PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 19.
(hétfő)

Cseri Kálmán


A MINDENHATÓ ISTEN


Alapige:2Móz 2,1-10

Egy Lévi házából való férfi elment, és feleségül vette Lévi egyik leányutódját. Az asszony teherbe esett, és fiút szült. Amikor látta, hogy milyen szép, három hónapig rejtegette. De amikor már nem tudta tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé. A gyermek nővére ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele.

A fáraó leánya éppen odament, hogy megfürödjék a Nílusban, szolgálói pedig ott járkáltak a Nílus mentén. Megpillantotta a kosarat a sás között, odaküldte a cselédjét, és kihozatta azt. Fölnyitotta, és meglátta a gyermeket, hát egy síró fiú volt! Megszánta, és ezt mondta: A héberek gyermekei közül való ez. A kisfiú nénje pedig ezt mondta a fáraó leányának: Ne menjek el, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja a gyermeket? A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta oda. Vidd magaddal ezt a gyermeket, mondta neki a fáraó leánya, és szoptasd! Megadom jutalmadat. Az asszony magához vette a gyermeket, és szoptatta. Amikor felnőtt a gyermek, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mert azt mondta: A vízből húztam ki.


Igehirdetés

Hálás vagyok Istennek, hogy ez az esős idő sem tartotta otthon a testvéreket, és együtt lehetünk az Ő igéjét hallgatni. Engem még az eső is bátorított, mert egy ige jutott eszembe Ézs 55. részéből: "Ahogyan az eső lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, így lesz az én igém is, amely számból kijön. Nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem." Isten igéje is olyan, mint az eső, hogy nem felfelé esik, hanem lefelé. Az ige is véletlenül sem visszafelé megy, hanem a célját akarja elérni. A célja az emberi szív mindig, ez esetben a miénk. De ez az ígéret csak arra az igére érvényes, ami az Ő szájából származik. Mindenféle emberi okoskodásra nem érvényes. Ezért a mi legfőbb dolgunk, hogy azért könyörögjünk, olyan ige hangozzék itt esténként, ami Isten szájából származik.

* * *

Tegnap az elfelejtett Istenről volt szó. Láttuk, hogy Izráel népe Egyiptomban négyszáz év alatt elfelejtette Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét. Isten azonban nem felejtette el az Ő népét, sem neki tett ígéreteit. Látta nyomorúságukat, hallotta kiáltásukat, és elkészítette számukra a szabadítást. Amikor a nép még egyáltalán nem törődött Istennel, az élő Isten törődött az Ő népével. Amikor az emberek szem elől tévesztették Istenüket, Isten akkor is szemmel tartotta őket.

Sokakkal előfordul, hogy kiszorul Isten az életükből. Vagy soha nem is volt vele kapcsolatuk, vagy valahogy úgy elmaradt Isten. Sok minden történik, sok minden befurakodik az életünkbe, ami kiszoríthatja Őt. Azért is nagy ajándéka Istennek egy-egy ilyen hét, mert amikor az Ő igéjét hallgatjuk, akkor mindig megvan annak a lehetősége, hogy ez az ige előbb vágyat ébreszt az ember szívében az élő Isten után, azután hitet támaszt, és ezzel a hittel keresni kezdi az ember Istent. Utólag rájön, hogy nem ő kereste, Isten kereste őt, aki akkor is látta, amikor ő nem látta Istent. Az, hogy itt vagyunk, ez önmagában az Istennel való találkozásnak az ígérete.

Arról volt szó, hogy Isten készíti a szabadítást ennek a szolgaságba és reménytelenségbe süllyedt népnek. Mai igénk arról szól, hogyan készítette. Úgy, hogy mindenekelőtt elkezdte készíteni azt, aki emberi eszköze lesz majd Isten szabadításának, Mózest. De Mózes ekkor még csecsemő, és egyáltalán hogyhogy él? Hiszen hallottuk tegnap, hogy a fáraó kiadta a halálparancsot, hogy minden újszülött zsidó fiút a Nílusba kell dobni. Hogyan menekült meg Mózes? Úgy, hogy a fáraónak sejtelme sem volt arról, hogy éppen ezzel a rettenetes, szörnyű parancsával is hozzájárult ahhoz, hogy akit Isten kiszemelt a nép szabadítójának, azt megmentse. Mert Mózest a szülei a fáraó elől akarták menteni, Isten azonban úgy döntött, hogy legnagyobb biztonságban a fáraó udvarában lesz ez a kisfiú. Az a történet, amit ma olvastunk, egyebek között Isten humorát, és Istennek ezt az egyedülálló, mindenek feletti hatalmát szemlélteti.

