PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 21.
(szerda)

Cseri Kálmán


A SZABADÍTÓ ISTEN


Alapige:2Móz 14,9-15

Az egyiptomiak üldözték őket - a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje - és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak. A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat?! Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg! De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket.

Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!

Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak útnak.


Igehirdetés

Az előző estéken láttuk, hogy Isten népe szolgává lett egy idegen nagyhatalom elnyomása alatt. Isten azonban nem hagyta el népét, szabadítást készített neki, és szabadítót küldött Mózes személyében.

Láttuk minden este a párhuzamot, és ma este még jobban szeretném hangsúlyozni ezt, hogy ugyanígy jártunk mi is, az egész emberiség: szolgává lettünk, az Isten elleni lázadás, a bűn rabszolgáivá, mióta Istennek hátat fordítottunk. Isten azonban nem hagyott magunkra minket, hanem szabadítót küldött Jézus Krisztus személyében. Az Ő (Jézus) neve is erre emlékeztet minket, mert azt jelenti: szabadító, megmentő, megváltó, üdvözítő.

Mai igénk arról szól, hogyan hajtotta végre Isten ezt a szabadítást. A felolvasott ige arról szólt, hogy akkor ott hogyan hajtotta végre Isten azt a szabadítást, de szeretnék ma Isten Szentlelkét segítségül kérve világosan szólni arról, hogyan hajtotta végre azt a még nagyobbat, az egész emberiségnek a kárhozatból való kiszabadítását. Remélem, világos választ kapunk Isten világos igéjéből arra, amin olyan sokat szoktak vitatkozni, hogy ebben a nagy szabadításban mi Isten munkája és mi a mi feladatunk. Mennyiben Isten végezte ezt el, és mennyiben - néha még így is kérdezik: hány százalékban - a mi teljesítményünk az üdvösség.

Ha az egész fejezetet olvastam volna, akkor hallottuk volna, hogy a fáraó semmiképpen nem akart lemondani az ingyen munkaerőről, és ez teljesen érthető. Isten különböző csapásokkal lágyította a fáraó kemény szívét, míg végül is a tizedik csapásra megtört, amikor minden egyiptomi családban a legidősebb gyermek meghalt, Isten népének a körében azonban ez nem következett be. Ekkor engedélyt adott a fáraó, hogy a nép távozzék.

Azután elkezdődött az, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Hosszú várakozás után kb. egy millió ember (itt a számokkal sokféle feltételezés van), elindult vissza az ősi földre, oda, amit Isten ősatyjuknak, Ábrahámnak ígért. Kik indultak el? Érdemes ilyenkor a bibliaolvasásunk során megállni, és elgondolni, mi történt ott. Mindnyájan, vagyis: férfiak, nők, nagy hassal a kismamák, még járni sem tudó gyerekek, azokat vinni kellett, csecsemők, akiket útközben kellett megszoptatni, mindenki batyukkal, meg azt a néhány állatot is terelgetni kellett, ami volt. Nehéz és összetett feladat volt ez. A sor eleje nem tudja, hol tart a vége, a vége nem tudja, merre igyekszik az eleje. Nem lehetett akkor mobil telefonon értesíteni egymást, hogy hol mi történik. Rendkívül komplikált és veszélyes feladat volt ez.

Ezért félt ettől Mózes, de ő is, meg az egész nép tapasztalták Isten gyengéd, figyelmes szeretetét és azt, hogy amit Ő megígért, azt szó szerint teljesíti: Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő jelenlétét lépésről lépésre éreztette velük, hogy ezzel bátorságot adjon nekik.

Ennek a jele volt az is, amit így olvasunk itt: "Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép előtt." (2Móz 13,21-22).

Mert a népnek még nagyon kicsi volt a hite, és ezt a kicsi hitet minden módon erősíteni kellett. Isten mindig megtalálta a módját annak, hogy Mózesnek is, népének is erősítse a hitét. Így érkeztek meg a Vörös-tenger partjához. Ott letáboroztak.

Ahogy éppen kiengedtek egy kicsit, és pihenni kezdtek, szörnyű hír kezdett terjedni az emberek között: az utóvédtől jött az értesítés, hogy a fáraó serege utánuk eredt. Megbánta az uralkodó, hogy elengedte az ingyen munkásokat, és az akkori világ legkorszerűbb hadseregével üldözőbe vette a népet.

