PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. augusztus 11.
(csütörtök)

Csere Mátyás


FELÉ MENEKÜLJ!


Alapige:1Krón 21, 1-17

A Sátán Izráel ellen támadt, és rávette Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt. Dávid ezt mondta Jóábnak és a hadinép parancsnokainak: Menjetek, számláljátok meg Izráelt Beérsebától Dánig, és terjesszétek elém, hadd tudjam meg a számukat! De Jóáb ezt mondta: Szaporítsa meg népét az Úr százannyira, mint amennyi most! De uram, királyom, hiszen mindnyájan az én uram szolgái ők. Miért kutatja hát ezt az én uram? Miért bűnhődjék ezért Izráel?! A király szava azonban erősebb volt Jóábénál. Elindult tehát Jóáb, bejárta egész Izráelt, és visszaérkezett Jeruzsálembe. Azután jelentette Jóáb Dávidnak a besorozott hadinép számát: egész Izráelben egymillió-százezer kardforgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember. Lévit és Benjámint azonban nem sorolta közéjük, mert utálatosnak tartotta Jóáb a király parancsát. De Isten rossznak látta ezt, és megverte Izráelt. Akkor ezt mondta Dávid az Istennek: Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem! Most azért bocsásd meg szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem! Ekkor így szólt az Úr Gádhoz, Dávid látnokához: Menj, és mondd meg Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Három lehetőséget adok neked, válassz ki közülük egyet, és én azt teszem veled! Bement tehát Gád Dávidhoz, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Válassz! Három esztendeig tartó éhínség legyen? Vagy dúljanak három hónapig támadóid, és érjen utol ellenséged fegyvere? Vagy legyen három napon át az Úr fegyvere, a dögvész az országban, és pusztítson az Úr angyala Izráelnek egész területén? Most azért döntsd el, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött. Dávid ezt felelte Gádnak: Igen nehéz helyzetben vagyok. Inkább essem az Úr kezébe, mert igen nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem! Az Úr tehát dögvészt bocsátott Izráelre, és elhullott Izráelben hetvenezer ember. Az Isten angyalt küldött Jeruzsálembe, hogy pusztítsa azt. De amikor pusztított, odanézett az Úr, bánkódni kezdett a veszedelem miatt, és ezt parancsolta a pusztító angyalnak: Elég! Most már hagyd abba! Az Úr angyala akkor éppen a jebúszi Ornán szérűje mellett állt. Dávid fölemelte a tekintetét, és látta, hogy az Úr angyala ott áll az ég és a föld között, kezében kivont karddal, amelyet Jeruzsálem ellen nyújtott ki. Ekkor Dávid és a vének zsákba burkolózva arcra borultak. Dávid pedig ezt mondta Istennek: Hiszen én mondtam, hogy számlálják meg a népet! Én magam vagyok az, aki vétkeztem és nagy gonoszságot követtem el. De az én nyájam nem követett el semmit! Uram Istenem, sújtson le kezed inkább énrám és az én rokonságomra, de népedet ne bántsd!"


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, bárcsak igaz lehetne ránk, amit énekeltünk, hogy tehozzád teljes szívből kiáltok szüntelen. Bocsásd meg, Urunk, amikor mindennek volt nevezhető a szívünk, csak éppen teljesnek nem. Szétszórtuk erre is, meg arra is. Szétszabdaltuk, és a legnagyobb részt magunknak tartottuk meg. Bocsásd meg, hogyha így éltünk ezen a héten is. Bocsásd meg, hogyha kiáltunk ugyan néha hozzád, de nem lehet azt mondani erre, hogy szüntelen.

Kérünk, Urunk, tarts meg minket mégis a te kegyelmedben. Vonj minket közelebb magadhoz. Kérünk, taníts arra, hogy a legfőbb látnivalónk mindig csak te vagy; és te is maradj.

Kérünk, Urunk, segíts őszinte szívvel idehozni eléd a bajainkat, a terheinket, és idehozni az örömeinket is. Szeretnénk, Urunk, összeszedni magunkat teelőtted, egészben odaadni neked a szívünket. Kérünk, hogy te légy azzal, és te add, hogy meghalljuk a szavadat, hogy változzék életté bennünk a te igéd.

Ámen.


Igehirdetés

Nagyon aktuális mindannyiunknak Istennek ez a mai üzenete, mert úgy kezdődik, hogy a Sátán Izráel ellen támadt, és utána részletezi, hogyan használta föl Dávid királyt, az ő felfuvalkodottságát és önzését, önfejűségét arra, hogy megtörténjen Izráelben az, amit az Úr nem akart, hogy megtörténjen. Aminek a következménye lett ez a pusztulás, s mindaz, amit olvastunk.

