PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. szeptember 08.
(csütörtök)

Varga Róbert


MEGHALLOD-E?


Alapige:1Sám 3,1-21

"Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás. Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már homályosodni kezdett, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt el, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt. Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. De újra szólította az Úr Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel még nem ismerte az Urat, mert az Úr még nem jelentette ki igéjét neki. Az Úr azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére. Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. Akkor az Úr ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül a két füle. Azon a napon beteljesedett Élin mindaz, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és bevégzem. Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket. Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres-, sem ételáldozattal. Sámuel pedig feküdt egész reggelig, s akkor kitárta az Úr házának az ajtóit. De Sámuel nem merte megmondani Élinek a látomást. Éli azonban hívta Sámuelt, és ezt mondta: Fiam! Sámuel! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Éli megkérdezte: Mit jelentetett ki neked? (Mármint Isten) Ne titkold el előttem! Úgy segítsen meg téged Isten most és ezután is, ahogyan eltitkolsz előlem csak egy szót is mindabból, amit kijelentett neked! Elmondott azért neki Sámuel mindent, semmit sem titkolt el előtte. Éli pedig ezt mondta: Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát. Sámuel felnövekedett. Az Úr pedig vele volt, és semmit sem engedett földre hullani igéiből. És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az Úr prófétául rendelte Sámuelt. Az Úr még többször is megjelent Silóban az után, hogy kijelentette magát Sámuelnek Silóban az Úr igéje által."


Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk őszintén neked, hogy nap mint nap annyi minden emészt minket: vágyak, elképzelések, szorongások félelmek, de sokszor nem gondolunk arra, hogy a bűn is emészthet, sőt teljesen megemészthet.

Köszönjük, Istenünk, hogy most újra lehetőséget adsz, hogy színed előtt állva, igédet hallva, s abból mindazt megértve, ami ránk vonatkozik, nem kell tovább emésztődnünk. Nem kell hagynunk, tűrnünk, hogy a bűn megemésszen, tönkre tegyen, föleméssze maradék életerőnket.

Köszönjük, hogyha megvalljuk a mi vétkeinket, te hű és igaz vagy, megbocsátod a mi bűneinket, és a te véred, Úr Jézus megtisztít minket minden hamisságtól.

Köszönjük, hogyha nem is gondoltunk most arra, hogy ez a lehetőség is itt van előttünk, most újra felhívsz minket erre. Újra felajánlod a te kegyelmedet, szeretetedet, bűnbocsátó irgalmadat. Köszönjük, hogyha bűnökkel jöttünk is ide, azok nélkül, megszabadulva azoktól, mehetünk innen el.

Kérünk, hadd legyen a te igéd most is élő és ható, és cselekedje velünk azt, amit te mára gondoltál felőlünk. Így szeretnénk itt ülni előtted, és hallgatni arra, amit te mondasz.

Ámen.


Igehirdetés

Amikor véget ért a bírák kora, Izráel pedig megerősödött. Beindult a kereskedelem, a kézművesség. Gyarapodott a nép, és ez bizony, mint annyiszor, magával hozta azt, hogy kezdtek elfordulni Istentől. Ez más nép történelmében is megfigyelhető. Sokan hittek, hisznek Istenben, aztán jön egy gazdasági fellendülés. Minek Isten? Megy ez már nekünk, itt a két erős kezünk. A fejünkkel gondolkodunk, a kezünkkel cselekszünk, a pénzünkkel gazdálkodunk. Minek ide Isten? És kezdik elhagyni Istent, és meghígul és meglazul a kötelék, a közösség a mindenható Istennel.

Isten pedig, aki szereti az embert, azt akarja, hogy ne felejtsék el az emberek, hogy az Ő áldása nyomán következett be lelki és testi, és sokféle más gyarapodás is. Talán gazdasági is. Sokszor cselekszik ezért úgy, hogy kérés nélkül is belenyúl egy ember vagy egy nép életébe, gazdasági helyzetébe. Egyszerűen azért, hogy a bekövetkező események fölrázzák az embereket, ha még lehetséges, hogy ez megtörténjen.

Máskor pedig hagyja egy egyén vagy egy nép életében, hogy menjenek a dolgok a természet törvényei szerint. Talán mindaz, ami bekövetkezik nyomorúság, fölrázza az embereket, fölráz egy népet is.

A jellemző azonban a legtöbbször az, hogy az Isten nélkül élő ember teljesen süketté válik Isten szavára, akaratára, intésére, a figyelmeztetés különböző formáira. Így Isten nem tehet mást, mint a bűn, a bűnök miatt ítéletet cselekszik, enged meg.

New Orleans, USA, látjuk, láttuk, olvastuk mindazt, ami történik, történt. Lassan vonul vissza a majd hétméteres árvíz, amely talán örökre tönkretette a várost. Szárazra kerültek az utcák és terek. És mi volt az első reakciója az emberek maroknyi csapatának, akik találtak egy pár olyan részt a városban, ahol nem öntötte el a víz, vagy már visszavonult? Megtartották a büszkeség napját. Vagyis melegfelvonulást. A homoszexuálisok összegyűltek, már aki még megmaradt közülük, és nem halt meg. Demonstráltak, hogy élnek, és vannak.

