PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 18.
(vasárnap>

Cseri Kálmán


AZ ELFELEJTETT ISTEN


Alapige:2Móz 1,1-14

Név szerint ezek voltak Izráel fiai, akik Egyiptomba mentek Jákóbbal; mindegyik a maga háza népével ment: Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Issakár, Zebulon, Benjámin, Dán, Naftáli, Gád és Ásér. Összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak. József pedig már Egyiptomban volt. Azután meghalt József és valamennyi testvére, meg az egész nemzedék. Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország.

Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet. Az pedig ezt mondta népének: Lám, az izráeli nép nagyobb és erősebb, mint mi. Bánjunk csak okosan vele, hogy még többen ne legyenek, mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. De mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább szaporodtak és terjeszkedtek, úgyhogy félni kezdtek Izráel fiaitól. Ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izráel fiait. Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és mindenféle mezei munkával; sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket.


Igehirdetés

Ha Isten segít minket, ezeken az estéken arról lesz szó: Ki a mi Istenünk? Ennek a célja nemcsak az, hogy jobban megismerjük az élő Istent, hanem hogy sokkal bátrabban merjünk bízni is benne. Hogy a mi egészen személyes bizonyságtételünk lehessen: "Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Első lennék én, ha szégyent vallanék. Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem! Megrendülhet ég, föld, a te igéd nem!"

* * *

Szeretettel köszöntöm mindazokat, akik eljöttek ma délután erre az istentiszteletre: Isten hozott benneteket! Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy merjük komolyan venni, hogy valóban Isten hozott, hiszen máris egy sor csodának lehetünk a tanúi. Csak ezen a mai napon egy sor nyomorúságról, tragédiáról, kegyetlenkedésről hallhattunk. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy Isten megengedi, hogy ilyen csendes, nyugodt körülmények között, egymást is szeretve Őreá figyeljünk.

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy még mindig tart az Ő türelme. Keres minket és hívogat magához. Egyáltalán nem természetes az, hogy ebben a világban, amelyikben naponta temérdek hazugságot vagyunk kénytelenek hallani és olvasni, az igazmondó Isten ennek az életnek a legnagyobb igazságaira tanít bennünket.

Csoda az is, hogy miközben egy nyomorult, erőtlen ember a hatalmas Isten személyéről próbál beszélni, ennek a mindenható Istennek a szava úgy érkezhet meg a szívünkhöz, mint teremtő ige, amivel Ő ki nem mondott kérdéseinkre is, meg a bennünk zakatolókra is érdemi és érvényes választ tud adni.

A legnagyobb csoda az, hogy Isten, aki egyedül tud rólunk mindent, mégis szeret bennünket, és meg akar ajándékozni. Ezeken az estéken a kezébe veszi az életünket, a sebzett szíveket meggyógyítja, az üreseket megtölti tartalommal, a keményeket meglágyítja, a félénkeket bátorrá teszi, és új szívet kínál mindannyiunknak.

Azért küldte el Jézus Krisztust erre a világra, hogy Ő megkeresse és megszabadítsa azt, ami elveszett. Azért jött Jézus, hogy életünk legyen, sőt bőségben legyünk.

Van Magyarországon egy templom, amelyikben van egy festmény. Ez a kép Jézust mint jó Pásztort ábrázolja, a vállán egy báránnyal. Ezt a képet sokfelé és sokféle változatban lehet látni, de amelyik ebben a templomban van, abban az az egyedülálló, hogy ez a bárány fekete. Ez az evangélium lényege. Jézus Krisztus a fekete bárányokért is jött. Ő a fekete báránynak is utánamegy, ha éppen az téved el. Ő azt is felveszi a vállára és hazaviszi. És ha valakiben talán már gyerekkora óta igyekeztek tudatosítani, hogy ő fekete bárány, mert ő nem felel meg az úgynevezett elvárásoknak, mert ő mindig kevesebbet teljesít, mint amennyit várnak tőle, meg mint amennyit illene, sőt néha már önmagából is elege van némelyik embernek, és miután több kísérletet tett arra, hogy megváltozzék és nem sikerült, le is mond arról, hogy mássá lehessen, - Jézus Krisztus csendesen, de határozottan közli, hogy Ő pontosan az ilyenekhez és ilyenekért jött. Az ilyenekhez is.