Ma a teljhatalmú, a mindenható Istenről szeretnék bizonyságot tenni.

Mielőtt azonban a felolvasott igére térünk, egy rövid ideig időzzünk még ennél a szörnyű kegyetlen, ördögi parancsnál, hogy minden újszülött fiút dobjanak a folyóba. Azért, mert ez közelről érint minket is. Nem olyan nehéz elgondolnunk, hogyan történt ez a gyakorlatban. Néha olyan könnyen átsiklik az ember az ilyen megállapításokon, aztán amikor hasonló helyzetbe kerül, akkor esik kétségbe, és akkor realizálódik a számára.

Hogy történt ez? Úgy, hogy egy édesanya észlelte, hogy egy új élet van a szíve alatt. Megkezdődik az izgalom: fiú lesz, vagy kislány? Ettől függ a sorsa, a jövője. Aztán eltelik az a néhány hónap, megszületik a várva várt csemete. Kisfiú. És akkor most mit tegyünk? A parancs úgy hangzik, s a fáraó szava törvény, hogy be kell dobni a Nílusba. És ott mi lesz vele? Szörnyű haláltusa közben megfullad, vagy megeszik a krokodilok. Még rágondolni is borzasztó, nemhogy kimondani.

Vajon mennyivel kisebb bűn az, ha ugyanezt az anyaméhben végezzük el? Amikor elindul egy emberi élet, növekszik a magzat, már megvan mindene, de nem akarják világra hozni, s megszületik a döntés: meg kell ölni. Hogyan? Úgy, hogy savval szétmaratjuk, vagy különböző fogókkal összeroppantjuk a fejét, letépjük a végtagjait és kidobjuk a szemétbe. Vagy most a legújabb nagy vívmány ez a tabletta, ami tulajdonképpen azt jelenti: megmérgezzük. Menekül a magzat, felvételek, filmek mutatják, de nem tud hova. És az lesz a koporsója, ahol a legnagyobb biztonságban lehetett volna, az anyaméh. Ez most mennyivel szebb, menthetőbb, humánusabb gyilkosság, mint az, hogy a folyóba kellett dobni az újszülötteket? Magyarországon az utolsó ötven évben hat millió ilyet követtek el.

Ez azt jelenti, hogy több élet pusztult el így, mint ahányan a százötven éves török uralom alatt, és több élet, mint ahány honfitársunk Trianon után az új határokon kívül rekedt. Ez azt jelenti, mivel évente változik ez a szám, hogy naponta húsz-harmincöt életet oltunk ki. Tehát naponta meggyilkolunk egy iskolai osztályt. Gondoljátok, hogy lehet ezt következmények nélkül folytatni? És csak az esetek töredékében van szó az édesanya egészségéről, vagy arról, hogy áldozattá vált az, aki így döntött. Az esetek túlnyomó többségének az az oka, hogy vállrándítással könnyedén túltesszük magunkat Istennek azokon a parancsain, amiket az érdekünkben adott nekünk, és a házasság előtti meg a házasság közbeni sokféle paráználkodás, házasságtörés, meg az az ősi kényelemszeretet, önzés, valamint a házastársak egyet nem értése a oka leggyakrabban ezeknek a szörnyűségeknek.

Mózes szülei nem váltak gyilkosokká. Ők elszántan életpártiak voltak. Olyan kegyetlen, embertelen időben is, amiben éltek, annyira kiszolgáltatottan is, mert nekik ott jogaik nem voltak, minden körülmények között meg akarták menteni ennek a gyermeknek az életét, pedig Mózes már harmadik gyermek volt. Volt egy nyolc-tíz év körüli nővérkéje, Mirjam, aki itt őrt állt, és milyen okosan cselekedett. Volt egy három éves bátyja, Áron. De Jókebed és Amrám - jegyezzük meg a nevüket, mert érdemes - vállalták a harmadikat is. És bizonyos vagyok benne, hogy ha ma élnének, akkor sem gondolkoznának ilyen őrültségen, hogy megválasszák a harmadiknak a nemét.