Belegondoltam abba, hogy nem az hozott volna változást, hogyha kitakarítják azt a pár megmaradt keresztyén templomot, ami még üzemel, és amit még nem adtak el diszkónak vagy nyilvánosháznak - mert ilyen is van -, és esetleg összegyűlnek talán még a melegek is azokkal, akik nem azok, és ott elkezdenek gondolkodni azon, hogy vajon, ami történt, az miért történhetett.

De népek, nemzetek és emberek annyira megsüketülhetnek, és olyan mértékben megromolhat a szívük, hogy ez már eszükbe sem jut, hogy a nagy nyomorúság után ne a büszkeség napját tartsák meg, hanem a bűnbánat napját.

Az a nép, amelyik ide züllik és ide süllyed, az semmi jót nem fog látni. Arra nem várhat más, mint az Isten ítéletes akarata, és az is kegyelem, mert talán az még fölráz egy népet, egy nemzetet.

Nincs abban tehát semmi furcsa, ha Isten időnként engedi menni az emberek gondolata szerinti dolgokat. Egyszerűen azért, mert szereti az embert, és Isten egészen addig, amíg Jézus újra nem jön el, azt akarja a kegyelmi idő vége felé is, hogy minden ember megismerje Őt, és az igazság megismerésére eljusson. Minden ezért történik. Még az ítéletes események, vagy éppen katasztrófák is.

Itt a szövegben azt olvassuk, hogy abban az időben, amikor a kicsiny Sámuel bekerül oda a szentélybe, Jeruzsálembe, nagyon ritka volt Isten kijelentése. Nem volt gyakori.

Az mindig ítélet, amikor az Isten hallgat, amikor nincs mondanivalója egy család, egy családfő, egy családanya, a gyerekek, a gyülekezet, a hívő nép számára. Vagy amikor úgy fogy a nép, fogynak az emberek a templomokból. Az mindig Isten ítélete. Hallgat az Isten, és ez által is beszél. Mi mikor hallottuk utoljára Isten irgalmas, kegyelmes szavát? Ma volt-e üzenete számunkra, ha olvastunk Bibliát? Üzent-e, mondott-e valamit Isten? Szólt-e hozzánk, vagy pedig nem?

A bírák kora után vagyunk tehát. És többször azt olvassuk a bírák koráról, hogy mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Amikor szabadjára engedik az emberek az indulatokat, az erőszakot, a szexuális kicsapongást, a hazugságot, a csalást, az agressziót, vagyis az ember alapvető, istentelen ösztöneit. Ott semmi jó nem vár a többi emberre. Ott ember embernek a farkasa lesz. S lassan, de biztosan minden összedől, minden összerogy, és minden, ami addig nemes, tiszta és jó volt, lassan a végére megy.

Több emberről olvasunk ebben az igeszakaszban. Mit tudhatunk meg róluk? Élinek hívták abban az időben azt a férfit, aki a jeruzsálemi papi szolgálat vezetője volt. Két fia, Hofni és Fineás szintén papok voltak, és apjuk vezetése alatt szolgáltak. Nem sok jót tudunk meg róluk. Ebben a részben nem, de a második fejezetben leírja a Biblia, hogy mi mindent követtek el, és az sem volt véletlen, hogy Isten olyan hirtelen elvette az életüket. Ugyanis tudatos konoksággal kitartottak minden gonoszságuk mellett, noha ők is papok voltak, ott szolgáltak Isten házában, ha egyáltalán szolgálatnak lehet nevezni, amit műveltek. De ott voltak. Isten arra hívta el őket, és ezt mégsem úgy tették, ahogy az Isten előtt kedves lett volna. Tudatos konoksággal tartottak ki gonosz indulataik mellett. Követelték, és ha nem kapták meg a nekik egyébként járó részt az áldozati húsból, akkor azt mondták, hogyha nem adjátok oda, mielőtt még Istennek bemutatjátok az áldozatot, s ilyenkor a javát vették ki az áldozati húsból, akkor - ha kell -, elvesszük erőszakkal is. És még - mondja a Biblia - ennél utálatosabb dolgokat is cselekedtek.

A kijelentés sátránál szolgálatot teljesítő asszonyok közül többel együtt aludtak. Ezért - így folytatódik a szövegben a leírás - rossz híreket kezdtek terjeszteni róluk. És igazuk is volt. Meggyalázták Isten szolgálatát. Rossz hírbe keverték Istent magát is. Valójában Isten dolgai kerültek gyalázatos megvilágításba, és gyanúba az emberek előtt Hofni és Fineás erőszakossága és paráználkodása miatt.