Mi azzal a bizonyossággal lehetünk itt - nemcsak ma, amikor talán egy kicsit pihentünk napközben, hanem majd a munkanapok végén is -, hogy itt van közöttünk ez a Krisztus, aki kész a fekete bárányt is a vállára venni. Hiszen Ő megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük. Minekünk Őreá van nagyon nagy szükségünk. Már csak azért is, mert életkérdés a számunkra, hogy arra a kérdésre, ami egész hetünknek az összefoglaló témája, hogy Ki a mi Istenünk? igaz és pontos választ tudjunk adni.

Az Istent azonban soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, Ő jelentette ki nekünk. Egyedül Jézus ismeri pontosan, hogy ki a mi Istenünk. De Ő, amire szükségünk van, azt pontosan elmondta és elénk is élte. Éppen ezért estéről estére Isten Szentlelkének segítségében bízva arról szeretnék majd beszélni, hogy mik a mi Istenünk legfőbb jellemvonásai, mik az Ő tervei, gondolatai, amiket Ő a Szentírásban kijelentett, és amiket tetteivel szemléltet és igazol.

Azért könyörgök már jó ideje, hogy ne én beszéljek itt erről. Kicsoda vagyok én, hogy bemutassam a gyülekezetnek, hogy ki a mi Istenünk? Hanem, ahogy Ő azt megígérte, Ő szólaljon meg közöttünk. Hiszen Isten létének és jelenlétének a legfőbb bizonyítéka mindig Ő maga. Egyedül az Ő megszólalása érheti el azt, hogy az, aki hirdeti s hallja itt az igét, néki adja a szívét.

Hogy szemléletesebb legyen az, hogy ki a mi Istenünk, majd a Mózes életéből vett egy-egy jeleneten keresztül fogjuk ezt hallani.

Egyébként elképesztő az a tudatlanság, ami Istennel kapcsolatban itt a szűk környezetünkben is van. Egyre többen vannak, akik egyáltalán semmit nem tudnak Istenről. Az őszinték beismerik, mások ködösítenek, mellébeszélnek. Rengetegen vannak, akiknek teljesen sajátos, egyéni elképzelései vannak Istenről, és ezt úgy mondják tovább, mintha igaz lenne. Mintha annak lenne valami történelmi alapja, kijelentésbeli alapja vagy tényalapja, és ezzel sokakat megtévesztenek.

Valóban úgy van, hogy Isten ködös és megfoghatatlan fogalommá vált sok ember számára. Sokan úgy vannak, mint aki fordítva tartja a távcsövet: parányi Istent látnak, és ezért, ha vallásosak vagy keresztyének, ők is parányi keresztyénekké lesznek. Az Istenről alkotott elképzeléseink néha elképesztően messze vannak a valóságtól, a valóságos, az igaz Istentől. Márpedig, aki nem ismeri Őt, az úgy jár-kel ebben a világban, hogy nem ismeri ennek a világnak a gazdáját és az események irányítóját. Éppen ezért sok mindent nem fog érteni. Ha nagy öntudata van, akkor félremagyarázza, mert ő meg tud magyarázni mindent. Ő már előre tudja, még meg sem történt, ő már értékeli az eseményeket. Ha meg nem, akkor bizonytalanul téblábol, hogy mihez tartsa magát, van-e igazság, és ha van, akkor mi az.

Nekünk életkérdés, hogy ennek a világnak a gazdáját, az események irányítóját megismerjük. Nem beszélve arról, amit Jézus így mondott: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3).

Hogy mennyire semmit vagy sok téveset gondolnak emberek Istenről, néhány szélsőséges példát mondok. Talán ismerős már a történet. Egy lakótelep utcáján egy fiatalasszony babakocsit tol. Két utca-misszionárius udvariasan mellé lép és megszólalnak.

