PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. január 1.
(újév)

Cseri Kálmán


ISTEN TÖRVÉNYE SZERINT


Alapige:Neh 10,30-33

Csatlakozva tehát előkelő honfitársainkhoz, átok alatt esküt tettünk, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten adott szolgája, Mózes által, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, végzését és rendelkezését. Nem adjuk leányainkat feleségül az ország egyéb lakóinak, sem az ő leányaikat nem vesszük feleségül fiainknak.

Ha az ország lakossága árut vagy bármilyen gabonát hoz be eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján, vagy más ünnepnapokon. A hetedik évben bevetetlenül hagyjuk a földet, és elengedünk minden tartozást. Kötelezőnek fogadtuk el, hogy évenként egyharmad sekelt adunk Istenünk házának a szolgálatára.


Imádkozzunk!

Örök Isten, kinek esztendők nincsenek létedben, magasztalunk téged ennek az új évnek első napján. Köszönjük hűségedet, köszönjük megtartó szeretetedet, köszönjük, hogy te, aki az idő felett, az időn kívül állsz, élsz és uralkodsz öröktől fogva mindörökké, különös szeretettel védesz, vezetsz, áldasz minket, nyomorult ember gyermekeidet.

Köszönjük, hogy a te nagy nevedet hívhatjuk segítségül, amikor előre nézünk erre az ismeretlen esztendőre. Egyedül te tudod, Atyánk, hogy mit hoz ez az év, melyikünk életében mi fog történni. Köszönjük, hogy nem csupán tudod, hanem te alakítod a jövőnket. Dicsőítünk téged ezért.

Segíts, hogy soha ne felejtsük ezt el. Soha ne essünk kétségbe, ne gondoljuk azt, hogy véletlenek történhetnek velünk. Add nekünk azt a bizonyosságot, hogy amíg benned bízunk, és hozzád tartozunk, addig nem vagyunk kiszolgáltatva rajtad kívül senki és semmi másnak.

Kérünk, add ennek a békességét a szívünkbe. Növeld bennünk az irántad való bizalmat, hogy neked viszont egészen kiszolgáltassuk magunkat. Ezzel az egyszerű és nyitott bizalommal kérünk most, hogy adj nekünk útravalót. Úgy akarjuk elfogadni azt, amit az igén keresztül most mondsz nekünk, mint a te útmutatásodat.

Kérünk, hogy ha vannak ebben parancsok, a te Szentlelked tegyen képesekké arra, hogy engedelmeskedjünk azoknak. Ha vannak benne ígéretek is, akkor bátoríts minket, hogy ne kételkedjünk a te igazmondásodban, hanem vegyük bizonyosra, mintha már megtörtént volna minden, amit ígérsz.

Köszönjük, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsérhettünk most, és ezzel a belső csenddel várhatjuk a te szavadat. Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid.

Ámen.


Igehirdetés

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Nehémiás könyvét olvassuk most naponta fejezetről fejezetre, és a mai napra ez a rész következik. Mivel ebben egy gyönyörű újévi program van, ne is keressünk más igét, hanem fogadjuk el Isten üzeneteként azt, amit ebből megérthetünk.

Az előzményekről röviden csak annyit, hogy Isten csodájaként Nehémiás vezetésével rövid idő alatt felépült Jeruzsálem lerombolt kőfala, és ez egy kicsit megcsöndesítette a körülöttük levő ellenséget. Ez után a nagy munka után egy csendes lelki ébredés indult el, mert közben felolvasták az akkori Bibliát, a Mózes könyveit. Tegnap este láttuk, hogy az emberek kétségbeesve vették észre, milyen messzire került a gondolkozásuk és életgyakorlatuk Isten igéjétől.

Közben Nehémiásnak vissza kellett térnie a perzsa királyhoz, akinek magas rangú tisztviselője volt, és remélte, hogy nélküle is szép lassan rendeződnek a dolgok otthon. Ez azonban nem így történt. Ahol lelki ébredés támad, ott munkához lát az ördög is, és egyik baj a másikat követte ennek a megviselt kis népnek az életében. Annyira, hogy Nehémiás kénytelen volt ismét szabadságot kérni, hazautazni, és megpróbálni rendet teremteni.

