PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. december 1.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


KISKORÚ ÉS NAGYKORÚ KERESZTYÉNEK


Alapige:Zsid 5,11-14

Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, mivel eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő multán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.

Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a csendet. Köszönjük, hogy a hívek seregében dicsérhetünk téged. Köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, amint vagyunk: hozzuk az egész napi fáradtságot, sok félig elvégzett feladat, sok előttünk levő tennivaló foglalkoztat még minket.

Segíts most mindent kikapcsolni, és csak rád figyelni. Tudjuk, hogy mindig olyan ajándékokat adsz nekünk, amire a legnagyobb szükségünk van. Ajándékozz meg most is igéddel, békességeddel, világossággal, útmutatással, bocsánattal.

Kérünk, hogy ne hiába legyünk itt. Szeretnénk gazdagabban továbbmenni, mint ahogy ideérkeztünk. Jó tudnunk, hogy te mindannyiunkat alaposan ismersz, és mindnyájunkat kimondhatatlanul szeretsz. Kérünk, hogy ennek a te szeretetednek a melegében hadd legyünk most együtt.

Kérünk, szólj Urunk, mert hallják a te szolgáid.

Ámen.


Igehirdetés

Az ezt megelőző versekben Jézus Krisztus főpapi személyéről és szolgálatáról ír a levél szerzője, és az embernek az az érzése, amikor ide ér a mai szakaszhoz, mint ha felnézne, és egy pillanatra megállna a toll a kezében. És ha ott lennének azok, akiknek szánja a levelet, akkor talán meg is kérdezné tőlük: értitek, hogy miről van szó? Vagy érdekel ez egyáltalán titeket? Hiszen, ahogy Károli ennél találóbban fordítja: restek lettetek a hallásra. Itt így olvastuk: "eltompult a hallásotok". Egyáltalán idefigyeltek ti, kérdezhetné a levél írója, érdekel ez titeket? Értitek azt, amiről itt szó van?

Minden bizonnyal rossz tapasztalatai voltak azokról, akiknek a levelet címezte. Szerette őket ennek ellenére, csak úgy látszik, hogy vagy rossz híreket hallott róluk, vagy ő maga személyesen több negatívumot tapasztalt. Mert van a szavában valami keserűség. Azt mondja: mennyi idő eltelt már azóta, hogy megtértetek, és ugyan ott vagyok most is, mint akkor.

Azt gondoljátok, hogy helyben járás a keresztyénség. A keresztyénség: Krisztus-követés. Az meg azt jelenti, hogy egyik lábamat a másik elé teszem, a másikat az egyik elé, és lassan vagy gyorsabban, de haladok előre egy úton, mégpedig azon a bizonyos úton, amelyiken Ő megy előttünk. A felé a cél felé, amelyiket Ő tűzött ki nekünk. Hol van ez a haladás, ez a fejlődés, ez a dinamikus gyarapodás a ti életetekből? Sehol nincs. Ott tartotok, mint a megtérésetekkor. Ez nem egészséges dolog. Itt valami betegség van. Ez ugyanannyira abnormális, mintha valaki több évtizedet leélt volna és még mindig csak tejet inna, semmi mást. Mint egy csecsemő. Tejet, tejet, semmi kemény eledel. És ha nektek elég a tej még most is, ez azt jelenti, hogy nem dolgoztok. Aki dolgozik, az megéhezik. A felnőtt, ha dolgozik, kívánja az egyre táplálóbb eledelt, és újra kívánja a munka után. Ez nektek, testvérek, ismeretlen.

Ebben a szellemben írja ezt a néhány sort, és ennek a szakasznak a két kulcsszava ez: kiskorú és nagykorú. Erről ír a levél címzettjeinek, hogy mi jellemzi a kiskorú keresztyéneket és mi ezzel szemben a nagykorúakat. Károli ezt is egy kicsit ízesebben mondja. Azt mondja: az érett korúakat. Vannak éretlenek, kiskorúak, és vannak érett, felnőtt, nagykorú keresztyének.