Azért mondom, hogy aktuális, mert kivétel nélkül mindannyiunkban megvan a lehetőség, és talán meg is történt már mindannyiunkkal ugyanez, hogy a Sátán ellenünk támad, és úgy támad ellenünk, hogy személyesen minket használ föl valami rosszra. Mindannyian hajlandók és képesek vagyunk erre, sajnos. Ezért nekünk szól Istennek ez a mai igéje. Bízom benne, hogy itt van az Ő Szentlelke, és mindannyiunkban munkálkodik úgy, hogy egészen személyesen is megszólaljon nekünk.

Nézzük meg ebben a mai igehirdetésben először azt, hogy mi a bűn ebben a történetben, aztán másodszorra, hogy mi a bűnnek a következménye. (Ez kettős: egyrészt a fenyítés az Isten részéről, másrészt a bűnbánat az ember részéről.) A harmadik pont pedig az lesz, hogyan ad Isten kiengesztelődést, és hogyan ad bűnbocsánatot.

Az első, hogy mi a bűn tulajdonképpen itt, Dávidnak ebben a történetében. Egyáltalán miért bűn az, hogy egy király elhatározza, hogy népszámlálást tart az egész országban, és elküldi az embereit, és összeszámolják a felnőtt, fegyverforgató lakosságot.

Lehet, hogy a világnak semelyik országában és birodalmában nem lenne ez bűn. De Izráelben az. Világosan beszél Isten törvénye a Mózes 2. könyvében a népszámlálásról. (2Móz 30,11-16) Egyféle népszámlálást ismer Isten törvénye: a templomi szolgálatra és a templomadó megfizetésére vonatkozó népszámlálást. Az Isten gyülekezetét lehet számba venni, de csak is abból a célból, hogy mekkora az Isten gyülekezete. Sőt abból a célból, hogy ezek menjenek fel legalább évente egyszer a templomba, fizessék meg, amivel Isten törvénye szerint ott tartoznak. Fizessék meg a magukért való áldozatokat, amit részleteznek Mózes könyvei. Szolgálják Isten templomát. Ilyen fajta népszámlálást ismer a törvény. Másfélét nem.

Dávidnak ez a lépése, hogy ő össze akarja számolni a hadinépet, az adózó és a fegyverforgató férfiakat, ez egy az egyben a körülötte lakó birodalmak gyakorlatának a lemásolása. Hiszen Dávid sokat harcolt, sokat hadakozott életében. Naggyá tette Isten a birodalmat az ő királysága alatt. Ez rengeteg háborúba is került. Ezek a háborúk egész végig - itt az előző fejezetekben is olvashatjuk - úgy mentek végbe, hogy Istenhez kiáltottak, és Isten adott nekik szabadítást. Isten legyőzte az ellenségeiket.

Tehát ha bárki másnak lehet is, Dávidnak nem lehet úgy gondolkozni, hogy minél többen vagyunk, annál biztosabb az esély a győzelemre. Hogyha bárki más aggódhat amiatt, hogy mekkora a birodalma, és mennyi a fegyverese, akkor Dávid az, akinek tudnia kellene, hogy erre nem így kell gondolnia, emiatt nem kell aggódnia. Ő maga volt az, aki legyőzte a nálánál sokkal nagyobb, erősebb, harcedzett Góliátot pályafutása kezdetén. Egészen attól fogva úgy vitte őt végig az Úr, hogy sohasem kellett ilyen számításokat tennie a csata előtt.