Éli fiainak bűne azért volt súlyosabb, mint másé, mert Isten őket őrállókként helyezte oda. A hívő emberek, a templomba járó emberek a maguk helyén, legyen az a család, az iskola, vagy a világi munkahely, őrállóként helyezi oda. A hívő ember a szolgálatból nem mehet szabadságra. Mindig Isten szolgája. Ehhez nem kell papnak lennie. Nem kell lelkésznek lennie, vagy diakónusnak, presbiternek vagy hitoktatónak. Ehhez semmi köze ennek. A hívő ember az Isten szolgája. Az egyetemes papság elve szerint - amit a Biblia tanít - minden hívő keresztyén Isten szolgája.

Ez a két férfi azonban egyszerre vétkezett Isten és embertársaik ellen. Meggyalázták Isten nevét, és a szolgálatot is. Akadályokká váltak Isten és az emberek között, és ezért Isten ítéletét vonták magukra. Így olvassuk, hogy megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot. Ahelyett, hogy evangélizáltak volna, ahogy ezt ma mondanánk. Ahelyett, hogy tiszta szívvel szolgáltak volna Istennek, gyűlölet támadt a cselekedeteik miatt az emberek szívében Isten dolgaival szemben.

A hívő ember nem gondolhat azt, amit akar, mert a gondolatok sem vámmentesek. A hívő, templomba járó ember nem cselekedhet úgy, ahogyan akar. Nem tehet azt, amit akar, illetve tehet, de akkor ne mondja azt, hogy bármi köze van az Istenhez. Akkor jelentse ki, hogy nekem semmi közöm Istenhez, és akkor él ahogy akar. Aztán majd meglesz a következménye. De ha valaki azt mondja magáról, hogy én hívő keresztyén vagyok, én Jézushoz tartozom, akkor az nem gondolhat azt egy másik emberről, amit akar, mert nem szabad ebben az értelemben. Elkötelezett, dulosza, rabszolgája az ő Urának, és nem cselekedhet úgy, ahogy jónak látja. Meghatározza a döntéseit és a nézőpontját az, hogy kiben hisz, ha hisz, és kihez tartozik lelki értelemben.

Hofni és Fineás részére, számára véget ért a kegyelmi idő. Meghaltak a bűnük miatt. Amilyen gazemberséget követtek el, olyan keményen ítélte meg őket Isten. Megemésztette őket a tűz. Élve megégtek. Iszonyatos ítélet alá estek, mert megátalkodott, gonosz szívük indulatait nem bánták meg, nem hagyták abba a cselekedeteiket, és gyalázatot hoztak Isten dolgaira.

Isten szereti a bűnös embert, de a bűnt azt gyűlöli. Isten mindig különbséget tesz a cselekedeteink meg a lelkiállapotunk között. A bűnünket megítéli, de bennünket szeret. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vég nélkül cselekedhet bárki bármit azért, mert hívő ember, s majd elmarad hitére tekintettel Isten ítélete. Szó sincs róla. Ez a mai rész nagyon világosan mondja azt, hogy nem így van. A bűnt büntetés kell hogy kövesse. Egyébként, azt mondja a Biblia a gyerekneveléssel kapcsolatban is. Korcsot nevel a szülő, és nem józan, egészséges lelkületű gyereket. Márpedig Isten a fenyítés eszközét is beveti, ha arra van szükség.

Csakúgy, mint később Anániás és Szafira esetében láttuk az Apostolok cselekedeteiben, akik szintén gyalázatot hoztak Isten nevére, mert hazudtak Istennek. Abban a pillanatban jött az ítélet. Azt olvassuk, hogy mindenki a környéken - mert elterjedt, hogy meghalt az a házaspár -, elgondolkodott azon, hogy Isten hatalmas, erős Isten. Igazságos, szerető Isten, de a bűnt nem hagyja büntetés nélkül.

A következő, akiről olvasunk, Éli főpap. Hofni és Fineás apja. Az derül ki róla, hogy nagyon gyenge kezű ember volt, aki miután a fiai ezt a szörnyű vétket elkövették, csak ennyit mondott: ejnye bejnye. Fiúk, nem kéne ezt így tovább csinálni. Ezzel el volt intézve. Rossz dolgokat hallok rólatok. Rettenetesen gyenge kézzel bánik, engedékeny kézzel a fiúkkal. Végül is ártott a gyerekeinek, ártott Isten ügyének, és ártott a szolgálatnak is. Mert, amikor oda kellett volna csapnia, akkor csak annyit mondott, hogy ejnye bejnye. No, de bocsánat, a fiúk ellopták az Istennek szánt áldozati hús egy részét, és a templom területén, a szentély mellett paráználkodtak. Ejnye bejnye? Bottal kellett volna kivernie őket. Vagy, amikor Jézus - tudjuk - korbácsot ragad, és kiűzi a kufárokat. Nem mert ott senki szólni. Tudták, hogy igaza van. Jézus szerette a kufárokat is, de amit csináltak, azt nem szerette. És abban a pillanatban igeszerűen cselekszik. Ezért nem szól senki: Jézus, mit csinálsz te. Nem mer senki sem megszólalni. Az imádság házát latrok barlangjává tették. Ez persze nem azt jelenti a gyakorlatban, hogy nekünk mindig oda kell csapni fizikai értelemben, vagy korbácsot kell ragadni. Nem erről van szó. De a kapcsolatainkban, az emberi közösségben, amikor meg kell szólalni, vagy néha talán az asztalra kellene csapni, és azt mondani: bocsánat, ezt nem. Én ezt nem csinálom. Akármi is a következménye, elég volt, nincs tovább, vége. Akkor ezt megtesszük, vagy gyáva, cinkos módon hallgatunk ott, ahol meg kellene szólalni azok érdekében, akiket mellénk tett le az Isten, akiket ránk bízott. Legyen az a házastársunk, a gyerekünk, a rokonaink, a barátaink, vagy éppen a szomszédunk, vagy éppen közügyek. Szólunk vagy hallgatunk? Amikor nyilvánvaló, hogy az a környezet minden módon sérül, ha mi nem szólunk, ha hívő emberek vagyunk. Ha nem mondjuk azt, hogy álljon meg a menet, kérem szépen. Ez Isten törvénye szerint gyalázatos dolog. Akár hisznek ők benne, akár nem, ez mindegy. A felelősség a miénk. Hallgatunk vagy szólunk?