Ők tehát életpártiak voltak. Jókebed kihordta, megszülte és három hónapig rejtegette a kis Mózest. Három hónapos korában azonban már akkora hangja volt, hogy nem lehetett tovább titkolni, hogy újszülött van a házban, és a fáraó katonái járták az utcákat, sőt korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy olyan ravaszak és gonoszak voltak, hogy az egyiptomi csecsemőkkel megálltak egy-egy ház előtt, hogy ha sírt a csecsemő, hátha felsírja a másikat, akit dugdosnak a házban. A mai gonoszságok nem új keletűek, ez végigkísérte az emberiséget, mióta Istennek hátat fordítottunk.

Nos, három hónap után összeült a család, hogy mit csináljunk. Ezt a gyereket meg kell menteni. Egyáltalán minden életet meg kell menteni, kerül, amibe kerül. És akkor támadt ilyen eredeti ötletük, hogy készítettek sásból egy kosárkát, azóta hívják ezt mózeskosárnak. Bekenték kívül-belül természetes szurokkal, kívül még gyantával is. Még tetőt is készítettek rá, és kitették a Nílusra. Ebben a kosárkában védve volt a kicsi.

(Érdekes, ezt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az a szó, amivel a Biblia eredeti szövege ezt a kosárkát jelöli, mindössze kétszer fordul elő az Ószövetségben. Először az özönvíz idején, így nevezték a bárkát, és most így nevezik ezt a mini bárkát is. A nagy bárkában Isten egy család életét mentette át az ítélet idején, ebbe a kis bárkába meg egy kis csecsemőt tettek. Őt szerették volna megmenteni.)

Hogyan gondolták a folytatást? Nem tudjuk. Kíváncsiak lennénk rá, de nincs leírva. A mindenható Isten gondoskodott a folytatásról. Mindenesetre odaállítottak egy őrszemet, a kis Mirjamot, hogy ha valami történik a kosárkával, akkor szóljon. Aztán olvastuk a történetet: jön a fáraó lánya. A Nílusban való fürdésnek rituális, vallási jelentősége is volt. Amíg a királykisasszony megmártózik a szent folyóban, addig az udvarhölgyek őrködnek a parton. Egyszer csak látnak valamit, ami nem ott termett a sás között. Mi az? Egy kosár. Mi van benne? Egy síró fiú. Viszik a királykisasszonynak. Benne meg feltámad az anyai ösztön, hogy ezt a gyereket meg kell menteni. Ezt ott helyben elhatározza. És akkor megjelenik a kis Mirjam, és kiderül, hogy két-három évig a tulajdon édesanyja táplálhatja és nevelheti a kis Mózest, mert abban az időben általában ennyi ideig szoptatták a gyerekeket. Akkor aztán átadja a fáraó lányának, aki meg - mint ahogy olvastuk - fiává fogadja.

Ilyen sok véletlen egy rakáson? Véletlenül éppen akkor tette ki apuka a sásba, amikor jött a királykisasszony fürödni, véletlenül éppen ott ment bele a vízbe, véletlenül éppen ott sétáltak az udvarhölgyek, hogy észrevehették, véletlenül észrevették, pedig el volt ott dugva, rejtve, véletlenül épp akkor kezdett el sírni és így tovább.

Aki ismeri Istent, az csak azt mondhatja, hogy ez a teremtő Istennek a szervezése, időzítése és munkája. Így szokott Isten dolgozni, mert neki hatalma van a mi gondolatainkon is, ezért ad kritikus helyzetben ilyen eredeti ötletet. Neki hatalma van az érzelemvilágunkon is, ezért pendíti meg a pogány királykisasszony szívében az érzelmi húrokat is. Ő tudja időzíteni az eseményeket. Ő Úr egy kisgyerek felett is, hogy az akkor sírjon, amikor kell. De Úr az akkori világ ura, a fáraó felett is, és az azt fogja tenni, amit tenni kell, és nem fog tenni semmit, amit a Mindenható nem enged meg neki. Teljesen függetlenül attól, hogy ő fáraósága tudja vagy nem tudja, hiszi vagy nem hiszi, mert az Isten mindenható, ami azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin teljhatalma van. Ezzel a hatalmával soha nem él vissza. Ezzel az Ő teljhatalmával mindig a mi javunkat munkálja, még akkor is, ha valaki nem hisz benne. Istennek ez a mindenható nagysága ragyog fel ebből a nagyon egyszerű történetből.