Dávid most mégis tudni akarja, hány harcosa van. Tudni akarja azt is valószínűleg, hogy fizeti-e mindenki rendesen az adót. Ő maga is akar adót szedni a királyságnak, ahogyan az összes többi pogány uralkodó is. Ezzel pedig beteljesíti azokat a nagyon rossz, és nagyon baljós csengésű szavakat, amelyeket Sámuel próféta még akkor mondott el a népnek, amikor először került szóba, hogy Izráel királyt kér magának. 1Sám 8. fejezetében van ez leírva. A nép megirigyli a többi, erősebbnek látszó birodalmat, és azt mondják a prófétának, hogy mi is kérünk királyt, aki uralkodjon felettünk. Legyünk olyan erősek, mint ők. Legyen az államrendünk is olyan stabil, mint az övéké. És a próféta hiába magyarázza nekik, hogy Isten a ti királyotok. Nem úgy kell elképzelnetek az életeteket sem kicsiben, sem nagyban, ahogyan a pogányok élnek. Nem az fog titeket megtartani, amiben a pogányok reménykednek. Egyedül abban bizakodjatok, hogy Isten beszél veletek. Őrá hallgathattok, őt követhetitek, és vegyétek komolyan, hogy Ő a ti királyotok. Nem. A nép "igazi", koronás királyt kér. Egy embert maguk fölé. Ekkor mondja azt Isten a prófétának: "Hallgass a nép szavára mindenben, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek én a királyuk. Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük. Ekkor Sámuel elmondta az Úr minden szavát a népnek, mely királyt kért tőle. Ez lesz a királynak a joga - mondta -, aki uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elviszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt. Parancsnokokká teszi őket ezer ember felett, és parancsnokokká ötven ember felett. Velük szántatja szántóföldjét, velük végezteti aratását, velük készítteti hadifölszerelését és harci kocsijait. Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek, sütőnőknek. Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajfakertjeiteket elveszi, és hivatalnokainak adja. Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja. Szolgáitokat és szolgálóitokat, legszebb fiaitokat, még a szamaraitokat is elviszi, és a maga munkáját végezteti velük. Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig szolgái lesztek. Akkor majd panaszkodtok királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor már nem válaszol az Úr." (1Sám 8,7-18)

Ezeket mondta el, tehát Isten Sámuelen keresztül a népnek. Egy negatív, baljóslatú próféciát, és Dávid tragédiája, vagy inkább a Sátán munkájának a rossz gyümölcse Dávid szívében az, hogy ezt a baljóslatú, rossz próféciát teljesíti be most, amit a népnek Sámuel mondott.

Mindannyian, amikor ugyanígy vagyunk, amikor ilyen vagy olyan megfontolásból, de Isten nélküli, világi gondolkodással engedünk a Sátán szempontjainak, akkor nagyon gyakran az első rossz gyümölcs, amit észre lehet venni magunk körül, hogy elkezdünk ugyanígy pusztítani. Vagyis elkezdjük beteljesíteni mindazt a rosszat, amitől Isten meg akarná óvni a testvérünket. Ezt teszi itt Dávid.

Mi lehet az oka, hogy ő benne van ebben a bűnben? Miért teszi? Aki itt volt előző vasárnap az igehirdetésen, arról hallhattunk együtt, arról a gyönyörű imádságról, ami ugyanennek a könyvnek a 17. részében van leírva. Isten megígéri Dávidnak, hogy ő fog neki házat építeni. És Dávid valami gyönyörű, csodálatos imádságra indul ennek a hatására. Elmondja Istennek a kezdet kezdetétől, hogy honnan emelte ki, hogy milyen csodálatosan figyelmes volt hozzá. Milyen erővel óvta meg az életét. Mi mindent megtett érte. Elmondja Istennek azt a vallomást is, hogy ő azért a házát egészen neki akarja szentelni. Vele akar tenni mindent, és neki akarja adni magát mindenestül.

Az az imádság, úgy látszik, most már sehol sincs. Meglazult ennek a királynak a kapcsolata Istennel. Szembefordult a saját imádságával. Nem tagadta meg, nem mondott semmi ellentéteset. Nem átkozta Istent. Egyáltalán semmi ilyesmit nem, tett. Éppen csak nem gondol rá. Nincs abban az állapotban. Lanyhult az imádságban. Lanyhult az Isten dolgaira való gondolásban. Olyannyira, hogy amikor a hűséges hadvezére, Jóáb figyelmezteti, hogy ez az Úr akarata ellen való, akkor sem hallgat rá. Ő már elhatározta, rajta van ezen a sínen, megy előre gyorsuló sebességgel.

Olyan ebben az állapotában, mint aki Isten irgalmával is henceg. Azzzal, ahogy a birodalmát Isten gyarapította, (a történelemben leginkább ebben az időszakban terjedt ki Izráel országa), hogy győzelmet adott neki Északon és Délen, a filiszteusok és az ammoniták ellen... Egyszerűen minden vonalon. Dávid, úgy tűnik, hogy erre fuvalkodik föl.

