PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 11.
(vasárnap)

Csere Mátyás


TRÓNFOSZTÁS ÉS KORONÁZÁS


Alapige:2Krón 23, 3 és 16

"Az egész gyülekezet szövetséget kötött a királlyal az Isten házában. Ezt mondta nekik Jójádá: A király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól!"

"Jójádá azután szövetséget kötött az Úr, az egész nép és a király között arra nézve, hogy az Úr népe lesznek."


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, tudjuk, hogy tied az uralom, a hatalom, a hódolat és a dicsőség mindörökké. Szeretnénk most úgy jönni eléd, Urunk, hogy megalázkodunk, és azt kérjük, hogy engedj minket az Úr Jézusért, a te szent Fiadért színed elé.

Szólj hozzánk, hiszen a te igéd élő és ható. Kérünk, hogy nyúlj bele az életünkbe ott, ahol arra szükség van. Te ismered egyenként mindannyiunk szívét. Te tudod, hogy milyen indulattal, milyen szívvel állunk most előtted.

Köszönjük, Urunk, hogy a te szavaid intenek, vigasztalnak, feddenek, bátorítanak. Köszönjük, hogy mindent megtehet velünk a te szavad, amire csak elküldöd. Légy a mi füleinkkel, és a mi szíveinkkel is. Ne menjünk innen haza üresen, és hadd ne menjünk úgy haza, hogy nem szólítottál meg minket.

Istenünk, kérünk, hogy hadd legyen igaz, amit az előbb énekeltünk. Emlékezzél meg mirólunk is, látva minden nyomorúságunk.

Ámen.


Igehirdetés

A hosszabb igeszakasz, amit felolvastunk, nem tartozik a Biblia legismertebb történetei közé. Aki a református bibliaolvasó kalauz szerint olvassa az igét, az a napokban fog vele találkozni. Sokan ezért talán az előzményeit is tudják. Akik nem, azok kedvéért néhány szóval igyekszem majd elmondani.

Úgy foglalható össze a történet alaphelyzete, ahogy a zsoltárban énekeltük: megemlékezett Isten a népéről, és látta nyomorúságát. És minden, ami a történetben következik, ebből fakad.

Jójádával ismerkedtünk meg leginkább a történetből. A két részre szakadt ország júdai részének a főpapja volt Jeruzsálemben, a királyság korában, Dávid leszármazottainak idejében. Ahogy egymást követték a trónon ezek a királyok, újra és újra ismétlődött a történet, hogy engedetlenek voltak, elhajoltak az Úrtól, bálványokhoz fordultak, Isten büntetése pedig utolérte ezért a népet. Egyik csapás a másikat érte. Ezek a királyok általában nem természetes halállal haltak meg. Itt is éppen egy ilyen történet közepébe csöppenünk a ma felolvasott igeszakaszunkban.

Rövid uralkodás után meghalt a király, és következtek a trónutódlás körüli viszályok és harcok. Az idősebb anyakirálynő, akiről itt olvastunk, Ataljá, azt a módszert választotta, ami a lehető legkegyetlenebb és legvéresebb: a saját utódait, a saját vérének a leszármazottait irtotta ki azért, hogy ne maradjon vetélytársa, és ő bitorolhassa Júda trónját.

Ebben a helyzetben szól az első evangélium a mai üzenetből. Isten a látszólag reménytelen helyzetben is véghezviszi akaratát. Ő már eldöntötte, hogy Dávid házából fog valakit a királyságba helyezni, ezért gondoskodik egy asszonyról, aki kiveszi - úgy olvastuk, hogy "a halálra szántak közül" -, kilopja ezt a kicsi, egyéves trónörököst, és elrejtik az Úr házában. Hétéves koráig ott nevelkedik.

Amikor hétéves lesz, Jójádá, a főpap rászánja magát, hogy az Úr akarata szerint itt lépni kell. Trónra kell juttatni a jogos utódot. El kell ehhez űzni a trónkövetelőt, sőt a helyzetnek és a kornak megfelelően ehhez meg kellett ölni a trónkövetelőt. Ennek a történetét olvastuk.

Hogyan szól hozzánk ez a történet? Mint történet, távol van a mai életünktől, de Isten Szentlelke most azt akarja velünk, hogy mindannyian vonatkoztassuk magunkra a lényegét: van trónbitorlás, és van jogos uralom. A mi életünkkel kapcsolatban is.