Éliről azt olvassuk, hogy öregember volt, fáradt volt, alig látott már. Az sem zaklatta föl különösképpen, amikor meghallja Isten ítéletes szavait. Elveszi családjától Isten örökre a papi szolgálatot, s másoknak adja, és csak ilyen rezignáltan azt mondja: Ő az Isten, csináljon azt, amit akar. Kész. Már az sem érdekli. Ennyire megfásult, megkeményedett a szíve, és ez nem az engedelmesség, hanem a megfáradtság, a rezignált ember beletörődése ez a válasz.

Talán sok idős ember érez így. Isten előtt én már úgysem számítok. Sokszor az öregek ezt kimondják. Ugyan, már az Isten sem törődik velem. A gyerekeim se, Isten se, nem kellek én már senkinek sem. Ez egy ördögi gondolat, nyugodtan merem mondani. Nem igaz. Ezt a hazugság atyja akarja velünk elhitetni, ha idős emberek vagyunk. Nem igaz. Istennek, amíg élünk, hiszen ezért élünk, szüksége van arra, hogy mi szolgálhassunk neki. Feladatot akar nekünk adni. Lehet, hogy "csak" az imádság meg a bizonyságtétel szolgálata marad. Már nem tudunk futni, nem tudunk vinni semmit. Nehezen kelünk föl, fáj a lábunk, a derekunk. Nekünk is meghomályosodott a látásunk. Talán már a beszéd is nehezen megy, mert időnként a gondolataink összekavarodnak. Ez időnként a korral járó dolog. De mégis, az Isten nem mondott le rólunk. Azzal, amivel tudunk, szolgálhatunk Istennek: imádsággal, bizonyságtétellel.

Nagy dolog ám az, ha még ezt tudjuk végezni, ha tudunk közbenjárni a másikért, másokért. Amikor kell, megszólalunk ebben a nyomorult, egyre sötétebb világban, és elmondjuk azt, hogy kicsoda az Isten, s az Ő Fia, Jézus Krisztus. Miért és kikért halt meg a golgotai kereszten. Óriási dolog, ha meghomályosodott tekintettel, remegő kézzel, fájó lábbal, de mégis csak elmegyünk, elmondjuk, bizonyságot teszünk az Isten szeretetéről.

Végül is az egész kérdés nem életkor kérdése. Nem az a kérdés, hogy valaki huszonéves, a hetvenes, vagy nyolcvanas éveit tapossa. Az egész kérdés hitbeli kérdés. Mindegy, hogy jól látunk vagy rosszul fizikai értelemben, ha a szívünk, a lelki elménk tiszta, akkor Isten fog adni szolgálatot, amit végezhetünk örömmel, békességgel, s hadd mondjam nyugodtan azt, abszolút fiatalos lendülettel. Akkor is, ha talán nagyon nehezen mozgunk. Nem ezt jelenti a lendület, hanem azt jelenti, hogy engedelmeskedünk Istennek. Könyörgünk az országért, az egyházért, a vezetőkért, a hívőkért és a hitetlenekért, a szomszédért, a rokonért, a barátért, a gyerekeinkért, unokákért. Mindazokért, akiket Isten elénk hoz, és amikor kell, akkor pedig megszólalunk, és nem azt mondjuk, hogy ejnye bejnye, hanem elmondjuk, hogy ez bizony Isten előtt nem kedves dolog. Talán nem mindig ezekkel a kemény szavakkal, mert ez időnként kemény szó. Nekünk biztos nem kell korbácsot ragadni, de hallgatni sem kell. Ugyan, mit veszíthetünk?

Emlékszem valakire, aki elmondta, hogy ő azért nem szólal meg a tsz-ben, noha templomba jár, mert ő a traktoros, és mi lesz, ha elbocsátják? Abban az időben alig volt traktoros. Nem bocsátották volna el, majdnem biztos. De féltette az állását. Megroggyant később lelkileg. Aki mást felüdít, az maga is felüdül. Mit mond Jézus? Aki bizonyságot tesz rólam az emberek előtt, arról én is bizonyságot teszek az én mennyei Atyám előtt.