Mi a különbség közöttük? Tartsuk ezt az igét ma mint tükröt magunk elé, és engedjük, hogy Isten leleplezze, ha van az életünkben lelki kiskorúság, és engedjük, hogy érleljen, adjon nekünk növekedést, mert a keresztyénség nem statikus állapot, hanem dinamikus haladás, növekedés, fejlődés szakadatlanul, úgy, ahogy erről az igéből több helyen értesülünk.

Azt hiszem, hogy többünknek ismerős az a keserűség, ami ott lehet a levél írójában, amikor erre gondol. Gondoljunk csak arra, hogy valamelyik gyerek küszködik a matematikával, pedig nem is olyan nehéz a megítélésünk szerint. Aztán elmagyarázzuk neki úgy, ahogy tőlünk telik világosan, egyszerűen, érthetően. És miközben magyarázzuk, látjuk, hogy ő néz ki az ablakon, és vagy a felhőket vizsgálja, vagy a magyarak röptét figyeli. Ilyenkor begurul az ember. Ezért magyarázom neked? Ide sem figyelsz?

Vagy történetesen odafigyel, vagy úgy tesz, mintha figyelne. Néz rám üveges tekintettel, és másnap lesz egy ugyanolyan feladat, és mintha soha nem hallott volna efféléről, jön megint: nem érti, hogy kell ehhez hozzálátni.

A tanítókat ez elkeseríti. Először mindig önmagában keresi a hibát: úgy látszik, nem jól magyaráztam el, de néha azért egyértelmű, hogy egyfajta szellemi kiskorúság, éretlenség a tanítványra jellemző, erre mutat itt rá ez az ige. És ha valami ilyen jelenséget tapasztalunk a magunk lelki életében, ebből akar kigyógyítani.

Öt különbséget vettem észre, fedeztem fel ebben a szakaszban, amit megemlít a lelkileg kiskorú és nagykorú keresztyének között.

1. Az első, amit említ, hogy a kiskorúaknak rest a hallásuk, vagy ahogy itt olvastuk: eltompult a hallásuk. Nem tudnak igazán figyelni, vagy nem is akarnak. Sok oka lehet ennek: lehet fizikai fáradtság. Egyszerűen nincs erőm, mert annyi mindent hallottam ma, olyan sok mindenkire oda kellett figyelni, hogy most egy kicsit hagyjanak békén. Ilyen is lehetséges. Ez érthető és megbocsátható. Ilyenkor, ha lehet pihenje ki magát az ember.

De lehet ennek az oka lelki közömbösség is, és ez már súlyosabb, hogy nem érdekel. Elég nekem a magam baja. És sokszor tényleg olyan sok a magunk baja, hogy okkal mondhatnánk: elég, de azért egy nagykorú keresztyént mindig az jellemez, hogy akármennyi bajom van, nekem akkor is fontos a másik baja. És ha ő hozzám jön a bajával, akkor fontosabb az övé, mint az enyém. Ehhez már belső erő, tartás kell. Az az erő, amit csak Jézus Krisztus ad az övéinek, és ehhez már érett, felnőttnek kell lenni a hitben.

Mert aki önmagával van tele, az rest lesz a hallásra. Az nem tud és nem is akar odafigyelni másokra.

Ezzel szemben mi jellemzi a nagykorúakat? Az, amit a Jakab levele 1,19 versében így olvasunk: "Legyen mindenki gyors a hallásra, késedelmes a szólásra ..." Legyek friss, ha valaki valamit el akar mondani. Lehet, hogy igazában nem is az nyomasztja, amivel elkezdi. Legyen fülem azt is meghallani, amit még nem mondott ki. Esetleg helyette kell kimondani.