Elsőként nézzük meg, hogy Jójádá mit tett a trónbitorlással és a királlyal kapcsolatban. Másodszor meg fogjuk nézni, hogy Isten mit tervezett, és mit tett ebben a történetben, és harmadszor legbővebben arról ejtsünk majd szót, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez, a mi életünkhöz hogyan van köze mindennek.

1. Jójádá, ahogy már el is hangzott, főpap, méghozzá Isten szerinti felelősséget viselő főpap. Az első, amit megfigyelhetünk az ő viselkedéséből az, hogy Isten ígéreteire támaszkodik. Mindenre az adja neki az alapot. Nem mondható el ugyan róla, hogy ő volna a kezdeményező. Sőt a történet elején kifejezetten úgy is látjuk, hogy a felesége a kezdeményező. Az asszony cselekszik gyorsan. Ő viszi el a halálra szánt kisgyerekek közül a trónörököst. És Jójádá otthon, az Úr házában neveli ezt a kisfiút, és lassan megérik benne az a döntés, amit így olvastunk, hogy "a hetedik évben nekibátorodott Jójádá", és elkezdődtek az események.

Nekibátorodott, méghozzá nem véletlenül, és nem magától bátorodott neki. Ez alatt a hat év alatt egészen biztos, hogy Isten beszélt vele az Ő akaratáról azokon a dolgokon keresztül, amit Jójádá főpap láthatott és tapasztalhatott az országban. A pogány népektől átvett bálványkultusz, annak mindenféle tartozéka és udvari kelléke, a nép körében babonaságok és a természetvallások egyre több ocsmánysága fokozódó erővel ütötte fel a fejét.

És ezzel összefüggésben megjelent mindenféle züllés, rendetlenség, igazságtalanság és tisztátalanság Isten népe között. És látta Jójádá főpap, aki jól ismerte az írásokat, hogy Isten ezért is jogos büntetését ígéri a népnek, hiszen, az ő leghatározottabban megmondott és sokszor ismételt figyelmeztetése a nép számára kezdettől fogva az volt, hogy csak őt tiszteljék, és ne forduljanak más istenekhez, mert ha igen, akkor következik minden büntetés és minden kár Isten népére.

Jójádá látta azt is, hogy növekszik ez a kisgyermek. Ott van benne az ígéret. Dávid jog szerinti utódja. És nem is akárhol növekszik, hanem az Isten házában. Ő az, akit Isten Júda trónjára akar helyezni. Ebből eredt az ő nekibátorodása, ahogy itt olvastuk.

Mi volt ennek a mélyebb alapja? Ugyanaz, ami nekünk is kell hogy legyen mindannyiunknak. Hitt Isten igéjének. Arra hivatkozott itt a felolvasott szakaszban: a király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól. Tudja, hogy ennek a népnek, a nyilvánvaló, fájdalmas romlásából egyetlen menekvés van, az Úr ígérete. Az Úr ígérete a békességre, a biztonságra, a védelemre, de az Dávid fiainak szól! Közelebbről: azoknak szól, akikkel Isten szövetséget kötött, és akik őt fogják képviselni. Ezért kell Dávid utódát a trónra segíteni: ő a legitim részese ennek a szövetségnek.

Jójádá főpap itt úgy viselkedik, mint aki tudja, hogy Isten milyen ígéretet tett, és tudja, hogy azon kívül, amit Isten mondott, nincsen sehol máshol sem menekülés, se javításra lehetőség, se semmire.

Kevés az olyan keresztyén ember, aki ezt ennyire világosan tudja, és ennyire világosan meg is vallja. Olyan sokszor keressük a saját fejünk után a javulás útjait, mondhatnánk erre példát az élet bármely területéről. Olyan jó, hogy Isten világosan kijelenti magát és az akaratát, és az ígéreteit, s mindezt az ő szövetségén keresztül kínálja fel.

Jójádá célja a nép megmentése, és ezt azon keresztül végzi el, amit később olvastunk: szövetséget kötött a nép, a király és Isten között. Egy háromoldalú szövetségnek a közbenjárója volt. A nép is meg a király is vegye tudomásul, hogy csak Isten akaratában van javulás az adott politikai helyzetből, meg mindenféle helyzetből. Szemléletes és megragadó, hogy a királynak és a népnek ehhez külön szövetséget kell kötni. Egyet kell érteni ebben. És a királynak is Isten felé kell nézni, meg a népnek is. Ez volt Jójádá célja, külön-külön és együtt is meglévő szövetségük az Úristennel.