Az embereken páni félelem lesz úrrá. Mózes is megijed. Úgy, ahogy szokta, félremegy, leborul és imádkozik. Fogalma sincs, hogy mi következik itt be. Ilyenkor az indulatot valahogy le kell vezetni. A nép nekiesik Mózesnek. Hallottuk, milyen kemény szavakkal ostromolják: minek hoztál ide minket, megmondtuk még Egyiptomban, hogy hagyj békén. Jobb lett volna ott szolgálnunk, mint itt meghalnunk. Van ott elég sír, hogy eltemettek volna minket. - Nem tudják, hogy nemcsak Mózesre, hanem Istenre is haragszanak, és neki is szól ez a hitetlen szidalom.

A félelmet nehéz legyőzni, mert valóban teljesen kilátástalan ez a helyzet. Előttük a tenger, mögöttük az üldözők, jobbra-balra sivatag, illetve az egyik oldalon magas hegyek. Innen nincs menekvés. Megvédeni magukat nem tudják, elmenekülni sehova nem tudnak, itt fogják lemészárolni őket.

És akkor Mózesnek imádság közben eszébe jut valami. Ezt sokan tapasztaltuk már imádkozó emberek, és kívánom, hogy mindenki tapasztalja ezt meg, amikor Isten imádság közben olyan igéket juttat az eszünkbe, amik megoldást adnak. Nem biztos, hogy olyat, amire mi vágytunk, de mégis megoldást.

Mózesnek imádkozás közben eszébe jutnak Isten ígéretei: Én veled leszek. Ott leszek, ahol ott leszek. Akkor itt is. Nem beszélve arról, hogy Isten megígérte, hogy visszaviszlek titeket az ősi földre. Meg azt mondta: Amikor kihozod a népet, ennél a hegynél fogtok engem imádni. De még addig a hegyig nem érkeztek el, tehát ezek az ígéretek még nem teljesedtek be. Márpedig Isten igazat mond. Ha ezt Ő mondta, ennek így kell lennie. Akkor viszont nem mészárolhatják le őket. És ezt hogyan kerülik el? Nem tudja. Mózes sem volt okosabb, mint bárki a tömegből, de Isten ígéreteibe fogózott. Ettől kapott erőt, és így tudott erőt önteni a népbe is. Így mondja nekik: Ne féljetek! Álljatok helyt és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az Úr benneteket! - És ha valaki megkérdezte: hogyan? Erre csak azt válaszolhatta volna: fogalmam sincs. De hogy megszabadít, az biztos, mert másként az Ő ígéretei nem teljesedhetnek.

Vizsgázott ebben a szorongatott helyzetben Mózes hite is, meg a nép hite is. És ezzel a szorongatott helyzettel is Isten izmosítani, edzeni akarta Mózes hitét is, meg a nép hitét is. Nekik itt most egyetlen lehetőségük és feladatuk volt: hinni.

Sokan ma is azt gondolják, hogy hinni azt jelenti, hogy akkor nem kell tenni semmit. Tessék kipróbálni, ha valaki szokott hinni. Hinni azt jelenti: komolyan veszem azt, amit Isten mondott, akkor is, ha annak minden ellentmondani látszik. Ez nagy belső harc. Ezért írja Pál apostol Timóteusnak: Harcold meg a hitnek szép harcát! Fordulj szembe a benned levő őshitetlenséggel, és ragaszkodj ahhoz, amit Isten megmondott. Na de... és akkor jönnek az ellenvetéseink. Mindegy, hogy na de vagy nem, mit mondott Isten? Azt mondta. Akkor, tessék ahhoz ragaszkodni. - Az itt lehetetlen. - Neki semmi sem lehetetlen.

Így épül egymásra az, amiről itt estéről estére szó van. Mert ha valaki komolyan veszi, hogy Isten mindenható, akkor abból egyenesen következik az, amire Mózes eljutott imádsága közben: Akkor az Ő ígéreteit teljesíteni tudja. Isten igazmondó, akkor teljesíteni fogja. Mikor? Nem tudom. Hogyan? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt, hogy amit Ő megígért, az igaz, és erre számítok. Ezért mondom a többinek is: ne féljetek, meglátjátok az Isten szabadítását. Nem tudom, mikor és hogyan, de Isten innen meg fog minket szabadítani, mert csak akkor teljesedhetnek a továbbiakban az Ő ígéretei.