Megint csak Isten különös csodája volt, hogy teljes egységben segítették őt ebben a munkában a népnek a vezetői. Nem volt huzakodás, nem voltak különvélemények, sőt - és ez a csodák csodája - abban egyeztek meg, hogy az élet minden területén Isten törvényéhez igazodnak. Egy kötelezvényt fogalmaztak meg, amit a nép vezetői mind aláírtak és lepecsételtek, amivel az emberek, a sokaság is egyetértett, és ennek a kötelezvénynek a fő tétele így hangzott: Isten törvénye szerint élünk.

Óriási dolog ez. Ha ide eljut egy nép, ha rájönnek arra, hogy addig nem úgy éltek, ha elhiszik, hogy nekik a legjobb, ha Istennek engedelmeskednek, elkezdik kutatni az Írásban, hogy mik is Isten törvényei, mivel kapcsolatban mi az Ő rendelkezése, akarata, és ha egymást bátorítva kezdenek el ahhoz igazodni.

Igen ám, csak a "minden" sokszor semmit nem jelent. Ha mindenben Isten törvénye szerint akarnak élni, ezt nem lehet számon kérni, ez megfoghatatlan. Éppen ezért az élet néhány területére konkretizálták is, hogy mit jelentsen ez, legalábbis az indulásnál. A következő négy területet vették célba. Pontosabban Isten úgy irányította a nép lelki vezetőit, hogy ott kezdjék el a dolgoknak a rendezését: a család területén, az Úr napjának a megszentelése kérdésében, az adósságok elengedése terén és az istentisztelet megújításában.

A család, az Úr napja, az adósságok és az istentiszteleti élet megújulása. Ennek a négy területnek a felsorolását olvastuk itt mai igénkben. Mielőtt, ha röviden is, de részleteznénk ezeket, hadd kérdezzem meg, hogy van-e bennünk olyan szándék, hogy valahol mégis csak újat kellene kezdeni ma?

Ez már közhely, és mivel tudjuk, hogy ritkán lesz belőle valóság, csak legyintünk rá, hogy újévkor újat kezdünk. Újat szeretne kezdeni sok ember, aztán egy-két napig még gondol rá, s mihelyt beindul a munka hétfőn, már el is felejtette, hogy miben akart újat kezdeni. Ritkán van az, hogy érdemi, komoly, tartós változás áll be egy ember életében. Tulajdonképpen akkor áll be egy ilyen igazán, amikor valaki Istennel akar újat kezdeni.

De van-e bennünk egyfajta egészséges elégedetlenség valamivel kapcsolatban, amiről látjuk, hogy az életünkben az nincs rendben, és ami ennél fontosabb, ott van-e bennünk valami erőteljes vágy az után, hogy Isten törvénye szerint éljünk? Elhisszük-e egyáltalán, hogy Istennek minden törvénye a javunkat szolgálja? Hogy Ő nem azért adott nekünk törvényeket és rendelkezéseket, mert rendelkezhetnékje van, hanem azért, mert szeret minket. Hogy ezek vagy védőkorlátok, vagy az életünk lendületét fokozó ígéretek és erősítések. Vagy egymástól, vagy külső ellenségtől védenek, vagy a bennünk lapuló ellenségektől, de mind-mind az érdekünkben van.

Erre a felismerésre jutottak itt Nehémiásék, és ezért történt ilyen kemény, határozott döntés, hogy esküvel megfogadták: Isten törvénye szerint élnek. Lehetséges, hogy Isten Szentlelke talán most fogja bennünk feltámasztani ezt a vágyat, meg azt a reményt is, hogy lehet változtatni azon, amiről úgy látjuk, nincs rendben az életünkben.

Nos, miért éppen ezen a négy területen kezdték el a rendcsinálást, és mit jelentett ez?

1. Így olvastuk az elsőt: "Nem adjuk leányainkat feleségül az ország egyéb lakóinak, sem az ő leányaikat nem vesszük feleségül fiainknak."