2. Mit mond el ez a történet Istenről? Először azt, ami már el is hangzott, hogy Ő kijelenti magát. Ő olyan Isten, aki az akaratát világossá teszi. Dávid házát, uralkodását örökkévalónak képzelte el.

Másodszor képes ehhez meg is őrizni őket minden helyzetben. Olyan Isten, aki nemcsak kijelenti az akaratát, hanem gondviselő és megmentő Úr. Jóás, a fiatal király neve azt jelenti, hogy "az Úr a segítség". Átélhette ő ezt már egyéves korában, amikor kimenekítették, úgy mondja az írás, hogy "a halálra szántak" közül. És átélhette attól fogva folyamatosan, hiszen egy sokkal erősebb, megalapozott, kívülről is támogatott hatalommal szemben egyszerűen Isten akaratából trónra kerül, amikor eljön az ideje.

Láttuk, hogy mi volt Jójádá indítéka, és ezt a kérdést föltehetjük Istennel kapcsolatban is. Ő is a népért cselekszik. Jójádá, a főpap a népért hitből vágott neki a feladatnak, Isten pedig szintén a népért, kegyelemből. Nem a gonoszságukat nézi, amivel ellene szegülnek, hanem a nyomorúságukat, hogy nélküle végük van. Hosszan tűr és vár értük, és amikor elérkezik az idő, szabadítót küld. Az Úr a segítség.

A harmadik, amit róla megtudunk ebből a történetből: nemcsak magát kijelentő, nemcsak megmentő, hanem szövetséget felajánló Isten. Olyan, aki saját maga munkálkodik azon, hogy ez a főpap, ez a király, és ez a nép hozzá fordulhasson, és tőle kérhessen megoldást mindenre, amiben vannak.

Azért, mert Isten ígéreteire lehet építeni. Lehet ezt tudni - hadd fogalmazzak így -, lehet ezt tudni, hogy azzal a kisfiúval, akármilyen hányattatásokon, életveszélyen megy is keresztül, az lesz, amit Isten előre eltervezett. Nem fog meghalni. Nem fogja más bitorolni a trónt. Isten megmondta, hogy ezt akarja, és lehet tudni, hogy Isten véghezviszi.

A mi életünkben ugyanígy van. Mindig építhetünk arra amit Ő ígér. Például arra, hogy az Ő közelében világosság van, ezért aki Őt követi, annak nem kell a sötétségben tapogatózni, de nem is lehet sötétségben járni. Aki ide jön, és Őt keresi, az megtalálja. Aki zörget, annak megnyittatik. Ezt is lehet tudni.

Láttuk, Jójádá hitből döntött úgy, hogy nekiindul ennek a történelmi eseménynek. Hitből dőlt el a szívében az, hogy végül nekibátorodott. És a hit azt is jelenti, hogy tudom és elhiszem, hogy Isten engem az ő közösségében nagyon meg akar áldani. Isten minket arra indít, hogy hallgassunk rá, és bizalommal közeledjünk hozzá. És akkor nyugodtan neki lehet indulni, ha küld valami megbízatásba, akkor is, mert Isten nem hazudik.

A hit e nélkül, az élő Istennel való konkrét közösség nélkül üres lenne. E nélkül azt mondhatná bármelyik világvallás híve, hogy akkor ő is így hisz, akkor neki is ez a hite. Mert a hithez még az is hozzátartozik, és csak úgy teljes, hogy ez a hit az élő Istennel, a Jézus Krisztusban kötött szövetségnek a gyümölcse.

Isten ebben a történetben úgy jelenik meg, mint szövetséget felajánló, szövetséget kötő Isten. És mi tudjuk, hogy Dávid királynak, és utódának, Jóásnak test szerinti, jóval későbbi leszármazottja az Úr Jézus volt, akiben beteljesedett mindaz, amit Isten ígért, aki ma is uralkodik, örökkévaló király, és aki azt akarja, hogy az Ő uralmában, az Ő királyságában éljünk mi is. Mert barátainak nevezett minket, sőt örököstársainak nevez minket a Szentírás.

Jójádá hisz, méghozzá az élő Istenben hisz, akit ismer. Az Úristen szövetséget köt a népével, és úgy szabadítja meg őket. És tudjuk, hogy a szövetség a valódi Királyban, Dávid Fiában, azaz Krisztusban lett teljessé. Az Ő kereszthalálában, amivel engesztelést szerzett a mi bűneinkért, és csak így lehet szabad utunk az Atya közösségébe. Ez a valódi, végérvényes hármas szövetség "Isten, a Király és a nép között".