A harmadik, akiről itt olvasunk: Sámuel. Isten az édesanya, Anna imádságára válaszul adta őt Elkánának és Annának idős korukra ajándékul. Ők pedig még Sámuel megszületése előtt fölajánlották Istennek a fiúgyermeket, mert azt kértek, és Isten azt adott. Fiút adott, mert ők azt kértek, és Isten meghallgatta Anna imádságát. Ők odaadták Isten szolgálatára. Amikor megszületett, bevitték az elválasztás után a templomba. Odaadták Éli főpap keze alá a szolgálatra. Nem lehetett ez könnyű döntés. Kézen fogni azt a piciny fiúcskát. Alighogy megkapták Istentől, már odaadták. Időnként Anna meglátogathatta. Látta, hogyan nő ott a templomban. A ruhákat haza kellett vinni, mert kinőtte. Másikat hozott helyette. Sokat imádkozhatott akkor is a fiáért. De azzal a lelki békességgel és nyugalommal adta oda őt Isten szolgálatára, tudván azt, hogy Isten akarta így, legyen meg az Ő jó, kedves és tökéletes akarata.

Sámuelről meg azt olvassuk a 2. fejezetben: "A gyermek Sámuel nőttön-nőtt, s kedves volt mind Isten, mind az emberek előtt."

Amikor őt elhívja Isten, ez egy új fejezetet jelentett Izráel népe történetében. Úgy fejeződik be a Bírák könyve, hogy mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Ez a teljes anarchia. Ma úgy hívják, hogy liberalizmus. Szabad gondolkodás, szabad cselekedet. Mindenki azt csinál, amit akar.

Szintén New Orleansban lehetett látni. Mindenki azt csinált, amit akart. Fegyvert vettek elő, megerőszakolták a gyereklányokat, rálőttek a mentőhelikopterre és így tovább. Civilek, rendőrök kirabolták az áruházakat. Anarchia. Mindenki azt csinált, amit akart. Biztos sokan nem így gondolták, meg biztos nem is gondolják így, hogy ez a liberalizmus. De végül is ide vezet. Ha mindenki azt csinál, amit akar, annak a vége mindig anarchia. Az soha semmi jóra nem vezetett. Annak a vége anarchia. Mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Meg is lett a következménye, az eredménye.

Istenhez kiált a nép. Isten elhívja Annán keresztül Sámuelt, beviszi a templomba, abban a környezetben nő fel. Azért úgy belegondoltam abba is, hogy ott látta, hogy mit csinál Hofni és Fineás. Mégsem roggyan bele a hite, mégsem romlik meg velük együtt fiatal fiúcskaként. Ő megmarad hűségesen a mellett az elhívás mellett, amire Isten őt elhívta.

Még a nép rossz kérését is később meghallgatja Isten, hogy adj nekünk királyt. Hadd legyünk olyanok, mint más nép. Isten ezt a rossz kérést is fölhasználja később, hogy rendet, fegyelmet, törvényt adjon ennek a nyomorult népnek, amelyik ezzel a kérésével is, hogy adj királyt, legyünk olyanok, mint más nép, föllázadnak Isten ellen.

Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt a célja annak, hogy Sámuel itt a szentélyben éjszakázott. De mindenesetre ott volt ez a fiúcska, ahol lenni kellett. Pontosan ott találja meg az Isten, ahol a helye volt. Ott szólítja meg. Azért tudjuk, hogy kora hajnalban történik mindez, mert azt olvassuk, hogy a mécsest még nem oltották el. Lassan véget ér az éjszaka. Sámuel fönn van, hajnalodik, de még sötét van, ég a mécses, s egyszer csak megszólítja őt Isten.

Kész Isten elhívását betölteni ez a fiúcska. Még nem is egészen pontosan tudja, hogy mi is ez az egész, mi az elhívás, de Isten lép, és az akarata teljesül. Valójában a keresztyén élet is ilyen ám: állandó készenlét. Időnként nem alszik el a mécses. Talán sokan vannak, akik hajnalban fölébrednek. Olyan jó, ha ilyenkor imádságra fordul a szánk, a szívünk, beszélgetünk Istennel. Talán az elmúlt nap történéseit még egyszer, talán azt beszéljük meg vele, ami vár ránk. Elé visszük azokat, akikkel majd találkozunk. Eseményeket, feladatokat, tennivalókat, a szolgálatot, és a csendben, ahogy itt Sámuelnél, Isten megszólalhat.

Nagyon fontos kérdés ez, hogy hagyjuk-e beszélni Istent? Ha a szó nem foniátriai értelmében is, hogy a fülünkkel halljuk. Itt nem mondja meg a Biblia, hogy Sámuel belül a szívében hallotta a hangot, vagy kívülről hallotta a fülével. Talán az utóbbi lehetett, de nem mondja ezt a Biblia, ne találgassunk. Mindenesetre úgy szólt az Isten, hogy ő ezt megértette. Miért? Készen volt a szíve arra, hogy Isten szavát meghallja.