Ez kemény harc, és szeretnék bátorítani minden, Istenben igazán hívő testvéremet, hogy sose adjuk fel. Akik meg még nem próbálták ezt a hitet, kérjék el Istentől, mert új világ nyílik az ember előtt, vadonatúj lehetőségekkel, és az ember ebben a világban látja a csodákat.

Ahogy így próbálja bátorítani a népet, egyszer csak erős keleti szél támad. A keleti szél elkezdi fújni a tenger vizét, s kiderül, hogy ők éppen egy olyan helyen vannak, ahol a Vörös-tenger két mélyebb medencéje között egy viszonylag sekély gázlóféle van. Arról a szél elterelte a vizet, és íme, ott, ahol víz volt, út nyílt a nép előtt. Át lehet menni a túlsó partra. Meneküljünk az üldözők elől. De ki mer oda belépni? Hátha az a víz, ami onnan elment, bármikor visszajön. Na de ezt az Úr nyitotta. És hinni azt jelenti, hogy most is azt tesszük, és csak azt tesszük, amit az Úr parancsol: Mondd meg Izráel fiainak, hogy induljanak el. Ha az Úr mondja, akkor nem jönnek vissza a vizek. Ehhez megint bátorság kellett, a hit bátorsága, belelépni a tengermederbe.

Így jutott át az egész nép a túlsó partra, s amikor az utolsó is kilépett, a vizek összecsaptak, és az üldözők, a fáraó korszerű egész hadigépezete elpusztult a tengerben. Annyira elpusztult, hogy ezzel a mondattal fejeződik be a leírás: "Visszatért a víz, és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt életben közülük."

Most már csak az volt hátra, ami következik is közvetlenül utána, hogy Mózes és a nép hálát ad Istennek és dicsőítő énekbe kezdenek: "Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Énekelek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem." (2Móz 15,1-2).

Ki hajtotta végre ezt a szabadítást? Minden jól nevelt hittanos gyermek tudja, hogy erre azt illik válaszolni: Isten. De most ne az illik alapján válaszoljunk. Az eredeti kérdésünk az volt, hogy mennyiben Isten munkája és mennyiben Mózes és a nép teljesítménye volt e mögött a szabadítás mögött. Mennyiben Isten munkája és mennyiben a mi teljesítményünk a mi üdvösségünk?

Nézzük a tényeket. Ott táborozik több százezer ember. Teljesen tehetetlenek. Közel vannak az üldözők. Nincs hova menekülni, védekezni sem tudnak. Egérfogóba kerültek. És akkor támad egy nagy fekete felhő, és körülveszi őket. Odaáll a felhő az üldözők meg Isten népe közé. Aztán erős szél kerekedik és iszonyatos mennyiségű vizet elsöpör onnan. Út nyílik ott, ahol korábban víz volt. A legfélénkebbek is megbátorodnak. Valahonnan bátorság költözött a szívükbe. Átérnek a túlsó partra mindnyájan, az ellenség meg szemük láttára pusztul el.

Mennyiben Isten munkája volt ez, és mennyiben az ő teljesítményük?

Mózes ezt mondta nekik: Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!

Mi volt az ő feladatuk? Az, hogy amikor menni lehetett és megkapták a parancsot, elindultak. Ennyivel járultak hozzá ehhez a szabadításhoz. Egyébként pedig nem ők fújták a szelet, nem ők söprögették el a temérdek vizet. Nem ők építettek gátat kétfelől, hogy biztonságban átvonulhassanak. Nem azt parancsolta Mózes, hogy mindenki ússzon át a túlsó partra. Egyetlen nyilat sem lőttek ki. Még a hitet is Isten adta a szívükbe, hogy megkockáztassák azt, amit életükben nem tettek, hogy tengermederben vonuljanak terhekkel megpakolva.