A gyerekeink, akik a tv képernyője előtt nőnek fel, nem tudnak beszélni, nem tudják kifejezni magukat. Hányszor van, hogy elkezdi sokszor teljesen érthetetlenül, hogy mi a problémája. Nem értem. És ha Isten megkönyörül rajtam és rajtunk, ráérzek, és megkérdezem, hogy nem erre gondoltál? Egyre gyakrabban mondják: de igen, jaj de jó, hogy kimondja helyettem. Na de ezt neki kellene kimondania. De ha ő annyira kiskorú, akkor legyen nagykorú az, akihez fordul, és még azt is hallja meg, amit neki nehéz kimondania, vagy nem tud kimondani. Még a szavak között is kell tudnunk olvasni, vagy a mondatok közül kihallani. Legyen minden ember gyors a hallásra - mondja Jakab - és késedelmes a szólásra. Hallgassam végig, nehogy mindjárt a második mondatnál közbevágjak, mintha tudnám, mi a megoldás. Azt sem tudom, hogy mi a probléma.

Sok ilyen embert ismerek, aki képtelen végighallgatni a másikat. Ő a közepén már tudni véli, hogy mi a megoldás. Ez is a lelki kiskorúság jele. Nincs türelmem, szeretetem igazán meghallgatni. Úgy odahallgatni, hogy máskor is eljöjjön, mert azt mondja: ennek érdemes elmondani. Legyen minden ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra.

Olyan szép az az ige is, ami a Habakuk könyvében van: "Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, és figyelek, mit szól hozzám az Úr." (Hab 2,1). Éberen figyel a nagykorú keresztyén. Az őrhelyére áll és figyeli azt is, mit mond az Úr, és tud figyelni azokra is, akik esetleg hozzá fordulnak, hogy ők mit mondanak.

Ez tehát az első nagy különbség. A kiskorú nem tud figyelni. Annak eltompult a hallása, rest lett a hallásra. A nagykorú keresztyén éber. És ha valakinek szüksége van rá, van füle meghallgatni, és egyfolytában figyel fölfelé, mert hallani akarja azt is, hogy mit mond az Úr.

2. A másik különbség az, ami ebből ered, amiről itt kifejezetten nincs szó, de közvetve benne van az igében. Tudniillik aki rest a hallásra, az könnyen szokott tudni beszélni. Aki éberen, figyelmesen tud a másikra hallgatni, annak az életében igaz lesz az, amit Jakab ír, hogy az gyors a hallásra és késedelmes a szólásra. Mert, aki rest a hallásra, az akkor is tud beszélni, ha nincs mondanivalója. Az ilyen emberek locsognak. És az ilyen emberek mindenkinek mondják, amit tudnak.

Kétféle ember van: van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Ezek az emberek beszélik, amit tudnak. Valamit valakiről hallottak, mennek és mondják. Nem gondol arra: használ ez annak, akitől hallottam, annak, akinek mondom? Nem is értik sokszor, amikor számon kérem, mert ez bűn. Felelőtlenül locsogni bűn. A Biblia erről sokat beszél. Megsértődnek. Miért? Hallottam, tudtam, miért ne mondhattam volna? Azért, mert annak szabályai vannak, hogy egy keresztyén mikor és mit mondhat. Csak ami hasznos, ami szükséges, és ami épít. (Ef. 4,29). Ezt mondjad. Hasznos volt ez? Nem. Csak rossz véleménye lesz arról, aki véletlenül valamit mondott róla. Esetleg nem is pontosan úgy mondta, mint ahogy a közvetítés hangzott. Szükséges ez? Nem. Megbíztak vele, hogy mondjam? Nem. Épít? Ki tudja... Nem is gondol az ilyen locsogó arra, hogy épít vagy nem épít. Közben nem tudja: rombol.