Jellemző ez is Élire, hogy hogy megsötétedett, hogy ő már nem hallja. Ő már nem hallja. Vagy Isten úgy mondta, hogy nem is hallhatta már Éli, a főpap Isten szavát. Ez a kicsiny gyermek, tizenéves lehetett Sámuel ekkor, ő meg hallja, pedig a füle sose hallotta még Isten szavát. Talán a szíve már igen, bár azt olvassuk, hogy nem ismerte még itt az Urat. Ezt sem tudjuk, hogy pontosan mit jelent. De itt mégis úgy szól az Isten, hogy ő azt megérti.

Sokszor megkérdezik ám: de hogy fogom megérteni Isten szavát? Úgy! Úgy, hogy úgy mondja az Isten, hogy meg fogom érteni. Az a kérdés, hogy akarom-e érteni? Nyitott-e az elmém, a szívem, az akaratom Isten szava előtt? Mert ha igen, akkor Isten majd úgy mondja, hogy azt én meg fogom érteni. Bocsánat, hogy ezt mondom, hát nem vagyunk titkok mi előtte. Hát az, aki bennünket teremtett, az ne tudná, hogy hogy kell hozzánk szólni úgy, hogy mi azt megértsük? Nevetséges gondolkodás Istenről. Hát, aki megformált téged, az ne tudná, hogy hogy kell úgy, olyan módon irányítani a dolgokat, hogy egyértelműen különbséget tudsz majd tenni, hogy ezt az Isten mondta, ez az Ő akarata, ez pedig nem. De ehhez az kell, hogy legyen már lelki füled. Hogy már az Ő gyermeke legyél, hogy a készség ott legyen benned, hogy hallani akarod. Érteni akarom az Isten akaratát. Bármit megteszek, Uram, csak úgy mondd, hogy megértsem! Ha valaki így imádkozik, akkor az egyszerűen meg fogja érteni. Hogyan? Nem tudom. Mikor? Nem tudom. Milyen módon? Nem tudom. Elég, ha az Isten tudja. Nem kell úgy aggodalmaskodni. Majd úgy szól, hogy meg fogod érteni. Pontosan különbséget fogsz tudni tenni, ha még sosem élted át, hogy ezt most az Isten mondja. Biztos. Száz százalék. Nem lehet kibillenteni ebből. Ez most az Isten akarata. A készséget keresi az Isten a szívünkben, hogy akarjuk-e vagy pedig nem?

Sámuel így válaszol Isten megszólítására: "Szólj, mert hallja a te szolgád!" Élő közösség, vezethető lelkiállapot. Sámuel ilyen állapotban volt. De amikor először életében megszólítja az Isten, azonnal megérti. Odamegy Élihez, megkérdezi, és amikor Isten még egyszer mondja, harmadszor is szól, akkor megérti. Nem volt még gyakorlata benne. Aztán lett. Tényleg így van a vezetésben is. Talán az ember mellényúl. Nem érti. Isten szeret minket annyira, ahogy itt is háromszor, elmondja nekünk háromszor is. Én legalább tízszer kérdeztem meg: Uram, tényleg teológia? Nem nyúlok mellé? S a végén azt mondta, hogy legeltesd az én juhaimat. Hirdesd az evangéliumot. Amikor ezt olvastam a Bibliából, ezeket a szavakat, de nem csak igék által vezetett Isten. A körülmények alakulása által is. Belül a szívembe is adott meggyőződést. Egyszerűen nem lehetett eltéveszteni, nem lehetett félreérteni. A magam nyomorult módján, amilyen állapotban akkor éppen voltam, úgy mondta az Isten, hogy azt egyszerűen nem lehetett eltéveszteni. Ha színekkel akarom kifejezni: Isten azt mondta, hogy úgy vezetem az én népemet, hogy minden körülöttük piros lesz.

Amikor megértettem azt, hogy menjek a teológiára, minden piros volt körülöttem. Talán nem félreérthető, amit mondok. Nem színekkel vezetett, de mintha így történt volna. Mindent pirosra festett az Isten. Minden zöld volt, kék, sárga stb., de mintha ilyen egyszerű lett volna. Egyszerűen nem tudtam nem megérteni azt, hogy ez az Isten akarata. És amikor beléptem oda az előkészítőre, akkor is ugyanez az ige volt kiírva: "Legeltesd az én juhaimat." Hirdesd az evangéliumot. Nem lehetett félreérteni. Annyira világosan és egyértelműen szólt az Isten.

Ha valakinek ez a kérés van a szívében: mindenható Isten, én cselekedni akarom a te akaratodat. Az meg fogja ismerni azt. Te tudsz velem úgy beszélni, ahogy én azt megértem, amit te mondasz. Cselekedj velem belátásod szerint, csak ne tévesszem el. Ha ez a nyitottság, ez a becsületesség, ez a tisztességes hozzáállás van bármelyikünk szívében bármilyen kérdéssel kapcsolatban, legyen az munkahelyi kérdés, családi kérdés, házasság kérdése, együtt járás kérdése, pénzügyek, jövőre nézve, utazás. Ha ott van a szívünkben, hogy Uram, én semmi mást nem akarok tenni, csak amit te akarsz ebben a kérdésben velem vagy általam, meg fogod érteni Isten vezetését. Kértük-e már, mert kérhetjük.