Nekünk itt világosan meg kell állapítanunk, és hinnünk kell - aki nem akarja, nem muszáj -, hogy ezt a szabadítást kizárólag, egyedül a mindenható Isten végezte el. Még azt is Ő munkálta ki az emberekben, hogy legyen bátorságuk élni azzal a lehetőséggel, amit egyedül Isten nyitott meg számukra, hogy átmehetnek a túlsó partra. Ezt a szabadítást Isten egyedül, az Ő népe nélkül, a nép lázongása közepette, a nép hitetlensége ellenére valósította meg. A nép szerepe mindössze annyi volt, hogy végül mégiscsak elhitték, hogy amit Mózes Isten szavaként mond, az Isten parancsa, és ha Isten azt mondja, hogy induljanak, akkor elindulhatnak, és meg is fognak érkezni. A hitetlenségük ellenére mégis csak hittek, ennyi volt az ő hozzájárulásuk.

A Bibliának ez alapvető igazsága, hogy a szabadítást egyedül Isten végzi el. A szabadítások Isten ajándékai. Mi annyit tehetünk, hogy nyújtjuk a kezünket, és hálásan elfogadjuk. Ezt a kinyújtott kezet nevezi a Biblia hitnek. Amikor komolyan veszem, hogy szükségem van arra, hogy Isten nem viccelni akar velem, hanem csakugyan nekem nyújtja azt az ajándékot, én meg elfogadom és hálásan megköszönöm. Aztán a legtöbbször utána jövünk rá, milyen nagy kincset kaptunk. Ennyivel járulhatunk hozzá a szabadításokhoz. A szabadítások kizárólag a mindenható Isten munkái.

És a mi nagy szabadításunkat, üdvösségünket is egyedül végezte el Isten. Jézus Krisztus a kereszten teljesen egyedül szenvedett mindannyiunk bűnének a büntetése miatt. Isten az Ő tökéletes elégtételéért ad a hívőknek teljes bocsánatot és elveszíthetetlen üdvösséget. Ebben nekünk semmi szerepünk, semmi érdemünk nincs. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek.

Egyébként, amikor a szabadító Istenről szól a Szentírás, mindig a kegyelmes és egyben az ítélő Istennel is találkozunk. Aki a szabadítást hittel elfogadja, az Isten kegyelmével találkozik. Aki azt visszautasítja, az Isten ítélete alatt marad. (Jn 3,36).

Ettől a néptől legfeljebb az telt ki, hogy kiáltott a bajban, ahogy azt már az első este láttuk, meg elindult végre a nagy morgolódása után arra, amerre Mózes mondta, hogy induljanak.

Rettenetes nehezen vagyunk hajlandóak elfogadni a Bibliának ezt az alapvető igazságát, hogy magunkért mi semmit nem tehetünk, mint ahogy az a nép sem tehetett ott a tengerparton magáért semmit, és egyedül Isten végezte el a mi szabadításunkat, amit mi csak tudomásul vehetünk, és vagy élünk vele, vagy visszautasítjuk azt.

Miért esik ilyen nehezünkre ezt komolyan venni? Azért, mert betegesen mi akarjuk üdvözíteni magunkat. Van valami kóros tenni akarás az Isten ellen lázadó emberben. Azt gondolja, hogy ő mindent meg tud oldani, akármennyi kudarc van is mögötte. Olyan sokszor hallok ilyeneket: ha én nagyon akarok üdvözülni, Isten válasza biztos az lesz, hogy Ő üdvözít. Vagy a múltkor mondta valaki: - Isten az üdvösséget kegyelemből adja, de ezt a kegyelmet ki kell érdemelni. - Mivel? - Azzal, hogy jó vagyok. - És az mit jelent? - Azt, hogy igyekszem minél több jót cselekedni. Mert ugye tudjuk, Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat megbünteti. - Megkérdeztem: Ha most meghalna, tett-e már annyi jót, hogy üdvözülne? - Ó, ezt sose lehet tudni, ezt senki nem tudhatja.

Sorban jutottak eszembe bibliai igék, amik ennek az ellenkezőjét tanítják. A Biblia nekünk egészen mást mond. Isten nagy ajándéka lenne, ha ma este nemcsak megértenénk a Szentírásnak ezt az egyik legalapvetőbb igazságát, hanem engednénk, hogy minden torzulást, ami esetleg a mi gondolkozásunkban is van, kiigazítana Isten. Így nem lehet felszabadult, boldog keresztyén életet élni, hogy "sosem lehet azt tudni."