Ne higgyük, hogy ez olyan távoli, és tőlünk olyan messze van. Sajnos mi is készek és képesek vagyunk rá naponta, hogy valami hasonlót csináljunk. Mindannyian tudjuk, hogy rászorulunk Isten kegyelmére, és nagyon sokan kérjük is tőle rendszeresen ezt a kegyelmet. Igazítsd el Uram a dolgaimat. Adj békességet nekem. Adj szeretetet, mert nélküled nincs erőm szeretni. Adjál a családomban, a munkahelyemen, a kapcsolataimban, a döntéseimben bölcsességet. Amikor Isten ezeket megadja, már a következő pillanatban készek vagyunk felfuvalkodni, büszkék lenni arra, amit Isten adott. Elfelejteni, honnan van, és számba venni: igen, mennyi mindenem van, milyen nagyszerű ember vagyok én.

Ilyenkor teszünk úgy, mint aki egyenesen Isten irgalmára fuvalkodott fel. Az ilyen embernek helyretételre van szüksége. Fenyítésre. Nem azért, mert Isten megsértődött, és ilyenkor "oda akar vágni", hanem azért, mert nekünk van erre szükségünk. Azért, hogy ne maradjunk ilyen állapotunkban soha.

A szükséges fenyítés igen kemény módon megy végbe. Mindjárt erről is szó lesz, de lássuk meg, hogy nem azzal kezdődik, hogy jön a katasztrófa, Isten büntetése. Máshogy kezdődik. Azt olvastuk, hogy Isten rossznak látta ezt, és így szólt Gádhoz, Dávid prófétájához: "Menj, és mondd meg Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Három lehetőség közül kell választanod..." Vagyis Isten beszédével kezdődik a válasz. Azért, mert Isten célja sohasem a bosszúállás - ahogy mondtam -, hanem az, hogy megváltoztassa ezt az állapotot Dávidban.

Ott van a lehetőség, a Gád által felkínált három fenyítés közüli választás. Ez is evangélium, és ez is Istenről beszél. Azt mondja Isten, hogy jöhet hosszan tartó éhínség, jöhet az ellenség dúlása, pusztítása, és jöhet a járvány, ami Isten fegyvere, Isten beavatkozása közvetlenül. Itt van a király lehetősége, hogy mielőtt bármelyik elkezdődne, szembesüljön a prófétával. Szembesüljön a saját bűnével, és válasszon.

Dávid jól választ. Azzal szeretném összefoglalni, és ebben vigyük haza mi is magunknak a mai ige üzenetét, hogy Dávid úgy választ, hogy Isten felé menekül. Azt mondja: Ember kezébe ne essem - ez mindennél rosszabb. Isten kezébe akarok esni. Azt szeretném, hogy személyesen Isten álljon bosszút, és személyesen Őtőle fogadom el a büntetést. Ez Dávid választása azért, mert tudja, hogy Istennel van dolgunk minden olyan esetben, amikor bármi támadás, bármi rossz, vagy bármi fenyítés ér minket.

Sok ember ilyenkor elkezdi elhárítani a tettének a földi következményeit. Ebben a földi síkban gondolkodva talán belátja, talán be is ismeri - de lehet, hogy takargatja -, hogy rosszul döntött. Lehet, hogy kimondja, hogy bűnös. Lehet, hogy igyekszik rögtön megmagyarázni. És elkezdi elhárítani a következményeket. Azt hiszi, hogy emberekkel van dolga. A jobbik eset, amikor azt hiszi, hogy jóvá kell tennie valamit, és neki is áll jóvátenni, de akkor sem Istent kérdezi. Sokszor az ilyen "jóvátételeink" még csak tetézik a bűnünket. A magyarázkodásaink pedig végképp. Ez a másik lehetőség. Rosszul döntöttem, rosszat tettem, de hát nem is volt más lehetőségem. De hát emberek vagyunk, mindenki megbotlik. Millió változatot képesek vagyunk erre kitalálni. És hogyha már beláthatóan jön a következmény, jön a fenyítés, és nem tudjuk elkerülni, akkor pedig elkezdünk vagy ijedten, vagy agresszívan az ellen ágálni, hogy ez érjen minket: nem elég, Uram, hogy nem voltál mellettem, amikor rosszul döntöttem, most még ezt is a fejemre hozod...