Sámuel elvállalja, amit Isten rábízott, pedig az első szolgálata iszonyatosan nehéz volt. Egy lelki harccal kezdődik. Mit mondott ugyanis Isten Sámuelnek? Mondd meg Élinek, a főpapnak, ő a tizenéves, hogy elveszem Éli házától a szolgálatot, iszonyatos ítéletet tartok háza népe fölött.

Belegondoltam abba, hogy azért ez kemény. Odamenni, megmondani a főpapnak azt, hogy vége. Ez az Isten üzenete. De ezt sem csinálja csak úgy össze-vissza Sámuel. Amikor Éli hívja, és azt mondja, hogy esküdj meg, hogy az igazat mondod, egy szót sem hagysz ki belőle. Addig nem szól semmit Sámuel, és nem mondja azt, hogy tudod mi vagy te, Éli? Hát főpap nem, az biztos. Néhány munkahelyen így közlik. Ne gyere be holnap! Miért? Mert nem dolgozol itt. Hányszor halljuk. Nem? Lapát. Sámuel nem szól semmit. Itt is engedelmes. Nem ő kezdeményez: Éli, nagyon kellemetlen, kéne valamit mondanom. Azt mondta az Úr, hogy leváltott. A fiaid pedig meg fognak halni. Vége. Jobb is, ha szeded a sátorfádat. Mondd meg, hova tetted a kulcsokat, holnaptól kezdve én vagyok a főnök. De ismerős. Sokan ezt így teszik. Sámuel nem. Megvárja, amíg Isten indítja, amikor Éli szól, az Isten indítása volt a számára. Abban a helyzetben ez másképp nem történhetett volna.

Tehát Isten az elménket, a gondolatainkat sem akarja kizárni, amikor nekünk valamit mondani akar. Olyan helyzetet teremt, hogy megérti Sámuel. Amikor Éli azt mondja, hogy mondd meg. De esküdj meg, hogy nem hagysz ki semmit sem, akkor Sámuel megérti, hogy ezt most Isten parancsolja. Éli a főpap, neki engedelmeskedni kell. Hát akkor megmondom. Magamtól nem. Isten szavára, parancsára igen. Szeretettel, de nem hagy ki belőle semmit. Elmondja úgy, ahogy van. Nem mondja azt: jaj, hát nem is tudom hogy kezdjem. Olyan kellemetlen. Nehogy már megharagudj Éli, meg nem akarlak én megbántani. Hogy jövök én ahhoz kicsiny kis gyermek létemre, hogy neked, a nagy főpapnak ilyet mondok. Nem kezd össze-vissza beszélni. Röviden, világosan, irgalmasan, még mondhatom így is, elmondja azt elejétől végéig, ami Isten üzenete volt. Kész. Utána nem mondja azt, hogy úgy sajnállak Éli. Nincs mit tenni. Nem fűz semmit hozzá. Nem vesz el belőle, s nem tesz hozzá. Olyan jó lenne így szolgálni mindnyájunknak. Nem? Csak azt mondani, amit az Isten akar rajtunk keresztül. Nem hozzátenni, és nem elvenni.

Isten pedig - így olvassuk - vele volt. Mert ez a következmény. Sámuel vállalta Istent, vállalta az üzenet továbbadását. Következmény. Megerősödik Istenben. Isten pedig vele volt. A másik végeredmény, megtudta egész Izráel, hogy az Úr prófétául rendelte Sámuelt.

Minden kiderül. Kiderül a közéletben. Egy volt miniszter miért nem vállalhatja valakinek a védelmét? Lehet, hogy jó barátok voltak? Hát, igen ezért nem írta alá talán a körözést a világ összes országára nézve. Milyen furcsa? Aztán valahogy mégis kiderült. Születik egy telefonlehallgatás. Mucuska, vagy ki tudja, hogy hívták, beszél ezzel meg azzal. S egyszer csak valaki nyilvánosságra hozza. De ne gondoljuk ám, hogy a hívő embereknél nem így van. Nem csak a közszereplőknél.