- Szabad megkérdeznünk, hogy ismeri-e Jézus Krisztust?

A babakocsi megáll, s rövid gondolkozás után a válasz így hangzik:

- Nemrégen költöztünk ide, egyelőre nem ismerünk senkit itt a lakótelepen.

Egy másik párbeszéd. Egy nevelőotthon udvarán beszélgetünk tizenéves fiúkkal.

Maguk papok? Mondjuk: igen. - Miért jöttek ide? - Szeretnénk Istenről mondani nektek valamit. - Istenről? Ki az? Ezt a szót az apámtól hallottam otthon, ha nagyon mérges volt és káromkodott.

Még egy párbeszéd. Valaki rendkívüli öntudattal kijelenti: Isten pedig biztos, hogy nincs. A papok találták ki. De nem baj azért, hogy van ez az illúzió, mert nagy baj esetén segítségül lehet hívni. - Megkérdezem: kicsodát, azt, aki nincs?

Ennyire átgondolt megállapítások hangzanak el sokszor Istenről, és ilyen összevisszaság van sokszor a fejekben meg a szívekben is.

Az emberek mindig magyarázatokat kerestek az élet különböző jelenségeire, és ha nem ismerték az élő Istent, akkor kitaláltak maguknak úgynevezett isteneket. Ezeket mindig a saját viszonyainkhoz képest képzelték el. Ezek az istenek is veszekszenek, megcsalják egymást, hazudnak, félnek és így tovább. És úgy szerette volna az ember, hogy a magacsinálta isteneket a kezében tarthassa, és használhassa a saját javára. Mivel azonban segíteni nem tudtak, mert nem léteztek, ezért sokszor megharagudott rájuk, szidta vagy tagadta őket, és azt mondta: csalódott az istenben.

Az élő Istent a vele való találkozásban ismeri meg mindenki. Amíg azonban erre sor kerül, addig nagyon sokszor jutunk el helytelen következtetésekre.

A múlt héten találkoztam egy huszonéves ismerősömmel, akivel tavaly többször beszélgettünk Isten dolgairól. Azt mondja: - én már nem hiszek semmiben. Nekem az az Isten nem kell, aki megöli az embereket. - Megöli az embereket? Mire gondol? - Hát, hát az öngyilkos merénylőkre, a tornádóra, meg arra a sok tragédiára, ami történik. - És csakugyan azt gondolja, hogy ezeket Isten cselekszi? Hát nem éppen azóta történik sok ilyen szörnyűség velünk, amióta hátat fordítottunk Istennek? Kivettük a sorsunkat a kezéből és azt mondtuk: majd mi, Ő nélküle. Az Isten se szóljon bele!

Ez jellemzi a közgondolkozást. Nem ismerjük, és nem ismerjük el Őt azóta. Abban a világban, amit Isten teremtett, nem volt tornádó, nem volt éhezés. Nem volt nélkülözés. Nem kellett félni senkitől és semmitől. Ismeretlen volt a félelem, a fájdalom, a betegség, a halál, a háború. Mindezt mi zúdítottuk saját nyakunkba, amikor fellázadtunk Isten ellen. Az Ő érthetetlen szeretetét éppen az mutatja, hogy nem mondta: egyétek meg, amit főztetek, hanem utánunk jött ebbe a sok nyomorúságba, és ezekből akar visszahívni magához.

Erről lesz szó ezeken az estéken: az az Isten, aki utánunk jött és így is szeret minket, hogyan akar visszahívni abba a szabadságba, amit elkészített a számunkra. Erről szól a felolvasott történet is, és hajoljunk most e fölé az ige fölé.

Miről olvastunk itt?

Izráel népe Egyiptomban van. Amikor József már a fáraó után második ember lett abban az országban, egész családját odahozatta, hogy megmentse őket az aszály miatt bekövetkezett éhségtől. A legtermékenyebb területre telepítette le őket, a Gósen földjére. Aztán teltek az évek, évtizedek, évszázadok. Kihalt ez az egész nemzedék, Egyiptomban is új dinasztia támadt, és az új uralkodó már nem ismerte Józsefet és az ő elévülhetetlennek hitt érdemeit.