Isten kegyelmének a hatalmas jele, hogy Dávidnak nem kell erre a tévútra rámennie. Annál jobban ismeri Dávid az ő Istenét. S azt mondja, hogy csak az Isten kezébe akarok esni. Később kimondja, hogy ő vétkezett. Zsoltárait ismerjük, tudjuk, hogy nagyon nehéz helyzetben, egyszer gyilkosság után, valóban a bűnnek a legmélyén képes volt egyszer azt is kimondani, hogy "egyedül ellened vétkeztem". Nem azért, minthogyha embernek nem ártott volna, hanem azért, mert ez a dolgok lényege. Nem az történt, hogy egyik ember a másikkal ügyetlenül viselkedett, rosszul döntött, félrelépett, tévútra lépett, és megpróbálják rendezni, ahogy lehet. Az történt, hogy nem Istenből indult ki, nem Istenre figyelt. Ezért siklott félre minden, amit emberek között akárhogy is tett. Ezért kell kimondani a végén, hogy "egyedül ellened vétkeztem", és tettem azt, amit rossznak látsz.

Ez az ember, aki tudja, hogy Istennel van intéznivalója, az még a büntetést és a saját fejére hozott rossz következményt is úgy tudja fogadni, mint fenyítést.

Mit jelent a fenyítés? A Zsidókhoz írt levélből szeretnék olvasni egy szakaszt erre. A 12. részben így ír erről az apostol. "Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, és nem fiak. Testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket. Nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, Ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségben részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keserves. Később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa." És folytatja: "Ezért tehát a lankadt kezeket, és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon." (Zsid 12,7-13)

Itt van ebben a szakaszban minden fenyítésnek a célja is. Ebben a dologban közös az a fenyítés, az Ószövetség idejében Dávid király kapott, és minden fenyítés, ami minket érhet, és ér a napjainkban, azóta is.

Isten célja a fenyítéssel, tudniillik, ahogy olvastuk, az, "hogy szentségben részesüljünk"! Aki érti ezt, annak a bűnében legjobban nem az fáj, hogy rossz következményei vannak, és én is elástam magam Isten és emberek előtt, hanem az, hogy a szentségemből adtam föl már megint valamit. Isten engem szentnek teremtett, az újjáteremtésben az Úr Jézus vére által, amikor az övé lettem. És ehhez a szentségemhez, új életemhez nem méltó, amit tettem. Nem méltó, mert elfordultam ettől, és megtagadtam ezt a kincset.

Az az örömhíre az igének, amit fölolvastam, hogy minden fenyítés, ami érhet minket, azért van, mert ezt a szentséget igenis Isten vissza akarja adni, hogy szentségben részesüljünk! És aki ezt tudja, arra vonatkozik ennek a szakasznak az utolsó két verse: "A lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok." És a cél: "hogy a sánta ne botladozzon többet, hanem inkább meggyógyuljon". Hogy gyógyuljon meg az, aki Isten ellen döntött.

Az kell ehhez, amit Dávid király tett. A lehetséges következményekre nem nézni, hanem azt választani, hogy Istennel kell rendeznem ezt a dolgot. Isten kezébe akarok kerülni.

Ez konkrétumokban folytatódik őnála. Ez az igehirdetés harmadik része. S ez a konkrétum egyrészt az, hogy oltár fog ott épülni az Úrnak. Az egész esetnek a következményeképpen. S a másik az, hogy Dávid király visszatér ahhoz az Úrhoz, akitől szívében elfordult.

Elkezdődik a csapás. Meghal hetvenezer ember, s akik nemrég még fegyverforgató és az adózó embereket számoltak, most a halottakat kell, hogy számolják. Ilyen kemény következménye van a király felfuvalkodottságának. Ahogy közeledik ez a csapás Jeruzsálemhez, az Úr angyala - ugyanaz a pusztító angyal talán, aki Egyiptomban ott volt, és aki az egyiptomiakat pusztította azon az éjszakán, amikor Isten kihozta a népét - ugyanez az angyal jön kivont karddal most Jeruzsálem felé. Hiszen egy egészen másik nép van annak a régi, megalázott és Istenhez kiáltó népnek a helyén. Az a nép tudta, hogy Isten segítségére van szüksége, és ők kapták azt a csodálatos kijelentést is, hogy a Bárány vérével kell az ajtófélfákat megfesteni.

A mostani nép büszke a győzelmeire. Büszke a királyára. Büszke az erejére és a nagyságára, és ott jár köztük ennek az egyenes következménye, a pusztítás.

Az angyal megáll Jeruzsálem határában, fönt az egyik hegyen. Mert Isten azt mondja, hogy elég. Dávid király nem tudott semmit jóvátenni a felfuvalkodottságából. Isten mégis őrájuk néz, az ígéretre néz, amit nekik adott. Az ígéretre néz, amit nekünk is adott! És most is, velünk kapcsolatban is szokta azt mondani, hogy elég, ne tovább.