3. Most már rákérdezhetünk, hogy hogyan jövünk mi ebbe a történetbe? Mi a mi tennivalónk, hinnivalónk, átgondolnivalónk ezzel kapcsolatban? Az, hogy ismerjük fel, hogy a mi életünkben is van trónbitorlás, és van jogos királyi uralom. Azt mondja Isten: "Adjad a te szívedet nekem." Mindannyiunknak mondja. És ez a Bibliában azt jelenti, hogy ne a magunk feje után próbáljuk meghatározni a céljainkat, a vágyainkat, az akaratunkat, mert Isten nem úgy képzelte el az embert. Önmagával való szoros kapcsolatra teremtette, úgy is mondhatnánk, hogy királyi uralomra. Ő a mindenható király, mi viszont nem olyan alávetettjei vagyunk, mint az önkényes földi királyoknak, hanem alárendeltjei, de egyben örökösei, gyermekei, kedves, féltett kincsei is; a "szeme fénye", ahogy a Szentírás egy helyen mondja. Legalábbis Isten ezt jelenti ki az Ő akaratában.

Amikor az ember a szívében lévő jelképes trónt betölti saját magával, betölti a saját akaratával, egyéniségével, elgondolásaival és döntéseivel, akkor máris megvan a válasz arra a kérdésre, hogy a mi esetünkben ki a trónbitorló. A mi megromlott, Isten nélküli természetünk. Ez az, amivel kapcsolatban Isten igéje arra buzdít ma minket, hogy föl kell lázadni ellene, és le kell vetni onnan a trónról, véget kell vetni az uralmának.

Ismerjük Jézusnak azt a mondatát, hogy nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Talán naponta, de legalább is hetente szoktuk imádkozni, hogy "legyen meg a te akaratod, jöjjön el a te országod". A te országod, vagyis a te uralmad jöjjön el.

Nézzünk most magunkba Isten igéjének a fényében. Mennyire foglalom én el azt a trónt? És mennyire hagyom, hogy a jogos Uralkodó foglalja el?

Azt írja a Szentírás: "Vessétek le a régi élet szerint való ó embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben. Öltsétek fel az Új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett." (Ef 4,22-23) A régi élet szeirnt való ó embernek nevezi azt a Biblia, amire mi magunktól képesek vagyunk. Ebben benne van a jó szándékunk is. Még a vallásosságunk is benne van. Minden olyan gondolatunk benne van, amit magunk találtunk ki, jónak tartunk. Szeretnénk - ősidők óta belénk van ez íródva -, szeretnénk mi magunk eldönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ez volt a lényege annak a bizonyos bűnesetnek, ami az Éden kertjében történt.

Attól fogva mindarra, amikor mi akarjuk eldönteni, mi a jó, és az után akarunk menni, mindarra azt mondja a Biblia leplezetlen világossággal, hogy csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott még a legjobb is. Egy másik helyen meg azt írja, hogy öljétek meg ezeket a tagjaitokban. A Kol 3-ban így olvassuk: "Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul." Ez a jellemzője. Csak erre a földre irányul. Nem akar szövetséget kötni - hadd mondjam így.

Ebben a történetben a csúcspont az volt, amikor Jójádá közbenjárására a király és a nép szövetséget kötött Istennel. Szövetségkötéssel kezdődik. És ott lehet eldönteni minden esetben, kicsiben és nagyban is, a mi esetünkben is, hogy ki a trónbitorló, és ki a jogosan uralkodó örökös, hogy hajlandó-e szövetséget kötni az igazi Királlyal.

Az egyik legfeljebb csak egyezkedik. Megpróbál betartani maga választotta szabályokat, törvényeket, és "kipipálja", igazolja magát. A másik pedig szövetséget köt, és elismeri, hogy ki az igazi uralkodó. Aki szövetséget köt, az elfelejti azt az ostobaságot, hogy olyanokra építse föl az életét, ami csak erre a földre irányul. Ezért írja Pál apostol a kolosséi levélben: "Öldököljétek meg tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul." Felsorol néhányat, hogy mi lesz belőle. Nem biztos, hogy csak ilyenek, de ezek vannak a folyamat végén. Tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, hazugság, harag, indulat, gonoszság, istenkáromlás, gyalázatos beszéd. Ezek a gyümölcsei az erre a földre irányuló, istentelen királyságnak. A mai történetünkben nagyon hamar megjelentek ezek a gyümölcsök. És az a feladatunk Isten igéjének a mai indítására, hogy saját magunkban is fedezzük fel ezeket.