József és családjának az utódai pedig nagy néppé sokasodtak. Az egyiptomiak félni kezdtek tőlük. A fáraó elhatározta, hogy meg kell törni az erejét ennek a népnek. Az volt a szokás, hogy a később betelepült idegeneket kényszermunkára szoríthatták. Ennek a leírását olvastuk itt nagyon kemény kifejezésekkel. "Kemény munkával keserítették az életüket." "Sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket." Ez a kemény munka azonban nem törte meg őket.

Fennmaradtak egyiptomi rajzok, amelyek nem egyiptomi külsejű szolgákat ábrázolnak, amint valóban kegyetlen, kemény munkát végeznek. A British Museum-ban van néhány olyan tégla, amelyikbe bele van pecsételve II. Ramszesz fáraónak a neve. Ő volt fáraó ebben az időben. Hatalmas építkezései voltak. Kellett a sok munkáskéz, az ingyen munkaerő, és ezt szolgálta ez a nép. Ennek ellenére tovább sokasodtak és erősödtek.

És akkor kiadott egy titkos parancsot a fáraó, hogy minden újszülött fiút a születéskor egy mozdulattal öljenek meg a bábák. Ők erre nem voltak hajlandóak. Akkor kezdődött el a nyílt népirtás, és jött a következő utasítás: minden újszülött fiút a Nílusba kell dobni. Fertelmes, ördögi gondolat és parancs.

És hol volt ekkor Isten? Hol van ennek a népnek az Istene? József még folyamatos imádságos párbeszédben élt az ő Istenével. József minden helyzetet úgy fogadott el, mint Istentől felkínált lehetőséget, ahol valamit mint Isten embere tehet. Hol van már ez a gondolkozás! Hol vannak az imádkozó hívők?

Közben eltelt négyszáz év, és ez a nép elveszítette Istenét. Elfelejtették Istent. Már szinte senki nem ismeri, s így nem is tud bízni benne. Az történt, amit Pál apostol a Római levélben így ír: nincs, aki keresse, nincs, aki ismerje az Istent, mindnyájan elhajlottak. (Róm 3.).

De hiszen ez az egész nép nincs a helyén. Nem oda hívta el őket Isten, ahol vannak évszázadok óta. Nem azt a földet ígérte nekik, és nem azzal a földdel kapcsolatban ígért meg nagy dolgokat Ábrahámnak és utódainak. Nincsenek a helyükön, elfelejtették Istent és így szolgaságba süllyedtek. Ez mindig így követi egymást.

A Biblia azt mondja: ez történt az egész emberiséggel. Velünk is. Kiestünk a helyünkről, amikor hátat fordítottunk Istennek és fellázadtunk ellene. Elhagytuk Őt, és szolgaságba süllyedtünk. Az emberiség kényszerpályán mozog. Az élet akármelyik területét kezdi vizsgálni az ember, ilyen kérdései támadnak: Ha ezt tudjuk, miért tesszük az ellenkezőjét? Ha nekünk az lenne jó, miért nem azt tesszük egy akarattal, hanem valami mást, ami mindig árt nekünk? Sokféle bűnnek, szenvedélynek a rabjaivá váltunk, és a mi kegyetlen rabtartónk egyre nagyobb mélységbe taszít minket. Az embervilág tehetetlenül vergődik ebben a helyzetben, éppen úgy, mint Isten népe annakidején Egyiptomban.

Csak nálunk az utolsó ötven évben két nemzedék nőtt fel, amelynek a tagjai közül sokan vajmi keveset hallottak Istenről. Általánossá vált a robot, amit ott, azok az emberek csináltak. Muszáj hajtani magunkat. Dolgozzunk, hogy legyen mit ennünk. Együnk, hogy tudjunk dolgozni. És sok ember élete ebben ki is merül. És ezt meg is lehet érteni, mert tessék mondani jobb megoldást, más megoldást. Hogy eszünk, ha nem hajtjuk magunkat? Hogy adhatunk egy kicsit többet és jobb falatokat a gyerekeinknek, ha nem teszünk éjt nappallá?