Ezek után csak ilyen megjegyzések jöhetnek: "Ezt érdemlem én a jó Istentől? Nem vagyok én azért annyira rossz, hogy ennyit kelljen szenvednem." Tiszta üzleti gondolkozás, mintha Isten könyvelő lenne, aki egy rubrikába írja a jó cselekedeteinket, másikba a bűneinket, időnként egyenleget von, és hol megveregeti a vállunkat, hol néhányat ránk ver.

Ez teljesen idegen, torz, pogány szemlélet arról az Istenről, aki a Szentírásban nekünk magát kijelenti. Azért szükséges, hogy megismerjük Istent. Ezért kértük el Istentől ezt az egész sorozatot, hogy megismerjük, ki Ő. Ő végképp nem ilyen. Jézusnak éppen emiatt volt nagy harca a farizeusokkal, mert ők is ilyennek képzelték el Istent: Mi teljesítettünk valamit, akkor Isten mintegy köteles megjutalmazni minket. - Isten semmire sem köteles, mi meg semmit sem tudunk tenni, amitől Ő meghatódna. A mi legjobb cselekedeteink is az Ő mércéjével mérve tisztátalanok, mert Ő látja a hátsó gondolatokat meg szándékokat is. Teljesen reménytelen vállalkozás "lekenyerezni" Istent vagy jónak lenni nála. Ettől teljesen idegen az, amit a Biblia tanít.

Mit tanít a Biblia? Ennek a summája, amit az Efézusi levélben így ír Pál apostol: "Kegyelemből van üdvösségetek a hit által." Vagyis azzal kezdődik, hogy Isten üdvösséget készített, teljesen nélkülünk. Ezt az Ő kegyelméből adja, azt én a hitemmel tudom komolyan venni és elfogadni. Kegyelemből van üdvösségetek a hit által.

Aztán elmondja még egyszer más szavakkal, hogy félreérthetetlen legyen: "És ez nem tőletek van. Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-10.). A cselekedeteknek is fontos szerepük van a hívő életében: "Isten alkotása vagyunk, ki jó cselekedetekre teremtett minket, hogy azokat elvégezzük, amiket Ő elkészített a számunkra." Még azt is Ő készíti el. Nem nekem kell keresni, hogy cselekedjek ma is három jót, és akkor jó leszek Istennél. Az el van készítve nekem. Miután az üdvösséget hitemmel elfogadtam, egyszerre észreveszem, hogy mi-mindent készített el a számomra. Ezek személyre szabott jó cselekedetek. És aközben jövök rá arra, hogy ajándék, hogy ezt a jót cselekedhetem. Nem én adok ajándékot Istennek. Ő adott egy nagy ajándékot, az üdvösséget, és ad ráadás ajándékot, hogy utána nem gazemberségekkel töltöm el ezt a rövid életet, hanem olyan jó cselekedetekkel, amiket Ő készített el a számomra.

A Biblia tanítása:

Az alap: a kegyelemből Jézusért hit által kapott üdvösség.

Az alap: a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit.

Ez az egyszerű ábra még inkább szemlélteti ezt. Azt mutatja, hogy mi az alap, és mi a felépítmény: az alap az üdvösség, amit ajándékba kapunk és hittel tudunk elfogadni. Ezért mi semmit nem tettünk. Isten elkészítette és kínálja. Aki azt önmagára nézve is szükségesnek és érvényesnek tartja, az elfogadja. Ez a hit. Ezután jönnek a cselekedetek, amiket szintén Isten készített el az Őt szeretőknek, mert a megkapott ajándékért való hála indít arra, hogy az Isten által elkészített jó cselekedeteket szívesen és örömmel végezzem. Ez a Bibliának a tanítása. Amit Isten tett, az az alap, az üdvösség, amit Ő kegyelemből kínál.

Az sem mindegy, hogy mit értünk hiten, hogy én azt hittel fogadom el. Mert ennek a hitnek azt kell komolyan vennie, hogy Megváltóra van szükségem. Ez sérti a büszkeségünket, ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy hadd tegyek az üdvösségért valamit. Nem tudok semmit. Megváltóra van szükségem. Tehát a hitünk Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit. Ezt is láthatjuk a képen. Hiába mondja valaki: én is hívő vagyok. Ilyenkor tisztelettel meg szoktam kérdezni: és mit tetszik hinni? Ha kiigazít engem, hogy nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy kiben, akkor felcsillan a szemem. Akkor a lényegre tapintott. Tényleg nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy Jézusban. A mi keresztyén hitünk az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit. Ezen kívül sokféle hit van, de az nem üdvözít. Csak ez a hit képes elfogadni az üdvösséget. A kegyelemből, Jézusért, hit által kapott üdvösség az alap. Arra épülhetnek fel a cselekedetek. Ezt mondja a Biblia.