Jellemző, hogy az úgynevezett isteneket, amikről tegnap röviden említést tettünk, amiket az ember talál ki magának újra és újra, azokat úgy gyártották általában, hogy csak egy bizonyos területen volt hatalmuk. A tenger istenének a tenger felett képzeltek hatalmat, a szárazföldön tehetetlen volt. A hegyek istenei nem tudták segíteni a bennük hívőket az ő hiedelmük szerint, csak ha a hegyek között dúlt a háború, a síkságon már nem tudtak segíteni. Ilyen ostobaság a Szentírásban nem fordul elő az élő Istennel kapcsolatban. Az élő Isten mindenütt egyenletesen úr, már csak azért is, mert mindent, ami létezik, Ő teremtett. Az Ő kezéből került ki minden és mindenki, ami és aki van. És amit valaki maga alkot, ő gondolja el, ő a kivitelező, azt ő ismeri a legjobban, és azok felett megmarad a hatalma.

Hisszük-e ezt komolyan, hogy a mi Istenünk, aki nekünk magát a Szentírásban kijelenti, mindenható? Komolyan merjük ezt venni az élet kritikus helyzeteiben, mint amilyenben itt Mózesnek a szülei is voltak? Amikor egészen nyilvánvaló, hogy megáll az ész és elérkeztünk teljesítőképességünk határához. De komolyan merjük-e ezt venni akkor is, amikor még nem érkeztünk el a teljesítőképességünk határához, hanem nagyon is birtokában vagyunk fizikai és szellemi erőinknek, és könnyen hajlunk arra, hogy magunkban bízzunk? Isten ilyenkor sokszor engedi, hogy megszégyenüljünk, és kiderüljön, hogy mennyire igaz az, amit Jézus így mondott józanításunkra: Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. És komolyan vesszük-e azt, hogy Isten Úr, még az Ő ellenségeinek a gonoszsága felett is, és még azt is be tudja építeni az Ő jó és kegyelmes tervének a kivitelezésébe, megvalósításába.

A Példabeszédek 16. részében olvassuk: "Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi." Nem az ellenségek akarnak jóakarói lenni, de azok lesznek. Miért? Mert a mindenható Isten így látta jónak és így irányítja az eseményeket. Mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.

Ezt vették komolyan Mózesnek a szülei. Ezt is jelenti a Biblia nyelvén hinni. Istenben hinni azt jelenti, hogy Őt olyannak fogadom el, amilyen. Akinek Ő kijelenti magát, én annak tartom Őt, és nem kisebbnek - mint tegnap mondtuk, hogy ha megfordítjuk a távcsövet, akkor parányinak látjuk azt, ami előtte van.

Erről a hitről szól a hit hőseit felsoroló szép bibliai fejezet, amikor a Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk: "Hit által rejtegették Mózest szülei születése után három hónapig, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától." Azért, mert ők nem olyanok voltak, mint minden más ember, hogy ha a hatalmaskodó rájuk parancsol, akkor egy kicsit megszeppennek? Dehogynem! Ők is ugyanolyanok voltak, csak ők a mindenható Istenben hittek. Ők komolyan vették Isten mindenhatóságát, és a mindenható Istenre bízták a kisfiút, amikor kitették a sás közé. A mindenható Istentől fogadták el, hogy néhány évig otthon nevelkedhetett, és a mindenható Isten kezében tudták akkor is, amikor vissza kellett adni a fáraó lányának, az meg fiává fogadta. De a szülei tudták, hogy ott van a legjobb helyen: a Mindenható kezében. Jobb helyen van, mintha az ő kezükben marad.

Ezt nehéz elhinnünk. És amikor valaki megkockáztatja ezt a hitet, amikor valaki életveszélyesen is mer bízni a mindenható Istenben, akkor következnek a csodák. Akkor veszi észre a cselekvő Istent. Hogy milyen az, amikor Isten az Ő teljhatalmával elkezd cselekedni, és megálljt parancsol az iszonyatos lendülettel haladó mozgásoknak, elindít olyan erőket, amikről nem is tudtunk, és felhasznál erőtleneket, vagy trónjukról letaszít hatalmasokat. Azt tesz, amit jónak lát az övéi érdekében.

