölve, nagy szeretettel az igazságot elmondva, intve, úgy élve ebben a világban, hogyha mi Isten gyermekei vagyunk, akkor Isten segítségével a szerint élünk, ahogyan azt Ő mondja.

Ez fel fog tűnni, ahogy az éjszakában a fény. Ahogy a sok hamis kő között az ékszerész észre veszi az igazat. Ahogy meg tudja ítélni még a nem hívő ember is, hogy ez igaz, ez pedig hamis. Ahogy ki vannak éhezve, és ahogy szomjaznak az emberek az Isten igazságára. Így mondja a Szentírás, hogy a világ fiai, a világfiak sóvárogva várják az Isten fiainak a megjelenését. Ezért rossz dolog az, hogyha valaki Isten gyermeke, és hallgat, úgy él, mintha nem lenne köze az Istenhez, ha nem hegyen épített város, és nem fáklyatartóba helyezett fáklya, világító pont és erkölcsi mérce az élete. Higgyük el, hogy igazodnának az emberek, de nincs kihez. Egyszerűen nincs kihez, és nincs mihez. Mindent relatívvá tettek ebben a világban, de az emberek nem tudnak így élni. Mint ahogy a gyermekek sem tudnak korlátok nélkül élni. Lázadnak szüntelenül minden korlátozás ellen, de az egyik alapja a jó nevelésnek, hogy világos, egyértelmű korlátokat és lehetőségeket ad és szab az ember a gyermekeinek. Ha ezt nem teszi meg, tönkre teszi őket.

Az az ember, aki könyveket írt arról, hogy hagyjuk a gyerekeket szabadon kibontakozni, nyilvánosan az amerikai televízióban elmondta, hogy a legtöbbet ő ártotta a könyveivel, a szabadelvű neveléssel az embereknek. Nyilvánosan bocsánatot kért, hogy bizony olyasmit tanított, ami hazugság, ami hamisság, amivel családok ezreit és millióit tette tönkre, mert nem a Szentírás szava, fegyelmezése, nevelési elvei alapján írta azokat a könyveket, és szabott utat és mércét.

Talán sokan ismerjük: Benjamin Spok-nak hívják. A nevelés atyja. Nyíltan, sokmillió néző elé állt oda, elismerte és megvallotta, hogy hamisság és hazugság volt az, amit tett. Mi ez, ha nem az Isten nélkül élő ember teljes csődjének a beismerése?

Ezért nagyon fontos kérdés, hogy mi úgy élünk, ahogy itt olvassuk: "A bölcs embert kedvessé teszik saját szavai. Az ostobát pedig saját szája teszi tönkre. Beszédének a kezdete butaság, és a vége szörnyű ostobaság. Az ostoba szaporítja a szót, pedig nem tudja senki, mi fog történni. Ki tudná megmondani, hogy mit hoz a jövő."

Az, aki Istennel jár, a szíve jó kincseiből hoz elő igazságot, aki pedig az Isten nélkül él, vagy az élete szüntelen bukdácsolás, az ostoba beszédű és ostoba életű. Ez a Szentírás tanítása. Hallgatunk Isten igéjére, vagy pedig kizárjuk az életünkből Isten szavát. Kihathat a mi gondolkodásunkra, és milyen lélek által beszélünk?


Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, ha ma este is figyelmeztettél arra, hogy sokféle erkölcsi vagy testi bukásunk oka az volt, hogy lebecsültük és félretettük a te beszédedet. Nem követtük útmutatásodat, és nem igéd alapján és igéd szerint éltünk és cselekedtünk.

Köszönjük, Urunk, hogyha világossá teszed, hogy ez az út a romlásba és a megsemmisülésbe, a pusztulásba és a kárhozatba vezet.

Köszönjük, Urunk, hogy te nem rábíztad a világot az ember indulatára, hanem elküldted a te egyszülött Fiadat, és beleavatkoztál az ember életébe, sorsába, jövőjébe. Szent igéddel és szent Fiaddal odaálltál a mi utunkra, megszólítottál és megérintettél minket. Intettél, hogy ne menjünk azon az úton tovább, amelynek az eleje jónak látszik, de a vége pusztulás.

Áldunk és dicsőítünk ezért, és azért is, Urunk, hogy tied az ország, mindenfajta hatalom még akkor is, ha ezt nem látjuk mindig, és minden dicsőség ezen a földön, és az eljövendő világban egyaránt.

Urunk, taníts meg minket, kérünk, bizonyságot tenni a te igédről, szeretetedről, irgalmadról, hogy ne csak az igazságot, hanem nagy szeretetben a valóságot adjuk az emberek elé szavainkkal, gondolatainkkal, cselekedetünkkel, minden szándékunkkal, egész létezésünkkel.

Urunk, te tudod a legjobban, hogy ez a legnehezebb feladat. Nyúlj a szívünkhöz, kérünk, s formálj át minket olyanná, ami kedves előtted.

Ámen.