Emberi elképzelés:

És mi az, ami a gondolataink mélyén él? Ennek a fordítottja. Az, hogy én cselekszem, és Isten ezért üdvösséget ad. Most már talán megérdemlem. - Mi csak az Isten ítéletét érdemeljük meg, ha Ő csak igazságos lenne, és nem kegyelmes, és ha az Ő igazsága nem érvényesült volna a kereszten, Jézus Krisztuson.

Fontos, hogy ezt a bibliai sorrendet végiggondoljuk, ne engedjünk a téves közgondolkozás nyomásának, amelyik mögött egy csomó önteltség, gőg, hiúság, büszkeség van, hogy én üdvözítem magam. Hagyjuk ezt meg a nagy világvallásoknak, azoknak a többsége erre épül fel, az önmegváltásra, ennek kidolgozza mindegyik a maga módszerét. Ha ezt teszed, akkor, ha azt betartod, akkor... - ez azonban távol áll attól az Istentől, aki nekünk magát a Bibliában kijelenti.

Mai történetünk jól szemlélteti, mi a kegyelem. Csak az kaphat kegyelmet, akit jogerősen halálra ítéltek. Isten népe ott a Vörös-tenger partján potenciálisan halálra volt ítélve: az egyiptomi sereg visszahajtja a rabságba vagy lemészárolja. Isten kegyelme abban mutatkozott meg, hogy megnyitotta előttük a szabadulás útját, átmehettek a túlsó partra.

A Biblia azt tanítja, hogy mi mindnyájan a megszületésünk pillanatától halál fiai vagyunk, mert Isten ellen lázadó természetünk Isten igazságos ítéletét vonja maga után. A bűn a Szentírás szerint nem ember és ember közötti rendellenesség, hanem Isten ellen elkövetett indokolatlan és szemtelen lázadás, ellenségeskedés Istennel. Ennek a következménye az örök halál, a kárhozat. Mi ettől nem tudjuk megszabadítani magunkat.

Azért kellett Jézus Krisztusnak emberré lennie, szenvednie és meghalnia a kereszten, mert csak úgy lehetett segíteni rajtunk, hogy Ő odaállt a helyünkre, és elszenvedte a mi halálos ítéletünket. Annyira, hogy még Isten is elhagyta Őt, így megjárta a pokol mélységét is. Neki nem azért kellett meghalnia, mintha mi olyan szeretetre méltók vagy értékesek lennénk, hanem mert olyan reménytelenül bűnösök vagyunk. Nemcsak bűneink vannak, hanem az egész természetünk megromlott, képtelenek vagyunk Isten akarata szerint élni, "természet szerint készek vagyunk Isten és felebarátunk gyűlölésére" (Heidelbergi Káté 5.). Ádámról még azt olvassuk, hogy Isten a maga hasonlatosságára teremtette. Ádám azonban már "fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására" (1Móz 5,1-3). Ez már a bűneset után megromlott természetre utal. Mi ezt örököltük.

Jézus halálát azonban Isten betudja minden benne hívőnek: mintha én haltam volna meg a bűneimért. A Golgotán Isten ítéletet hajtott végre: a mi ítéletünket - Jézuson. Ezért kaphatunk kegyelmet.

Jézus halála tehát megváltó halál volt. Azt a szót használja itt a Biblia, amivel a rabszolgák kiváltását jelölték. Egy rabszolga önmagát nem tudta szabaddá tenni, de ha valaki kiváltotta, szabad lett. Jézus vére ez a váltságdíj. "Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén" (1Pét 1,18-19).

Ezt a tényt, ezt az örömhírt (evangéliumot) szabad nekünk hittel komolyan vennünk. Így hit által lesz miénk a kegyelem. Az üdvözítő hit tehát a Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit.