Azt történt ugyanis, hogy a fogságból hazatért izraeliták összeházasodtak részben azokkal, akik a helyükre beköltöztek távollétükben (hatvan évig távol voltak), részben a körülöttük élő pogány népekkel. Amikor Nehémiás másodszor hazaérkezett, elképedve tapasztalta, hogy vannak zsidó családok, ahol a gyerekek nem héberül beszélnek, hanem moábi, ammoni meg mindenféle olyan nyelven, amely népek Izráel ősi ellenségei. És ez még a kisebbik baj lett volna, bár ez is elég nagy baj volt, de a nagyobbiknak meg azt találta, hogy ezek a gyerekek soha nem hallottak az élő Istenről, azt sem tudják, kicsoda Ő, hanem a pogány anyjuknak a bálványait tisztelik, vagy azoknak a nevét sorolják, amikor Istenről van szó.

Nem ismerik Istent, az Ő nagy tetteit, következésképpen nem ismerik őseik történelmét, nem ismerik a Bibliát. Márpedig Isten népének a legnagyobb megtartó ereje mindig az élő Isten velük kötött szövetsége volt. Ez a szövetség, mint egy rendíthetetlen erős fal vette körül a népet. És amíg ez a nép Istenhez hűséges volt, és a szövetségen belül maradt, elképesztő túlerővel szemben is megvédte és győzelemre segítette őket szövetséges Istenük. De valahányszor kiléptek ebből a szövetségből, védtelenekké váltak.

Nehémiás ezt látta itt ijedten, hogy ez történik. Nem az élő Istennel való szövetséget ápolják a szülők a családokban, hanem kilépegetnek hol erre, hol arra. Kacérkodnak idegen, úgynevezett istenekkel, nem létező bálványokkal, és így a nép nem számíthat hatalmas szövetséges Istenére.

Ezért Nehémiás a gyökerekhez nyúlt. Megtiltotta a továbbiakban az ilyen jellegű vegyes házasságokat, és előírták, hogy a meglevőkben pedig meg kell tanulnia mindenkinek az "anyanyelvet", még akkor is, ha az anyja idegen nyelven beszélt, és meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy kicsoda az ő szövetséges Istenük. Mert az, hogy mindenben Isten törvénye szerint akarnak élni, azzal kell, hogy kezdődjék, hogy a családban és a házasságban Isten törvénye szerint folyjék az élet.

Van-e bennünk ilyen vágy? Isten most ezt a programot adja elénk, hogy Isten törvénye szerint keresni a párunkat, Isten törvénye szerint élni a házasságkötés előtt mindenféle területen, Isten törvénye szerint összeházasodni és nemcsak összeköltözni meg összefeküdni; Isten törvénye szerint - mert ez is az Ő parancsa - örömmel vállalni a gyermekeket mint gyermekáldást. Aztán, ha adott Isten, akkor Isten törvénye szerint nevelni őket, nemcsak etetni meg ruházni. Isten törvénye szerint szeretni két embernek egymást egy egész életen át egyre mélyebben és jobban. Isten törvénye szerint ragaszkodni egymáshoz a világ számtalan kísértése között is hűséggel. Egyszóval: úgy élni házasságban és családban, hogy ott ténylegesen Isten legyen az Úr. Nem a gyermek az úr, nem a hatalmaskodó férfi, nem a magára hagyott vagy erőszakos asszony, nem az uralkodáshoz hozzászokott nagymama, hanem Isten az úr, az Úr az úr a házasságban.

Ezt a programot adja ma elénk Isten, és az ilyen családokban egészen természetes lesz az, amit olyan szépen fogalmaz meg Pál apostol a Római levélben: ilyen házastársak egy szívvel, egy szájjal dicsőítik az Istent. Az ilyen család olyan lesz, mint egy kis gyülekezet, ahol egészen természetes az, hogy előkerül a Szentírás. Olyan természetes, mint ahogy kenyér kerül az asztalra minden nap. Ahol természetes az, hogy nemcsak a szívükben, magukban imádkoznak állítólag, hanem együtt dicsérik Istent és öntik ki a szívüket neki, és bízzák rá gondjaikat. Ahol természetes az, hogy hangzik az Istent dicsérő énekszó. Nem nagyon hangosan, hogy a szomszédokat ne zavarják, de ahol istentisztelet is van. Ezáltal válik egyre inkább az egész együttélés istentiszteletté. Így lesz egyre könnyebb megnyílni egymás előtt. Így fog érdekelni egyre őszintébben mindenkit a másiknak a sorsa.