Akinek nincs füle a hallásra, az könnyen sokat, feleslegesen és ártó módon beszél. Aki tud figyelni másokra, az akkor szólal meg, ha van mondanivalója. Ezek az emberek sokszor nem is tudnak úgy általában üresen beszélni, és nem is akarnak. Viszont, amit mondanak, arra érvényes lesz a Példabeszédek 25,11: "Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige." Az ilyen emberek tudnak igét mondani, mert Isten adja a szájukba azt, amit mondani akarnak. Mert el is kérik Istentől azt, amit mondaniuk kell. Mert sokszor nem tudják, hogy most arra, amit meghallgattak, mi lehet a helyes, a segítő válasz. Ezért elkérik. Ezek az emberek miközben hallgatnak valakire, aközben imádkoznak: Uram, adj nekem szót számnak megnyitásakor. Az ilyen emberek nem a magukét mondják, vagy ahogy szoktuk mondani kicsit indulatosan, hogy jól megmondtam neki a magamét. Ők nem a magukét mondják vagy mondják meg, hanem elkért igét adnak tovább. És ez az ige sokszor őket is építi, tisztítja és megerősíti. Ez is különbség a kiskorú meg a nagykorú keresztyén között. A kiskorú fecseg, mondja, amit tud, a nagykorú pedig tudja, mit akar mondani. Annak célja van mindig.

3. A harmadik különbség az, ami talán a legszomorúbb szó ebben, vagy ezt írhatta le a legszomorúbban a levél írója: "Ismét az igazság alapelemeire kell oktatni titeket." Egyszer már hallottátok, vagy lehet, hogy többször is hallottátok. Lehet, hogy sokszor hallottátok, és hova lett az? Most ismét előlröl kell kezdeni?

Szomorú lenne egy első osztályban tanító, ha kiderülne januárban vagy februárban valamelyik gyerekről, hogy ismét kell neki tanítania, hogy ez a kerek o, a magas vékony meg az l és így tovább. Akkor már olvasni szoktak az elsősök. Ezért szomorú itt a levél írója: ennyire éretlenek vagytok? Hova lett a fületek? Ez a következménye annak, hogy nem figyeltetek igazán, hogy restek lettetek a hallásra. Most ismét az alapelemekre kell tanítani titeket, holott már nektek kellene tanítanotok másokat. "Ez idő szerint már tanítóknak kellene lennetek, és most ismét az igazság kezdő elemeire kell tanítani titeket."

A kiskorúság egyik jellemzője, hogy nem tanulékony. Sokszor nem is tanítható. Találkoztam ilyen emberekkel, akik taníthatatlan keresztyének. Nem is akar tanulni. Nem is úgy van ott. Van egy ismerősöm, akivel egy időben több konferencián részt kellett vennem. Soha nem volt nála semmi: se papír, se toll, se naptár vagy az, ami ott alapkönyvnek számított. Semmi. Beült oda, elvetette magát, és nem tudom, hogy odafigyelt vagy nem, ott volt. Legalább is a zakó meg a nadrág ott volt. Az esze, meg a szíve...? Soha nem is emlékezett semmire. Azt hittem először milyen bámulatos memóriája lehet, és irigyelni kezdtem. Nekem kell jegyzetelni, utána otthon átgondolni. Neki semmi nem kell, de nem is emlékezett semmire. Taníthatatlan ember. Egyszer valaki keményen megdorgálta, de legközelebb is úgy jött, mint addig. Nem lehetett rajta változtatni.

Isten őrizzen meg minket attól, hogy lelkiekben így legyünk. Mert, itt is elhangzott már néhány sorozat bibliai alapfogalmakról, kicsoda Jézus Krisztus, a Szentháromság stb. és sokszor úgy tűnik, mintha még soha nem hallottunk volna róla. Egy-egy hozzászólásból, vagy egy-egy mély hallgatásból az derül ki, hogy nem vált aktív ismeretté, hogy tanító lehetne az ember már, és másoknak kellene valamit Isten dolgairól világosan elmondania.

Ezzel szemben a nagykorú keresztyéneket az jellemzi, hogy van szellemi étvágyuk. Tanulni szeretnének, megismerni egyre jobban Istent, Jézust. Növekedjetek az ismeretben - olvassuk az egyik levélnek a végén. És ők növekedni akarnak.