Olyan jó lenne, ha mernénk sokkal bátrabban bízni ebben az Istenben. Mert aki Őbenne így bízik, annak a szívéből kiveszi az aggodalmaskodást. Az aggodalmaskodás sok energiánkat elemészti, ezt magamról tudom, s szégyenkezve bevallom, amikor teret engedek neki. Amikor az ember elkezd fantáziálni, hogy mi-minden történhet, mi-minden rossz. Azoknak egy töredéke sem fog valóra válni, de befészkeli magát a félelem, az aggódás az ember szívébe. Ennek a gyökere mindig az, ha nem vallja is be magának, (mert a hívő ember sem vallja be sokszor), hogy arra gondol, hogy Isten holnap már hátha nem lesz Isten. Na nem! Ha valaki ezt hallja, akkor tiltakozik. Akkor most miért aggódsz? Akkor holnap már nem lesz hatalma? De, neki mindig van. Vagy támadhat egy olyan eset, ahol Ő tehetetlen?

Egyik sem következhet be, és az sem, hogy elfeledkezik a benne bízókról. Itt kezdődik az aggodalmaskodás elleni harc, hogy az ember próbálja az értelmét használni és odaadja Isten hatalma alá, és meggyőzi magát. Ezzel még nincs megoldva a dolog. Az igazi megoldás az, amikor Isten megajándékoz minket ezzel a benne vetett teljes bizalommal, hogy Ő holnap is az lesz, akinek tegnap megismertem, akinek ma ismerem. És holnapután is az lesz. Én már rég nem leszek sehol sem, Ő még mindig lesz. Úgy, hogy legjobb, ha Őreá bízom a gyerekeimet, az utódaimat. Azokat, akikért felelős vagyok, a népemet, az Ő népét. Mindent, mindent. Úgy állok helyt ott, ahova Ő helyezett engem. Neki való felelősséggel, hogy közben nem akarom helyette elvégezni azt, amit Ő fog elvégezni. Bizonyos vagyok abban, hogy Ő el fogja végezni azt, amit megígért, amire szükségünk lesz, amit csak Ő tud megvalósítani.

Ha hinnénk a mindenható Istenben, sok félelemtől megszabadulnánk. Elmondhatnánk őszintén az igével: Istenben bízom, ezért nem félek, mert hol van az az ember, aki árthatna nekem, amíg az Isten oltalma alatt vagyok, mikor minden ember felett neki van hatalma.

Sorolhatnánk, hogy mi-mindenből gyógyulhatnánk, ha komolyan vennénk, hogy Ő mindenható Isten.

Persze, el lehet mondani, és mondják is sokan sokszor, amikor beszélgetünk, hogy ma különösen is sok olyan esemény történik, ami minket szorongással tölthet el, ami lehangoló, ami nem valami rózsás jövőt fest elénk. Sokszor gondol az ember arra, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok, mint a kosárka ott a sásban, vagy mint Mózes szülei voltak az ő helyzetükben. Mert nyugodtan mondhatta volna a fáraó lánya azt is, hogy jelentem apukának, - vagy nem kell jelenteni semmit: a fáraóhoz hű szolgálólányok már dobják is bele a gyereket a vízbe, és még a szülőket is kivégezhették volna, mert megszegték a fáraó parancsát. Ott nem sokat teketóriáztak a szolganépből való áldozatokkal. Ott marad a két kis árva: Mirjám és Áron. Bármi bekövetkezhetett volna. De nem azt olvassuk, hogy ők gondolkozni kezdtek, hogy mi-minden következhetett volna be, hanem azt olvastuk, hogy ők azt keresték ebben a helyzetben, mi az ő Istentől kapott feladatuk? Megvédeni azt az életet, akit kaptak ajándékba, akárhogy is, tiszta eszközökkel.