Nem olyan könnyű efölött ítélkezni, csakhogy így észre sem vettük, hogy szolgaságba kerültünk. Láthatatlan hajcsárok vannak a hátunk mögött, akik próbálnak leszoktatni a gondolkozásról, mert úgy könnyebb parancsolni nekünk. A szellemi önállóságot felejtse el mindenki. Olcsó élvezetekkel megtanítottak arra, hogyan tehetjük tönkre magunkat. Az emberiség olyan rablógazdálkodást folytat, hogy feléljük a tartalékainkat. Eszetlen erdőirtással és egyéb vandál cselekedetekkel felborítottuk a biológiai egyensúlyt, és nem tudjuk talpra állítani. Hihetetlen önzésünkből, anyagi érdekből tönkretesszük azt a védőernyőt, amit Isten az emberiség feje fölé tett, az ózonpajzsot. Kegyetlen háborúkban pusztítjuk egymást, sokszor meg sem tudjuk mondani, miért, s ugyanez a háború dúl otthon a házastársak között, a nemzedékek között, és nem tudjuk abbahagyni. Sokszor szeretnénk, és mégsem megy.

Olyan mélyre züllöttünk, hogy amikor egy természeti katasztrófa után a túlélők egy részét sikerül végre megmenteni, akkor a helikopter mentőkosarában azokra, akik már biztonságban éreznék magukat, embereknek alig nevezhető szörnyek célba lőnek, mint egy céltáblára. Ilyen mélyen vagyunk.

Ki tud ezen segíteni? Pedagógia, pszichológia, filozófia, teológia, nagy elhatározások, emberek összefogása? Ki tudná felszínre hozni azt a kicsi emberséget, ami még megmaradt talán a lelkek mélyén, hogy az ilyesmit ne csak elítéljük, hanem ilyen eszünkbe se jusson? Ki tudja ezt elérni?

Annyira tönkrementünk Istentől távol, hogy ehhez már egy új teremtés kellene. Pontosan erről van szó. Ehhez a teremtő Istenre van szükség. Az újjáteremtő Istenre. Az elfelejtett, a megvetett, a tagadott és mégis kigúnyolt Istenre, akinek a léte és hozzánk való viszonyulása egyáltalán nem függ attól, hogy hisszük vagy nem, gúnyoljuk vagy imádjuk, számolunk vele vagy nem.

Ő tőlünk teljesen függetlenül, kimondhatatlan szeretettel szeret minket. Készen van a szabadító terve, és azt meg is fogja valósítani. Pontosan úgy, ahogy majd látjuk ennek a népnek az életében. Mert Isten akkor is cselekszik, amikor elfeledkeznek róla azok, akiknek a legközelebb kellene hozzá állniuk. Isten akkor is értük cselekszik, amikor tudni sem akarnak róla, vagy talán éppen gúnyolják is. Ez az Isten elkészítette a mi számunkra is azt a szabadulást, aminek a során egészen más emberekké fogunk válni.

Így írja ezt például Pál apostol a Római levél 5. részében (meg sok helyen van erről szó a Bibliában), hogy amikor még nem is gondoltunk erre, meg egyáltalán semmi jót nem érdemeltünk, Isten már mindent elkészített a számunkra: "Isten az irántunk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, amikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által." (Róm 5,8-10).

Miért? Mert Ő a fekete bárányt is a nyakába veszi, Ő azt is kész hazavinni. Erről lesz majd szó ezeken az estéken.

Ma este csak még valamire szeretném felhívni a figyelmeteket.

Hol fordult meg a sorsa ennek a népnek ott Egyiptomban, amit szolgaságba és kétségbeesésbe hajszoltak? Így olvassuk ezt a következő fejezetben: "Közben hosszú idő telt el. Meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai sóhajtoztak a szolgaság miatt és kiáltottak, és a szolgaság miatt való kiáltásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. Rátekintett Izráel fiaira, és gondoskodott róluk." (2Móz 2,23-25).