Most készülés közben eszembe jutott egy diákkori emlékem. Volt egy tanulékony és törekvő osztálytársam, és egyszer a rajtanárunk valahogy beletévedt a piramisokról való előadásába. Ez exkurzus volt, és mellesleg mondott egy-két dolgot, de érdekesen. A méreteikről, hogyan készültek, mi van bennük és így tovább. Mi mindnyájan tátott szájjal figyeltük, de volt ott egy gyerek, aki irogatott. Rászólt a tanár: amikor ilyen érdekeset mondok nektek, még akkor sem figyelsz ide. Az vitte a füzetét: tanár úr, én ezt írom le, amit mond. Miért írod le? Mert szeretném megtanulni. Otthon is el akarom olvasni, hogy másoknak is elmondjam.

Elképedt ez a tanár. Azt hiszem, hogy ez olyan, mintha megsimogatták volna: valaki jegyzi a szavait. Valaki meg akarja tanulni, hogy másoknak is elmondja.

Jézus ezért tanított, hogy megjegyezzük, higgyük, komolyan vegyük, hogy az dolgozzék bennünk, és másoknak is el tudjuk mondani. Nem az, hogy egyik fülemen be, a másikon ki, vagy be se megy az egyiken sem, mert nincs ott az értelmem, nincs ott a szívem sem. A nagykorúság egyik jellemzője, hogy tanulni akarok, legfőképpen az én Mesteremtől. Legfőképpen azt, amit Ő fontosnak tart, annyira, hogy ne csak passzív ismeret legyen, hanem aktív, hogy el is tudjam mondani másoknak.

Hangsúlyos ez a kifejezés itt a 13. versben: "aki kiskorú, az járatlan az igazság igéjében." Eszembe jutott, amit Pál apostol írt Timóteusnak, ugyanezeket a szavakat használva: arra, hogy azok közé tartozz, akik helyesen fejtegetik az igazság beszédét. (2Tim 2,15).

Miért kell fejtegetni? Azért, mert másokkal is közölni akarják. Mert Timóteus életét is az igazság beszéde, az élő Krisztusról hallott evangélium változtatta meg, és szeretné ezt az egész világban szétkürtölni. Legszívesebben mindenkinek elmondani, hogy mi az, amit tud a Megváltójáról. De helyesen kell fejtegetni. Ismerni kell aktívan, hogy helyesen tovább tudjam adni. A nagykorú keresztyént ez jellemzi. Jellemez-e minket egyfajta szelíd szenvedélyesség ezen a téren, hogy szeretném egyre jobban megismerni úgy, hogy el is tudjam mondani artikuláltan, világosan, közérthetően, meggyőzően, hitelesen, hogy ott álljon mögötte az életem? Erre hívott el minket a mi Urunk.

Először tehát a fülünkről volt szó, hogy nem rest-e a hallásom, vagy gyors vagyok a hallásra. Aztán a nyelvünkről, hogy beszélek össze-vissza, vagy pedig azt mondom, amit Ő reám bíz és a számba ad. Itt pedig az értelmünkre kérdez rá a mi Urunk: nyitott e az értelmünk Őelőtte, tanítható tanítványok vagyunk-e, és tanulékony tanítványok.

4. Itt jön az, amit többször is ismétel ebben a rövid szakaszban, hogy ki mit eszik. A kiskorú tejjel táplálkozik, a nagykorú már kemény eledelt is tud enni.

A nagykorú is iszik tejet, de nem csak azt, mert csak tejen nem lehet dolgozni. Ahhoz valami komolyabb táplálék kell. És akinek elég a tejecske a megtérése után évekkel, évtizedekkel is, az arról tesz bizonyságot, hogy nem dolgozik. Márpedig aki nem akar dolgozni - írja Pál apostol -, az ne is egyék.