Ma viszont sokszor befészkeli magát az aggodalom, a félelem az emberszívekbe. Ez szorongássá sűrűsödik, aztán depresszió lesz belőle, és elhangzanak ilyen kérdések: Erre a világra szüljek én gyerekeket? Ki biztosít arról, hogy fel is tudom nevelni őket? Egyáltalán, mire nőnek ők fel, ha felnőnek? Egyebek közt ennek a következménye is lehet az, hogy a magyarországi házasságok egyharmadában egyáltalán nincs gyermek, egyharmadában egy gyerek van, és csak egy harmadik harmadában van kettő, vagy annál több gyermek. De az összes házasság mindössze hat százalékában van három vagy annál több gyermek. Ez azt jelenti, hogy házasságonként l,3 gyermek van. Ez a biztos út a pusztulás felé. Meddig óhajtjuk ezt még folytatni?

Hol van belőlünk az a természetes reménység, ami ennek az istenfélő házaspárnak a szívében ott volt lehetetlenül nehéz és reménytelen körülmények között is, a teljes bizonytalanság és kiszolgáltatottság állapotában is? Ők komolyan vették, hogy minden körülmény felett ott van és uralkodik a mindenható Isten. Hogy Ő mit fog cselekedni? Nem tudjuk. Hogyan fog cselekedni? Nem tudjuk. Mikor fog cselekedni? Azt sem tudjuk. Akkor mit tudunk? Azt, hogy Őreá számíthatunk. Azt, amit tegnap este itt többször elmondtam: Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Ebben voltak ők bizonyosak. Így láthatták Isten csodáit, és így tapasztalhatták meg egészen konkrét eseményeken, hogy mit jelent, hogy Isten mindenható.

Aki ma, amikor tényleg sok minden bizonytalan, még az is, hogy holnapután is mehet-e a munkahelyére, aki ma, mint hívő ember komolyan veszi, hogy az élő Isten mindenható, és ez ránk, benne hívőkre is személy szerint érvényes, az az ember ezzel megvallotta Istent mások előtt. Még ha nem beszél is róla, mert minden helyzetben másként fog viselkedni. Minden eseményre másként reagál. Minden tehernek, veszteségnek, bajnak, megaláztatásnak, sikernek más a súlya és jelentősége a számára. Ez néha annyira más, mint az Isten nélkül gondolkozó és élő tömegé, hogy erre felfigyelnek és megkérdezik. Akkor nem nekem kell előállnom a bizonyságtétellel. Nekem csak azt kell tennem, amit a Péter levelében olvasunk, hogy mindig legyetek készek megfelelni és a bennetek levő reménységről számot adni, ha megkérdeznek titeket. És meg fognak kérdezni. Így válik valaki Isten szolgájává. Maga az, hogy hiszem, hogy Isten mindenható, bizonyságtétel Őróla. Ha valaki ezt hiszi, azzal dicsőíti Istent. Ha valaki ezt hiszi, azzal biztosítja azt, hogy békesség lesz a szívében.

Mert mi abban megyünk tönkre, hogy elhitetjük magunkkal, hogy mindent nekünk kell megtennünk, és az jól elvégezve csak úgy lesz, ha én végzem. Így akarjuk a kezünkbe venni azt is, amit csak Isten tud elvégezni. Ő viszont feltétlenül jól végezné el, ha nem kotnyeleskednénk bele, és nem akarnánk kikapkodni a kezéből például a sorsunk intézését, a gyermekeink jövőjének az intézését, amiben nekünk is van felelős, szép és nehéz feladatunk - de azt kellene végeznünk, ami Istentől kapott feladatunk, mint itt Jókebedéknek. Komolyan venni, hogy Ő meg el fogja végezni azt, amit magára vállalt, és amit megígért.

Ilyen észrevétlenül, kicsiben, de ilyen ellenállhatatlanul és hatalmasan kezdte el Isten az Ő népének a kiszabadítását. Lehetetlen, hogy ne beszéljünk itt most arról a másik, még ennél is nagyobb szabadításról, amivel Isten az egész emberiségnek, sőt az egész kozmosznak, a teremtett világnak teremtett új helyzetet és készített jövőt. Ezt az igazi nagy szabadítást is ilyen észrevétlenül, ilyen ellenállhatatlanul kezdte el és hajtotta végre.