Az nem üdvözítő hit, ha valaki hiszi azt, hogy van Isten. Jakab apostol azt mondja: ezt az ördögök is hiszik, jobban tudják, mint mi. De bízni nem tudnak és nem is akarnak benne, ezért rettegnek tőle. Az sem üdvözítő hit, ha valaki fellengzősen, filozófikusan elmagyarázza: minden jelenségnek van oka, kell egy végső oknak is lennie. Ez a végső ok akár nagy kezdőbetűvel írva az Isten.

Az sem üdvözítő hit, amikor egy kicsit úgy a kezét tördelve valaki azt mondja: a Jóistenke talán majd megkegyelmez nekem. - A mindenható Isten már megkegyelmezett a benne hívőknek. Mikor? Nagypénteken, amikor elhangzott a haldokló Jézus ajkán, hogy elvégeztetett, ott elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete, és elvégeztetett mindannyiunk jogerős felmentése. És aki hiszi, hogy ez őreá is érvényes, azt nevezi a Biblia hívőnek. Ez a hit a kinyújtott kar, mert ebben benne van: Uram, én nem tudom megvédeni magam, nem tudom megszerezni azt, amit kínálsz, de rászorulok a bocsánatra, a kegyelmedre, az új életre. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de kínálod. Sose fogom megérteni ezt a kegyelmet, de hálásan elfogadom, örömmel, mint a gyerek, ha ajándékot kap, és élvezem. S amit belőle másokkal is megoszthatok, azt megosztom. Ez az üdvözítő hit.

Hadd kérdezzem meg szeretettel és tisztelettel, de ilyen élesen: te ezek szerint hívő ember vagy-e? Ezt meg lehet állapítani: Mit hisz, kiben hisz valaki, mellesleg annak a gyümölcsei is megvannak, és a gyümölcseiről meg lehet ismerni. Hol szorul kiigazításra, kiegészítésre a hitünk? Esetleg egészen új alapra kell helyezni, a kegyelem alapjára. Az Isten ajándékban felkínált kegyelmének az alapjára.

A Heidelbergi Káté erről a kérdésről is olyan utolérhetetlen világossággal és szép tömörséggel vallja azt, amit a Szentírás tanít. A 21. kérdés így hangzik: "Mi az igaz hit? Nemcsak az a biztos ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbéli bizalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, megigazulást és örök életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért." - Ezt mondja a Biblia. Ezt követheti az, hogy hálából kész vagyok azt tenni, amit Isten elkészített a számomra.

A Vörös-tengeren való átkelés története fényesen mutatja, hogy ott mindent Isten cselekedett, Ő adott szabadulást. Ez ugyanígy érvényes a mi üdvösségünkre is. Hiszed-e ezt? Lehet az innenső parton okoskodni, vitatkozni, sok mindent megtárgyalni - és elpusztulni. Vagy komolyan lehet venni Isten hívását, hogy most pedig induljatok és menjetek át, és akkor meg lehet menekülni.

Isten kegyelmét az mutatja, hogy a halál kapujában, ami az a tengerparti tartózkodás volt a népnek, megnyitotta előttük az élet kapuját, és ők beléptek az életbe. Isten könyörüljön rajtunk, hogy ezt a döntő lépést ne halogassuk, ne spekuláljunk, ne hagyjuk feledésbe merülni mindazt, amit ma az Ő igéjéből mondott, hanem tudjunk kiáltani, és kérjük tőle ezt az igazi, üdvözítő hitet.


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ajándékozó Isten vagy. Köszönjük az üdvösség ajándékát. Köszönjük neked, megváltó Urunk, Jézus Krisztus azt a szeretetet, ami téged a keresztre vitt. Valljuk mi is, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy amikor még az ellenségeid voltunk, te értünk, helyettünk meghaltál. Köszönjük, hogy halálod az életet, az örök életet tette hozzáférhetővé számunkra.

Kérünk, ajándékozz meg minket élő hittel, amivel el tudjuk fogadni ezt az ajándékot, és amivel utána is újra és újra hálásan fogadjuk ajándékaidat. Hadd legyünk lelkiekben gazdagok, akik aztán gazdagítani tudunk másokat is.

Kérünk, tedd hangsúlyossá számunkra mindebből azt, amire legnagyobb szükségünk van, és könyörülj rajtunk, hogy ma, amikor a szavadat hallottuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.