Mi ez a tej? A tej az evangélium. Az Isten szeretetéről szóló jó hír. Ezzel kezdődik. Amikor újjászületik valaki, akkor tejjel kell táplálni, mint az újszülöttet. Meg kell győzni őt arról, hogy Isten őt valóban nagyon szereti, úgy, ahogy van, mindenestől. Aztán majd megváltozik ennek a szeretetnek a melegében. Meg kell hallania azt, hogy Isten mimindent tett érte. Hogy Jézus Krisztus mimindent ad neki. Mimindent kínál. Itt még az ő feladatairól nincs szó, mert még járni sem tud, beszélni sem tud, enni sem tud magától egy újszülött. De a tejecske megerősíti. És ha kap tápláló tejet, akkor egyre erősebb lesz, és majd eljön az ideje annak, hogy beszél, jár és dolgozik. Most még tejre van szüksége. De nem évek, évtizedek múlva is csak arra. A tej tehát az Isten szeretetéről szóló evangélium.

Aztán jön a keményebb eledel. Mi a keményebb eledel? Az, amikor Jézus így fordult Péterhez meg Andráshoz: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberek halászaivá lesztek. Első hallásra talán azt sem tudták, mire gondol a Mester. Majd megtudják. Majd Ő megmagyarázza, meg ki is próbálják. Ott lesz és felügyeli, bátorítja őket. Utána elmennek és kiértékeli. Aztán megint elmennek halászni. De ehhez már felnőttnek kell lenni, hogy emberek halászaivá legyenek. Hogy másokat is Jézushoz hívogassanak.

Vagy még keményebb eledel: azt mondja Jézus: "Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét naponta, és kövessen engem." Ez már felnőttnek való feladat. Tagadja meg magát... most nem részletezem, mit jelent ez, vegye fel az ő keresztjét, vagyis vállaljon Jézusért szenvedést is, ha kell, és kövesse Őt. Menjen utána. Ne nézzen, hanem menjen utána. És ha nehéz, göröngyös úton kell követni? Akkor ott kell követni, de Őt kell követni akkor is. Ez már kemény eledel.

Nem ezzel kezdődik. Azzal kezdődik, hogy Isten téged nagyon szeret. Megbocsátotta Jézusért minden bűnödet. Hidd ezt el. És azzal folytatódik: tanulj meg járni, mégpedig mindig Őt követve. Tanuld meg másoknak ezt elmondani, másokat Őhozzá hívni. Élj úgy, hogy megkívánják mások is ezt az életet. Ehhez már felnőttnek kell lenni. Olyan szépen írja Pál az Efézusi levélben, hogy érett férfiúságra kell eljutni ahhoz, hogy valaki erre képes legyen.

Olyan jellemző, amikor valaki erről hallani sem akar. Mi olyan korban élünk, hogy főleg amerikai közvetítéssel, ez a happy evangélium terjed el az országban. Isten szeret téged, örülj ennek és légy boldog. És folytatása nincs? A Bibliában van folytatása is. Így kezdődik, és úgy folytatódik, hogy akkor leszel igazán boldog, ha utána elmész és dolgozol. Te is akképpen cselekedjél - mondja Jézus két alkalommal is.

Nőjünk ki abból, hogy csak tejecske kell. Kell az mindig. Az Isten szeretetéről szóló jó hírt újra és újra hallanunk kell, és egyre jobban hinnünk kell. Aztán másokkal is közölnünk kell.

5. És az ötödik különbség, amit itt még megemlít ez az ige, hogy mik a gyümölcsei mindennek? Azt írja: "a nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és rossz megkülönböztetésére."