Akik pedig egyedül élnek, azoknak ugyanígy meg kell keresniük, hogyan kell Isten törvénye szerint élniük. Hogyan segíthetik a többieket, hogyan hangozhat csendesen, állhatatosan az értük hangzó imádság. Mit jelent az, csendes készenlétben állni, hogy Isten használhassa őket.

Különös az, hogy itt kezdi Isten igéje, és itt kezdték a konkrét lelki megújulást ezek az emberek is. Éppen ezért lehet, hogy nekünk is itt kellene elkezdeni. Ez azt jelenti, hogy meg kell szakítani a szeretővel való viszonyt. Ez ilyen egyszerű és nehéz feladatokkal kezdődik. Rendeznünk kell végre egymással végre azt, amit még soha sem mondtunk ki. Mondjuk már ki végre: mit nem birok benne, mi az, amit nem tudok megbocsátani. Jól tudjuk, mi bosszantja a másikat, akkor mostantól kezdve nem teszem azt, ami őt bosszantja. Elfogadom őt olyannak, amilyen.

Nem akarunk olyanok maradni, amilyenek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy elkezdjük végre a házasságot. Tizenegynehány évi házasság után mondta ezt a múltkor valaki, amikor Istennel is, egymással is rendezték a bűneiket, és néhány héttel később azt mondta: most kezdtük el tulajdonképpen a házasságunkat. El kellene azt már kezdeni a szó ilyen mély és teljes értelmében. Meg kellene találnunk a gyermekeinket is. Meg kellene találnunk a hangot hozzájuk, és fontos feladatnak, nagy lehetőségnek kellene tekinteni, hogy ők vannak és beszélgethetünk velük.

Természetesen ez úgy szokott megvalósulni, (egyébként csak álom marad legfeljebb), ahogy arról tegnap este szó volt. Az ember megalázza magát Isten előtt, és őszinte, buzgó imádság előzi meg az ilyen változtatásokat. Nem az, hogy az asztalra csapunk, és akkor most minden másként lesz. Isten készíti el az időket, Isten ad a szánkba olyan szót, ami gyógyítani fog, Ő veszi kézbe az életünket. Mérhetetlenül sok áldás származik abból, ahol emberek komolyan így gondolkoznak, mint Nehémiásék, hogy márpedig mi a családi élet minden kérdésében Isten törvénye szerint akarunk mostantól kezdve élni.

Mint hiénák, lesnek a gyerekeinkre a tévtanítók meg a kábítószer kereskedők. Egyáltalán nem mindegy, mit kapnak a gyerekeink otthon. Hogy mit látnak tőlünk. Sietnek-e haza, jó-e otthon lenni. Várja-e őket valaki. Látnak-e maguk előtt hiteles keresztyén életet, ha mi keresztyénnek tartjuk magunkat. Megkapják-e a szükséges lelki-szellemi védőoltásokat idejében. Ez mind-mind nagy felelősség és ugyanakkor nagy lehetőség. Lehet Isten törvénye szerint élni még egy ilyen feje tetejére állított, eszement világban is, amiben élünk a házasságban is, meg a családban is. Át lehet rendezni dolgokat, abba lehet hagyni rossz gyakorlatot, el lehet kezdeni valami újat. Nem egyedül, hanem úgy, ahogy a mi hívő elődeink is tették, Istenben bízva, az Ő igéjéhez igazodva.

Hol van valami az életünkben, családunkban, ami nem Isten törvénye szerint való? Itt az alkalom, hogy javítani lehet.

2. A másik terület, amit a Szentírás említ, az ebben a különös megállapításban foglaltatik össze: "Ha az ország lakossága árut vagy bármilyen gabonát hoz be eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján, vagy más ünnepnapokon."

Ez mindenképpen az élet jele volt, hogy Jeruzsálem egyre inkább kereskedelmi központtá is vált. Tegnap láttuk, hogy üres volt a város. Alig laktak ott. Körül volt már véve kőfallal, és Nehémiásnak úgy kellett agitálnia a népet, hogy költözzenek már be, és ne szanaszét a falvakban, tanyákon lakjanak. Nos, beköltöznek. Egyre nagyobb lesz a kereslet a városban, és nagy a kínálat a városon kívül. Egymásra találnak az emberek, megpezsdül a kereskedés. Hozzák az árut minden napon, szombaton is. És az miért baj? Azért, mert ha Isten törvénye szerint akarnak élni, akkor Isten törvénye azt mondja: megemlékezzél a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt. Hat napon át dolgozz, de a hetedik nap az Úré. Akkor Ő akar dolgozni bennetek. Ha ezt nem engeditek, akkor a hat napra is rányomja a bélyegét az istentelenség. Ha meg Isten a hetedik napon munkálkodik bennetek, akkor egész másként fogjátok eltölteni a másik hatot is, meg az egész életeteket.