Hol fordult meg? Akkor, amikor kiáltottak. Elkezdenek kiáltani az elfelejtett Istenhez. Ahhoz az Istenhez, akihez régen nem szóltak. De most már akkora a nyomorúság, hogy a nyomorúság egyszer csak előhozza a régmúlt emlékeit: van néked is Istened. Ha tényleg van, kiálts hozzá. És akkor derült ki, hogy Isten mindenről pontosan tud. Amikor nekik még eszükbe sem jutott Istenük, Isten már akkor elkészítette a szabadítást. Amikor még nem kiáltottak, Isten már mintegy akkor felelt az ő majd elhangzó kiáltásukra, és nem közömbösen nézte a szenvedésüket, hanem hamarosan ki is hozza őket a nyomorúságból.

Isten olyan hatalmas, hogy még a nyomorúságainkat is felhasználja a javunkra. Még a nyomorúságainkkal is felhívja a figyelmünket önmagára, az elfelejtett Istenre. Még a nyomorúságainkkal is mintegy imádságra ingerel, akkor is, ha addig sosem imádkoztunk.

Ezt szeretném ma szeretettel, bátorításként mondani: kiáltsatok Istenhez! Akár úgy is, ahogy egy gimnazista fiú tette egy nyári konferencián. Így hangzott a kiáltása: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! És mivel Isten hallotta ezt a kiáltást, az a gyerek még azon a héten megszabadult többféle szenvedélyétől, és ma Istennek szolgáló boldog családapa.

Mert Isten nem süket, de várja a mi kiáltásunkat. Mert a kiáltásunkkal fejezzük ki, hogy Őt Istennek ismerjük el. Nem a kiáltásunkért fog segíteni. A segítség már készen van. De a kiáltáskor nyújtjuk ki a kezünket, hogy beletehesse az ajándékot.

Kiáltsatok Istenhez úgy, ahogy Péter kiáltott Jézushoz a viharban: Uram, ments meg, mert elveszünk. Úgy, ahogy a vak Bartimeus kiáltott Jerikóban, átélve azt, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, és hiába csitították, annál jobban mondta: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. Úgy, ahogy a saját szívünkben megfogalmazódik, ne legyünk restek, kiáltsunk.

És ha valaki valaha elindult már Isten útján, de megállt, most újra elindulhat. Ha valaki elindult, de ahogy nemrégiben mondta valaki: tett egy nagy kanyart, most visszakanyarodhat. Ha valaki még egyáltalán nem tudja, ki is a mi Istenünk, de kiált hozzá, Isten be fog mutatkozni. Kinyitja a szemünket, megvilágosítja az értelmünket. Kiáltsunk hozzá, mert igaz ám, amit az énekkar énekelt:

Ki az Úrban bízott, nem csalódott még.
Első lennék én, ha szégyent vallanék.
Nem, te nem hagysz cserben, örök kőszirtem!
Megrendülhet ég, föld, - a te igéd nem!

Sokféleképpen meg lehet fogalmazni a kiáltást. Isten mindenkitől azt várja, ami a szívében van. Egyszer valaki így kiáltott:

A mélyből kiáltok, Jézus, a bűnnek verme de mély!
Rám omlott az átok, Jézus, oly szörnyű, sötét az éj!
Ha nem jössz segélyre, Jézus, kialszik minden remény,
És itt a vak éjben, Jézus, a bűnben veszek el én!
Te mindent vállaltál, Jézus, kínt, szégyent ott fenn a fán,
És értem meghaltál, Jézus, a véres, bús Golgotán.
Nagy üdvöt szereztél, Jézus, én hittel elfogadom.
S a szívem cserébe, Jézus, tenéked odaadom!

Ezt a kiáltást bármelyikünk elmondhatja ma.


Imádkozzunk!

Tehozzád teljes szívből kiáltok szüntelen. E siralmas mélységből hallgass meg, Úristen. Nyisd meg te füleidet, midőn téged hívlak. Tekintsd meg én ügyemet, mert régen óhajtlak.

Ámen.