Vagyis a nagykorú tud megkülönböztetni. Idegen, de közismert szóval: tud disztingválni. Ránéz, és azt mondja: ez jó, ez rossz. Honnan tudja? Onnan, hogy visszatért a teremtő Istenhez. Isten gyermeke lett, és nem ő akarja már eldönteni, mint aki szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról, hanem ő egészen Istenre bízza, hogy Isten állapítsa meg, mi jó és mi rossz. Amire Isten azt mondja: jó, arra ő is azt mondja. Amire Isten azt mondja: gonosz, attól ő tartózkodik, sőt Pál azt írja, hogy iszonyodik tőle. Nem ő lett nagy okos, hanem olyan közösségben van mennyei Atyjával, hogy kialakult benne a disztingválás, a megkülönböztetés készsége. Gyakorlat következtében. Annyira gyakorlati könyv a Biblia. Azt mondja: gyakorlat következtében alkalmasak lettek az érzékszervei, a lelki érzékszervei a jó és rossz közötti különbségtételre.

Annyira jellemző, hogy a kicsik mennyire nem tudnak különbséget tenni értékes és értéktelen, fontos és mellékes között. Ha valaki most kénytelen úgy elmenni a karácsonyi bevásárlásra, hogy a kisgyerekét vagy unokáját viszi magával, az egyrészt sokkal lassabban fog haladni, mert ő minden kirakathoz odanyomja a kis pisze orrát, és nem veszi le a szemét arról, ami belül van. Legszívesebben mindent szeretne, most mindjárt, de legalább valamit, amit kinéz magának. Az nem biztos, hogy arra szüksége van, hogy az valóban értékes, csak megtetszett neki. Éretlen még.

És sok éretlen felnőtt így tékozolja el az idejét. Nem fontos dolgokkal tölti az időt, hanem sok-sok mellékes dologgal. Aztán utána jó esetben bánja, rossz esetben még nem is bánja. Ismerek olyanokat, akik így tékozolják el a pénzüket. Nem tudnak különbséget tenni. Meglátja: megveszi. Eszébe se jut: szükség van erre? Most kell ezt megvenni? Kijövünk a pénzből, ha ezt megveszem? Ehhez már egy kicsit érettebbnek, felnőttebbnek kell lenni.

Sokszor erkölcsi téren is így tévesztjük össze a jót a rosszal. És ezek az éretlen kiskorú keresztyének olyan apróságokon meg tudnak sértődni. A másik, az érett, mosolyog rajta, legyint és megy tovább. Ő meg felfújja, nagy ügyet csinál belőle. Elmondja mindenkinek, és ahogy mondja, egyre jobban dagad, kiszínezi és nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Valami nagyon fontosat meg észre sem vesz, amit az érett keresztyén felismer.

Isten igéje azt mondja, hogy a felnőtt, a nagykorú keresztyén tudja, hogy mi értékes. Tudja, mire van szüksége, és tudja mi az, ami segíti őt annak a célnak a megvalósításában, amit Isten tűzött ki elé. És ami abban nem segíti vagy hátráltatja, azt teljes nyugalommal félresöpri és mellőzi. És nem fáj, hogy jaj, nem tud minden könyvet elolvasni, minden műsort megnézni, mindenhova elmenni. Ki tud mindenhova elmenni? Hova akar most küldeni engem az én Uram, oda megyek el. Nem érzem magam szegénynek, hogy sok más útra nem mentem el, hanem boldog vagyok, hogy oda elmentem, ahova Ő küldött. Ezek az emberek lesznek elégedettek, mert az Atya megadja azt az övéinek, amire szükségük van. És nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel - ahogy Pál apostolnál olvassuk. (1Tim 6,6).