Különös, hogy a fogságban is ragaszkodott Isten népe a nyugalom napjának a megszenteléséhez. És amikor otthon vannak, miért nem ragaszkodnak? Azért, mert ott volt az áru. Hozták a portékát. Na de kötelező vásárolni azért, mert ő el akarja adni? Ha nekem az fontos, hogy valamihez igazodjam, akkor hozhatnak akármit és kínálhatják, azon a napon nem veszem.

Nehémiás ezt fontosnak látta több szempontból is. Először csak figyelmeztette a kereskedőket meg a lakosokat, hogy szombaton ezt ne tegyék. Nem volt semmi foganatja. Akkor kiadta a parancsot, hogy péntek este bezárjuk a kapukat, és csak szombat este nyitjuk ki. Azt olvassuk, hogy néhány szombaton ott rostokoltak a kereskedők a kapu előtt, hogy hátha mégis kinyitják. Mivel nem nyílt, megszokták, hogy szombaton nem viszünk árut Jeruzsálembe. Meg volt oldva a kérdés. El lehetett tölteni azt a napot a templomban. Figyelhettek Isten igéjére. Sok írni-olvasni nem tudó embernek életkérdés volt, hogy legalább ezen a napon hallják, mit mond Isten az ő igéjében, hogy imádkozzanak külön-külön meg együtt is, hogy tudják örvendezve, mint gyülekezet, gyönyörű énekekkel dicsőíteni az Urat. Hogy munkálkodjék bennük Isten, és valóság legyen az, amit Jézus az egyik példázatában így mond: Megigazulva ment alá a templomból valaki.

Kicsinyes törvényeskedés volt ez Nehémiás részéről? Biztos, hogy nem! Isten törvényének a komolyan vétele volt ez a nép érdekében.

Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ugyanez a helyzet ma is. Így lett hamar az Úr napjából vasárnap, vagyis vásárnap, mert akkor ért rá a legtöbb ember, akkor kellett a vásárokat rendezni. A régi kis boltokat még bezárták vasárnap, ma a nagy bevásárló központok már nyitva vannak. Ezen nekünk nem bosszankodnunk kell, ők pogányok. Őket nem köti Isten törvénye. Ők nem az Isten népéhez tartoznak. Nekik nem jelent semmit az, hogy a mi "úrnapunk" az Úr Jézus feltámadására emlékeztet, és egy hívő embernek ez hétről hétre ezért ünnep, és önmagában elég ok, hogy magasztalja Istent. Ez piros betűs nap a sok fekete között. A hét első napja. No, de a legtöbb naptárban nem is elsőnek, hanem utolsónak sorolják be. Piros betűs ugyan, de azt nem kell komolyan venni. Ugyanolyan fekete, mint a többi. Nincs itt már különbség éjjel nappal, munkanap, ünnepnap között, - de Isten népének az életében van, és legyen.

Miért nem fontos egy magát hívőnek valló ember számára, hogy Isten megmondja, mit akar vele, hogy kiszolgáltassa magát Isten munkájának, hogy tudatosan készüljön az ige hallgatására, befogadására, hogy aztán legyen mihez igazodnia akkor mindjárt is, meg a következő héten is? Miért nincs ott a szívünkben az az erőteljes vágy, hogy mindent leteszek a kezemből arra az egy napra, hogy utána ne hiábavalóságokkal töltsem el a hat napot, hanem tudjam, mi végre vagyok a világon, és valóban azzal töltsem el ezt a rövid földi életet, amire azt Isten adta.