Azt mondja Jézus, hogy amit sugdostok, azt a háztetőkről fogják hirdetni. Ne gondoljuk, hogy velünk kivételezik az Isten. Velem vagy veletek. Szó sincs róla. Ha valami olyat teszünk vagy mondunk, kiderül, ha máshol nem, Isten előtt. Megvan a következménye. A mi bűnünket sem nézi el az Isten. Ott nem üdvösség és kárhozat kérdése. Beszéltem erről nem régen már, most nem megyek bele, de a hívő embernek is felelni kell a gondolataiért és a cselekedeteiért. Ami bűn, az bűn. Isten nem személyválogató. Most olvastuk. Nem? Ne gondoljuk már, hogy azért, mert valaki hívő keresztyén, azért vele kivételezik az Isten. Ugyanúgy napvilágra hozza. Most történt nem régen ilyen. Súlyos bűn. Kiderült. Kőkeményen. Megtudta ott mindenki. Iszonyatos volt. Kiderült, mert Isten így látta jónak. Amit titokban cselekedett valaki, a háztetőkről hirdették. S megdöbbent mindenki. Nincs személyválogatás. Sokan nem hiszik el. Azt hiszik, hogy azért, mert hívő emberek, bármit tehetnek, majd az Isten elnézi. Az Isten nem néz el semmit. A bűnre van bocsánat. De ha nem valljuk meg, ha nem akarjuk bűnnek nevezni, akkor Istennek lépnie kell azért, hogy ne maradjunk olyanok, amilyenek vagyunk. Amit nem bánunk meg Isten előtt, bűnként megvallva Isten előtt nem fedjük föl, hanem takargatjuk. Azt mondja a Biblia, aki takargatja a vétkét, annak nem lesz jó vége. Az egy másik dolog, hogy ad időt az Isten a megtérésre abból a bűnből, de azt mondja, hogy nem lesz jó vége, jó dolga. Aki megvallja, annak bocsánatot ad az Isten. Itt megint van egy tévedés. Sok hívő ember azt hiszi, hogy a bocsánat meg a következmények elmaradása az két azonos dolog. Nem. Van bocsánat, de van úgy, hogy Isten úgy látja jónak, hogy le kell aratnunk a bűn következményét, mert egyébként sosem fogjuk megtanulni azt, hogy ezt nem lehet csinálni.

Van úgy, hogy Isten a bűn következményét nem engedi el. Amit vetünk, azt le kell aratni. A bűnt megbocsátja, a bűnöst szereti. Jézus eltörli a mi álnokságainkat. Van úgy, hogy a következményt is elengedi. Én magam is tapasztaltam nem egyszer, de bizony volt olyan, hogy kőkeményen összetörtem az autót, mert nem azt, és nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. És Isten nem engedte el a következményt. Ott, akkor ez volt a következmény. Lehet másnál más valami. Egyszerűen, hogy megtanuljuk, hogy azért, mert hívők vagyunk esetleg, ne gondoljuk azt, hogy bármit megtehetünk.

Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ő nagyon szeret minket, megbocsátja a bűnt, eltörli a mi álnokságunkat, de mivel szeret minket, ezért időnként fenyítenie kell minket.

Sámuel Isten prófétája lett, és ez is kiderült, hogy újra van próféta, van Isten embere Izráelben. És többé senki - azt olvassuk - nem mert Sámuelnek ellene mondani. Miért? Mert tudták, hogy amit továbbad, az Isten igéje. Honnan tudták? Úgy, hogy Éli is meghalt, meghalt Hofni és Fineás, nyomorúságos körülmények között, mind a hárman. Tudták, mert az Isten bizonyította. Odaállt az Ő gyermeke, az Ő követe mögé.

Amikor a hívő ember engedelmes, számíthat arra, hogy Isten segít, mögé áll, megáldja.

Egy bibliai idézettel szeretném befejezni. A 2Krón 16, 9-ben olvastuk nem régen a következőt: "Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi." Az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi. Akik megbánják a bűnüket és a vétkeiket, akik elfogadják a bocsánatot, akiket Jézus vére megtisztíthat minden bűntől. Azok számíthatnak Isten erejére, irgalmára, megsegítő kegyelmére, mert a szívük megtisztított szív Isten bocsánata által.


Imádkozzunk!

Istenünk, kérünk, bocsásd meg azt, hogy sokszor mi összekeverjük a tisztát a tisztátalannal, a világosat a sötéttel gondolkodásunkban, cselekedeteinkbe, szavainkban. Bocsásd meg, ha néha még velünk is előfordult az, hogy a jót rossznak, és a rosszat jónak mondtuk vagy gondoltuk, amikor nem volt világosságunk, vagy valami miatt eltávolodtunk vagy elszakadtunk tőled, vagy a bűnünk közéd és közénk állt.

Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Köszönjük azt is, Urunk, hogy időnként megengeded, hogy minden sötétség napvilágra jusson, hogy az emberek előtt nyilvánvalóvá váljék, hogy ki az, aki hazudik, öl, csal, lop. Köszönjük, Urunk, hogy időnként még azt is megengedted, hogy a te népednek is meg kellett szégyenülnie mindabban, amit nálad nélkül mondott vagy cselekedett.

Köszönjük, Urunk, hogy nem vagy személyválogató, és ez a javunkat szolgálja. De köszönjük azt is, Urunk, ha megvalljuk a mi bűneinket, és elfogadjuk Jézusért a bocsánatot, akkor számíthatunk a te erődre, hatalmadra, irgalmadra, szeretetedre, és arra, hogy a te örökkévaló karjaid tartanak minket a mélység színe felett. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Ámen.