Egy másik, régi emlékem is eszembe jutott. Egyszer egy osztálytársam kirakta elénk, amikor néhányan voltunk nála, a bélyeggyűjteményét. Rengeteg bélyeget levágott, leolvasztott, de nem értett hozzá. Nagylelkű állapotában volt, és azt mondta: mindenki vihet egyet-kettőt, ami neki megtetszik. Ahogy ott szedegették a hozzá nem értők, én azt a nagyot kérem, én azt a piros virágosat. Egy valaki volt ott, aki értett hozzá és az azt mondta: ha azt az egyet nekem adod, azt én szeretném kifizetni, mert az nagyon értékes bélyeg. Ez a kicsi többet ér, mint az összes többi együttvéve - mondta ő. Mi csodálkozva hallgattuk, hogy ilyen is van. Az ő édesapja szakértő volt, és úgy látszik beletanult a szakmába a papa mellett. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, és nem volt hajlandó elfogadni ajándékba. Azt mondta: nem lenne becsületes dolog. Ezt vagy meghagyom neked, vagy engedd, hogy az édesapám kifizesse, mert ennek ő nagyon örülni fog.

Ez úgy bennem maradt. Aki ért hozzá, aki tudja, hogy mi értékes és mi nem. Egy kicsi értékesebb lehet, mint az összes többi? A Jézus Krisztussal való járás értékesebb lehet, mint a világ minden élvezete, amit kínál? Ki hiszi ezt el? Csak az, akinek az érzékei már jártasak a jó és a rossz, az értékes és a bóvli közti különbségtételben. Ezért van bátorsága legyinteni arra, ami bizsu, értéktelen és csinált, és ragaszkodni ahhoz, ami igazi, ami kincs, ami érték.

Nem véletlenül könyörgött ezért Salamon, amikor királlyá kenték. Azt mondta: Uram, adj a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között, mert e nélkül kicsoda kormányozhatja a te népedet? Ezt a vágyat oltsa Isten mindannyiunk szívébe, hogy adj nekem értelmes szívet, mert szeretnék különbséget tenni rossz és jó között! És utána adj mindig újra bátorságot, hogy azt válasszam, ami szerinted jó, és nyugodtan, vidáman lemondjak mindenről, ami szerinted nem helyes.

Amikor Áront felkészítette Isten a főpapi szolgálatára, akkor neki is ebben jelölte meg legfontosabb feladatát. Ezt olvassuk: "Így tudtok majd különbséget tenni a szent és a közönséges közt, a tisztátalan és a tiszta közt, és így tudjátok tanítani Izráel fiait mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket kijelentett nekünk az Úr. (3Móz 10,10-11).

Ez papi feladat is, és tudjuk, hogy Istennek minden gyermeke a szó bizonyos értelmében papi szolgálatot kell, hogy végezzen. Világos különbséget tenni a tiszta és tisztátalan, a szent és a profán között.

Isten segítsen minket, hogy igazi nagykorúságra jussunk! Legyen a fülünk gyors a hallásra, legyen a szánk késedelmes a szólásra, de tudjuk, hogy mit beszélünk, és legyen helyén mondott ige, amit mondunk. Aztán ne kelljen újra és újra az alapokra tanítani, hanem az alapokra építsünk, és növekedjünk az ismeretben, legfőképpen a mi Urunk megismerésében. Adjunk hálát azért, hogy lelkileg is van tej a világon, az evangélium, de a kemény eledelt is tudjuk megrágni, megemészteni, feldolgozni, és annak az erejével szolgálni. Engedjük, hogy gyakorlás közben váljék egyre készebbé a lelki érzékelésünk arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között.


Imádkozzunk!

Édesatyánk! Köszönjük türelmedet. Köszönjük, hogy kész vagy újra és újra elmondani nekünk az evangéliumot.

Bocsásd meg, ha helyben járás a mi keresztyénségünk is.

Könyörülj meg rajtunk, és adj nekünk bátorságot, lendületet, hogy legyen egyenletes növekedés, gyarapodás a lelki életünkben.

És miközben sok jót kapunk tőled, hadd tudjuk mindazt továbbadni másoknak, amiket így bíztál reánk.

Kérünk, taníts meg minket arra, hogy helyén mondott igét adjunk másoknak. Kérünk, hogy egyre fejlettebbek legyenek az érzékeink a jó és rossz között való különbségtételre.

Engedd, hogy ez az örvendező növekedés, neked való szolgálat jellemezzen bennünket.

Ámen.