Nem volt ez jelentéktelen elhatározás. Sok minden függött ettől, hogy akárki hoz kintről árut, szombat napon nem vásárolunk tőle. Mit jelentett ez? Azt, hogy az idő felett is az Úr lesz az úr. Hogy az idejüket is Istentől kapott ajándéknak tekintik, és aki ezt komolyan veszi, az sokszor tapasztalja, hogy kevesebb idő alatt többet el lehet így végezni. Hogy Isten valósággal meg tudja sokszorozni az időnket. Hogy megjelenik az életünkben az, amit a Biblia áldásnak nevez, ami nem a mi teljesítményünk, ami nem jár, amit nem lehet megvenni, ami ajándék. És ahol áldás kíséri valakinek a munkáját, erőfeszítéseit, ott egészen más kondícióval tudja végezni ugyanazt, és egészen más lesz az eredménye is annak. Isten tehát úr lett a családi élet felett, és úgy döntöttek, hogy Isten legyen úr az idejük felett is.

3. És mi volt a harmadik, amit itt olvasunk? "Elengedünk minden tartozást." Mit jelentett ez?

Ez nagyon fontos szociális rendelkezés volt a Mózes törvényeiben már korábban is, amiről megfeledkeztek. Igen sok szegény ember élt Isten népe között, és ezek olykor megszorultak és kölcsönt kellett kérniük. Mivel szegények voltak, a kölcsönt sokszor nem tudták visszaadni. Ezért ledolgozhatták. Szolgája lett a kölcsönadónak. Megegyeztek valamiben, és úgy törlesztett, hogy dolgozott neki. Vagy úgy, hogy a gyerekét odaadta meghatározott időre, és a gyermeke majdnem mint egy kis rabszolga dolgozott ott. (Viszont arra vigyáztak, hogy Izráelben a rabszolgaság nem alakulhat ki.)

Súlyosbította azonban a szegények helyzetét, hogy néha zálogba vették a kis földjüket. Ez még szegényebbé tette őket, és még nehezebbé tette, hogy anyagilag egyenesbe jöjjenek. Egyre nőtt a távolság a gazdagok és szegények között, hiszen a pénz folyása ellentétes a vízével, mert a pénz mindig alulról felfelé folyik. Ezért volt egy olyan rendelkezés, hogy hétévenként el kell engedni minden adósságot. Mindegy, hogy hol tartunk a törlesztésben, meg mennyit kellene még dolgoznia X-nek Y-nál, elkövetkezett a szombatév, vége. Ez nem volt könnyű a gazdagoknak, mert nekik kellett megfizetni az árát annak, hogy ne növekedjék vészesre a különbség gazdag és szegény között, hogy ne fokozódjék a társadalmi feszültség, amiből sok egyéb probléma is támad mindig, - időnként tiszta lappal kellett indulni, és lehetett indulni.

Erről van itt szó, és erről megfeledkeztek. Hamar kialakult a különbség egy vékony gazdag réteg és a szegény tömeg között a fogságból való hazatérés után, és ez rohamosan nőtt. Nehémiás azt mondta: nem kell a fejünket törni valami remek megoldáson, ott van a megoldás Isten igéjében. Van egy ilyen isteni rendelkezés, amit elfelejtettetek, vagy nem akartok komolyan venni, legalábbis a kisebbség nem. Ha mi Isten törvénye szerint akarunk élni, akkor ezt újra be kell vezetni, és érvényesíteni kell.

Itt meg a másik emberrel való kapcsolat felett lett úr Isten. Itt is az Ő uraságát kellett elismerni, mégpedig egy kényes, zsebre menő dologban. Mindenkinek a legérzékenyebb része a pénztárcája, a hívőknek is, ezért volt ez nagyon nagy eredmény, hogy ebbe beleegyeztek.

Mint lelkigondozó, gyakran látom, hogy milyen iszonyatos terhet jelent embereknek az, hogy teljesen feleslegesen és értelmetlenül cipelnek magukban évről évre, napról napra olyan régi sérelmeket, amiket rég el kellett volna már engedniük, meg kellett volna szívből bocsátani, és mindenkinek könnyebb lenne. Hiába konzerválja, attól nem oldódik meg és semmi nem lesz könnyebb, csak egy felesleges terhet hordoz mindenhova magával. De az a velünk született nyomorult büszkeség, ami az Isten nélküli bűnös természet egyik jellemvonása, nem engedi, hogy elengedje. Boldog ember az, aki úgy kezdi ezt az évet, hogy ha van ilyen adósa, akkor annak elenged úgy, hogy azt soha többet nem is emlegeti, úgy, hogy erre nem is akar emlékezni. Lehet, hogy nem felejti el, mert azt hiába határozzuk el, hogy mától kezdve elfelejtem, lehet, hogy eszembe jut, de nincs neki jelentősége. Nem választ el többé tőle, és nem akarok emlékezni rá, nem emlegetem.