Hiszen tudjuk, akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassák a Bibliát, éppen a mai igéből, hogy egy feszültségekkel, intrikákkal, háborúkkal, bizonytalansággal teljes időben egy félreeső kis faluban, egy birkaistállóban megszületett egy gyermek. Mint ahogy Mózes akkor ott. Ezt a gyermeket is meg akarta ölni egy másik király. Menekülniük kellett. Aztán nemsokára visszatérhettek, felnőtt ez a gyermek, és harminc éves korában mégis csak megölték egy kereszten két rablógyilkos között. Akkor derült ki, hogy az Ő halála a világtörténelem legnagyobb győzelme volt, mert Jézus Krisztus kínszenvedésével és kereszthalálával végképp megtörte a mi ősellenségünknek, az ördögnek a hatalmát. Azt olvassuk, hogy feltámadásával, mint utolsó ellenségünket, legyőzte a halált. A Golgotán önmaga feláldozásával kiengesztelte a bűn miatt haragvó Istent, és tökéletes, teljes elégtételt szerzett mindannyiunk minden bűne miatt. És akik Őbenne hisznek, azoknak lehetővé tette, hogy visszataláljanak az elveszített otthonba, az elfelejtett és otthagyott Istenhez, hogy igazán emberré váljanak. Olyanná és azzá, akivé a mindenható Isten elgondolta őket, és az a teljes élet, amit a vele való közösségben kapnak, az megmaradjon a haláluk után is.

Jézus Krisztus kereszthalála ezt tette lehetővé mindannyiunk számára. És ha az özönvíz idején a bárka egy családot mentett meg az ítélettől és az ítéletben, az a pici bárka ott a sásban Istennek egy szabadító eszközét mentette meg, akkor Jézus Krisztus keresztje az a bárka, amelyik mindenkinek tökéletes menedéket nyújt, aki Őhozzá menekül és benne hisz. Ez a Bibliának a szíve, ez az evangélium lényege. Őróla a nevéről is az jut eszünkbe, hogy szabadító. Ezt jelenti az Ő Jézus neve. Nekünk szabadításra van szükségünk, mert nem tudunk leszokni arról a temérdek hitványságról, amit magunkban hordozunk, és amivel megkeserítjük egymás és a magunk életét, de Ő meg tud szabadítani bennünket.

Ha tegnap az volt a bátorító befejezés (valaki így mondta: házi feladat), hogy kiáltsunk Istenhez, akkor ma ezzel szeretnék bátorítani mindenkit, hogy bízzunk ebben a szabadító Istenben. Azért bízhatunk benne, mert Ő mindenható. Jézus is alkalmazta magára ezt, amikor azt mondta tanítványaitól búcsúzva mennybemenetelekor: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Nem "sok" hatalom, minden hatalom, nemcsak a földön, nemcsak a mennyben. Ez a Jézus az, aki jobban szeret minket, mint önmagát. Akiről azt mondja az Írás: Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.

Ő az életét adta értünk. Tegnap olvastuk a Római levélben: akkor, amikor még az ellenségei voltunk. Ennyire szeret Ő minket. Merjük magunkat egészen rábízni arra a kegyelemre, ami Őbenne testet öltött. Engedjük, hogy ebben a vele való közösségben egészen új emberekké teremtsen minket, akiken aztán mások is szemlélhetik, hogy a mindenható Isten keze munkája vagyunk.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, olyan nehezünkre esik hinni. Mintha szakadatlanul kétségbe vonnánk, hogy te igazat mondasz, és igazat ígérsz. Bocsásd meg kételkedésünket.

Bocsásd meg, hogy magunkból indulunk ki, akiknek olyan sokszor elfogy az erőnk, és átéljük a magunk tehetetlenségét. Segíts komolyan vennünk, hogy te mindenható Úr vagy, akinek nem sok minden, nem több minden, mint nekünk, hanem minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Erősítsd meg bennünk ezt a hitet, és segíts, hogy így bízzuk rád magunkat.

Várjuk tőled a kegyelmet, a bűnbocsánat ajándékát, az új életet, és az abban való megerősödést, megújulást. Kérünk, végy körül minket és szeretteinket a te oltalmaddal. Vedd kezedbe az életünket, és formálj minket olyanokká, akiken minden gyarlóságunk ellenére felragyoghat a te dicsőséged.

Kérünk, őrizz meg most az úton hazafelé. Beszélj velünk tovább még a te igéden keresztül. Ajándékozz meg csendes pihenéssel az éjszakában, és engedd, hogy reggel elsőnek téged magasztaljunk és megvalljuk újra és újra, hogy bízunk benned.

Ámen.