Így folytatja az apostol, így fejezzük be az istentiszteletet: "...mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt." (Kol 3,5-10)

Vagyis, mi a megoldás, mi a kulcs? Az, hogy az Úr Jézus kegyelme - hogyha elfogadjuk Őt, és benne való hitben teljesítjük be azt a szövetséget, amit kínál - megalkotja bennünk a teremtő hatalmával ezt a bizonyos új embert. Úgy nevezhetnénk a mai történetünk nyelvébe belehelyezkedve, hogy a legitim uralkodót. Az Isten által küldött és odaszánt uralkodót. Azt, akivel kapcsolatban Istennek ígéretei vannak, mert a szövetségében van. De a szövetségbe csak úgy lehet belépni, hogy az ember komolyan elkötelezi magát. És ezért nem játék, és nem mindegy, hogy az ember tényleg hajlandó-e magát elkötelezni.

Azzal bizonyíthatjuk be, hogyha igen, hogy levetjük magunkról az ó embert, letessékeljük arról a bizonyos trónról, és elkezdjük öldökölni, ahogy a Heidelbergi Káté gyönyörűen írja. Ez egy életre szóló program. És közben megelevenedik az új ember az Úr Jézus kegyelméből, és aki teremtette, aki a vérével váltságot szerzett érte, és akiért lehetséges, hogy egyáltalán legyen, őrá néz ez az új ember. Így szólt itt az ige, hogy teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.

Csak úgy lehetett valamire vinni az akkori Júdában is királyként, meg a mostani életünkben is magánemberként, és mindenütt kicsiben és nagyban, hogyha Isten az, aki megmondhatja, hogy mi a jó, és mi a rossz. És ehhez az a legjobb, és az Istentől készített megoldás, hogy szabad Őt szemlélni. Szabad nézni az Ő világosságát, állandóan megújulni az Ő képmására, és egyre jobban megismerni Őt. Akkor fog erőt kapni a mi életünk is ahhoz, hogy kicseréljük a holt cselekedeteket az új ember cselekedeteire. Így adjon nekünk erőt Isten, és így imádkozzuk most együtt, énekszóval a 468. ének első versét, ami arról szól, hogy ki is az, akit nekünk királlyá kell koronáznunk:

"Zengd Jézus nevét, zengd világ, őt angyalok, áldjátok!
Felékesítve homlokát, királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!"


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy te jól láttad, hogy mi is ott vagyunk azok között a bizonyos halálra szántak között. És köszönjük, hogy te magad voltál az, aki eljöttél értünk, hogy kimenekíts onnan. Láttad, Urunk, hogy a mi jószándékunk önmagában semmire sem elég, s legfőképpen arra nem, hogy veled élhessen, téged láthasson, veled maradhasson örökké tartó boldogságban a mi lelkünk.

Köszönjük, Urunk, hogy ezt nem hagytad annyiban, hanem ezért saját magadat áldoztad föl. Köszönjük a szövetségedet, amit felkínálsz most is mindannyiunknak. Kérünk, hogy engedd, hogy megalázzuk magunkat, és merjünk belépni abba a szövetségbe, amit te akarsz irányítani, és te tudod megmondani benne, hogy mi a helyes.

Jézus Krisztus, elismerünk téged magunk fölött való Úrnak.

Kérünk, Urunk azokért is, akiknek szintén kínálod ezt a szövetségedet, de talán nem hallottak róla, vagy talán nem akarnak hallani róla. Engedd, hogy hadd menjünk mi is hozzájuk a te nevedben. Hadd legyünk mindannyian a te papjaid, közbenjáróid. És kérünk, Urunk, hogy indítsd előre elkészített jó cselekedetekre a te népedet.

Eléd visszük azokat, akik most nélkülöznek, akiket árvíz sújtott. Azokat, akik reménytelenek, akik nem ismerik a te vigasztalásod erejét. Könyörülj rajtuk, hiszen te irgalmas és kegyelmes Isten vagy.

Eléd visszük egész népünket. Add, hogy minél inkább hasson a mi népünk körében is az, hogy vannak itt embereid, akik veled kötnek szövetséget.

Ámen.