Ha valaki tudja, hogy mit engedett el nekünk Isten, ha valaki csakugyan az Ő bűnbocsátó kegyelméből él, annak sokkal könnyebb ezeket az ehhez képest apró adósságokat elengednie.

4. A negyedik, amiről olvastunk, az, amit így mond itt az ige: "Kötelezőnek fogadtuk el, hogy évenként egyharmad sekelt adunk Istenünk házának a szolgálatára."

Az elvilágiasodott emberek nem törődtek a templommal. Miközben ki-ki igyekezett összekaparni, amire naponta szüksége volt, meg annál egyre többet is, a templom épülete romlott, az áldozatokhoz szükséges feltételek már nem voltak meg. A papok és léviták - olvassuk itt - kénytelenek voltak hazamenni és gazdálkodni, hogy valamiből megéljenek, mert nem tartották el őket. Ez azt jelentette, hogy kialudt a tűz az Úr oltárain, és elnémult az Istent dicsőítő éneklés a jeruzsálemi templomban.

Most mindez megújul. Teljesen önként. Itt Nehémiás nem is szólt közbe. Isten arra indította az embereket, hogy ki-ki egy meghatározott összeget, nem is kicsit, felajánljon ezekre a célokra. Aztán itt részletesen le van írva, csak nem akartam felolvasni, hogy beosztották, mikor ki visz fát az áldozatokhoz. Mikor ki gondoskodik a szükséges állatokról. Összeadták újra a leviták fizetését, és ami a legtöbbet jelentette, részt is vettek a templomi alkalmakon. Egyszerre újra a sajátjának érezte a nép a templomot, az istentiszteletet, és mindazt, ami ott történt.

Nem a papoknak tettek ezzel szívességet, és nem is Istennek, hanem rádöbbentek arra, hogy milyen kiváltság az, hogy ők Isten iránti hálájukat ezzel is kifejezhetik.

Hadd kérdezzem meg: nekünk mit jelent ez a gyülekezet, ez a templom? Sokan úgy jönnek ide, mint egy hangversenyre. Meghallgatnak egy produkciót. Vagy mint egy étterembe. Valamit esznek, aztán megbírálják a menüt. Vagy egyszerűen csak úgy, hogy természetes, hogy meleg, világos, jó levegő legyen, érdekes prédikáció hangozzék. Aztán valami ellenszolgáltatást beledobunk a perselybe, vagy nem dobunk bele semmit. Ha meg nem tetszik, ami itt van, elmegyünk máshova.

Ez a lelkület volt ez előtt az Isten törvényéhez való igazodás előtt, ott Nehémiásék esetében is. És ha már Isten ezt a kérdést elénk hozta, azt hiszem, hasznos lenne, ha ma este ki-ki őszintén megvizsgálná, hogyan áll ezekkel a kérdésekkel. Hogy vajon - hadd mondjam egyes szám első személyben, ki-ki magára gondolhat - ha mindenki úgy imádkozna ezért a gyülekezetért és az ide járókért, mint én, akkor hangoznék-e imádság az emberekért? Vajon, ha mindenki úgy venne részt az éneklésben - most nem arról van szó, kinek milyen hangja van, hanem hogy a közös éneknek legalább az olvasásával dicsérjük az Istent ha mindenki úgy venne részt a közös éneklésben, mint én, akkor megszólalna-e egyáltalán a gyülekezet? Ha mindenki annyit késne, mint én, akkor el lehetne-e kezdeni tíz órakor az istentiszteletet? Ha mindenki úgy hívogatna ide másokat, mint én, akkor lenne-e itt valaki rajtam kívül? Ha mindenki úgy fogadná az ideérkezőket, mint én, akkor az lenne-e a többiek érzése: jó idejönni, mert itt melegség van, és szeretet várja az embert? És ha mindenki úgy engedelmeskedne annak az isteni igének, ami itt hangzik, mint én, akkor mennyire változna emberek élete? És ha mindenki úgy vinné tovább innen az igét, mint én, akkor terjedne-e egyáltalán az evangélium? Ha mindenki úgy adakozna, mint én - és itt nem az összegről van szó, hanem a lelkületről -, akkor vajon az kedves lenne-e Istennek? A mienknek érezzük-e ezt a gyülekezetet, ezt a templomot, a közös istentiszteletet, annak minden részletét, amit szeretünk, védünk, erősítünk, és igyekszünk minél gazdagabbá tenni?

Tegnap már említettem, hogy sok nehézséggel küszködtek Nehémiásék ebben a helyzetben. Nem sorolom újra azokat a gazdasági, társadalmi, emberi, anyagi gondokat, amikkel küszködtek. Teljesen bizonytalan volt a jövő, üres volt a kamra, sok volt az ellenség. Isten mégis erre a négy területre tette rá az ujját. Azt mondta: ha ténylegesen Isten lesz az úr a családban, ha az Úr napját nem raboljátok el továbbra az Úrtól, hanem neki szentelitek, ha tudtok szívből elengedni, és így megújulhatnak emberi kapcsolatok, és ha az istentiszteleti élet megújul a ti aktív részvételetekkel, akkor majd sok minden más is szinte magától megoldódik.

Elhisszük-e ezt, és készek vagyunk-e munkához látni? Aztán egy év múlva, ha Isten engedi megérnünk, majd meglátjuk, hogy mi változott.


Imádkozzunk!

Édesatyánk, csodáljuk, hogy ennyire gondod van az életünk minden területére. Te nem parancsolgatni akarsz nekünk, hanem megtanítasz élni. Annyira nem tudunk élni, Atyánk. Tönkretesszük a magunk életét, egymásét is. Szenvednek mellettünk sokszor még azok is, akiket a legjobban szeretünk, s akiket a legjobban akarunk szeretni, mert szeretni nem tudunk mi igazán nélküled.

Köszönjük, hogy ennyire gyakorlati módon beszélsz velünk igéden keresztül. Köszönjük, hogy a te törvényeid és rendelkezéseid jók és tökéletesek. Könyörülj rajtunk, hogy valóban ezekhez igazodjunk. Köszönjük, hogy van mihez igazodnunk.

Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy van kihez igazodnunk. Köszönjük, hogy mind- ez a te követésedben valósulhat meg. Elég az, ha tereád nézünk, a veled való kapcsolatunkat vesszük komolyan. Te fogsz minket az idén is tanácsolni, oltalmazni, győzelemről győzelemre segíteni. Engedd, hogy ez így történjék mindannyiunk életében.

Olyan nehéz hozzányúlni, Urunk valamihez, ami gubancos, ami ott van hosszú ideje a szőnyeg alatt, amit ki kellene mondani, egyszer világosságra hozni, amit el kellene kezdeni, de szokatlan, vagy abba kellene hagyni, de már megszoktuk. Könyörülj rajtunk, hogy megtörténjék mégis a csoda, és minél többen merjünk és tudjunk most újat kezdeni ott, ahova az életünkben a hangsúlyt teszed.

Könyörgünk hozzád népünkért. Könyörgünk, adj lelki felébredést, megvilágosodást ennek a népnek. Könyörgünk az evangélium terjedéséért, és kérünk, használj fel ebben minket is, a mi egyre inkább megszentelődő életünket, ami szavak nélkül is prédikál, és a mi akármilyen ügyetlen ajkunkat is, amire te mégis adsz helyén mondott igét. Bátoríts minket, hogy merjük ezt is hinni, és adott esetben gyakorolni.

Könyörgünk szeretteinkért a közelben és távolban. Könyörgünk most különösen azokért, akik a legnagyobb nyomorúságban vannak ezen a világon. Olyan elképesztő szörnyűségeket tudunk mi produkálni, Urunk, ezzel a nélküled folytatott élettel.

Kérünk téged, mégis, hogy amit elrontunk, kegyelmesen hozd helyre. Amit elmulasztottunk, kegyelmesen pótold ki. Add, hogy ebben az évben ne a mulasztásainkat halmozzuk, és a hibáinkat folytassuk, hanem valóban kezdődjék valami új teveled.

Kérünk téged újra az ének szavával: teremts új szívet bennünk, és erősíts meg minket a veled való szövetségben. Segíts ezért most is őszintén imádkozni.

Ámen.