Dávid ebben a helyzetben már kezd újra az Úristen felé fordulni. Egyrészt meglátta, hogy amit tett, az valóban bűn volt. Egyszerű szavakkal így kellene valahogy nekünk is, mindig. Ezt mondta: "Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem. Most azért bocsásd meg a szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem." (1Krón 21,8)

És jön a próféta ismét, ahogy a fenyítés elején jött az Isten szava, most is, a fenyítés végén megint jön az Isten szava. Szalad a próféta, és mondja, hogy menj elé! Indulj abba az irányba, ahonnan a pusztító angyal jön. Látszott az angyal, Isten láthatóvá tette, méghozzá azért, hogy így is lehetőséget adjon Dávidnak a válaszadásra. Az angyal ott volt egy bizonyos jebúszi Ornán nevű embernek a mezején, és Dávid a félelmével mit sem törődve, zsákruhában a gyász jeleként, a nép véneivel együtt elindul arra a helyre. Oltárt kell építeni az Úrnak, hogy kiengeszteljék.

Miután megvette a mezőt, és felépítette az oltárt - ezeket most nem részletezzük -, mond egy gyönyörű imádságot még. Azt mondja, hogy Uram, én vétkeztem, az én ötletem volt ez az egész. A népet, kérlek, kíméld meg. Akkor inkább pusztíts el engem.

Eszünkbe jut erről - onnan nem is olyan messze történt -, hogy valaki szinte ugyanezt mondta. A főpapok katonái jöttek ki a Gecsemáné-kertbe, és keresték az Úr Jézust, hogy elfogják és megfeszítsék. Akkor Jézus mondta ezt a hasonló mondatot. "Ha engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni." (Jn 18,8)

Dávid akkor a teljes igazságot mondja ki. Jogosan az ő bűneiért neki kellene bűnhődnie, és a népnek nem. És Isten nem fogadta el Dávidtól ezt a megoldást. Megállította a csapást. Sem neki nem kellett bűnhődni tovább, sem a népből nem halt meg senki azok után, akik addig meghaltak.

Az Úr Jézus, amikor ehhez hasonló mondatot mond, sokkal később, amikor mindannyiunkért, és Dávidért is a halálba indult, az pedig mindenféle jogosságnak és igazságnak a gyökeres ellentéte volt! Egyetlen emberként volt ott, aki soha, semmi bűnt nem követett el. És mégis azt mondja, hogy ezeket - gondolatban hozzátehetjük, a bűnösöket - hagyjátok elmenni, hadd fussanak, ne érje őket bántódás. Én megyek a keresztre, engem fogjatok el.

Ezt tette értünk az az Isten, aki minket most is a legfőbb rossztól akar megkímélni. Attól, hogy tőle elfordulva, a saját fejünk után menjünk, és a saját fejünk után cselekedjünk.

Ez az Úr Jézus ugyanabban a templomban prédikált, amely Jeruzsálemben épült fel - nem is akárhol. Azon a mezőn, Ornánnak a mezején, e körül az oltár körül, amely a most olvasott történetünkben épül. És ugyanezen a mezőn állt meg sok száz évvel korábban, Ábrahám a fiával. Ismerjük mindannyian a történetet Mózes 1. könyvének 21. részéből. Mennek föl Ábrahám és Izsák. Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy próbára tegye, hogy áldozza föl érte Izsákot. Mennek erre a nagyon nehéz áldozatra elkészülve, és Izsák faggatja az apját, mert ő még nem tud semmit. Mi lesz az áldozatra való báránnyal? Hogyan kerítünk, hiszen nincs nálunk, minden egyebet viszünk. Azt mondja akkor Ábrahám: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. És fölértek a Mórija hegyére, ugyanarra a hegyre, ahol később ennek az Ornánnak lett mezeje. Valóban megépült az oltár, megkötözte az apja Izsákot... és Isten megállította a kezét az utolsó pillanatban. És valóban ott volt a bokrokba akadva egy kos, azt tették föl, és azt áldozták föl Istennek. Isten gondoskodott arról akkor is, azóta is, és most is nekünk, hogy Ő maga adjon áldozatot helyettünk! Ő maga szerezzen engesztelést a saját maga igazságának értünk.

Ugyanott történt tehát, ugyanazon a hegyen egy sokkal későbbi oltárnál, hogy Dávid kiszalad, az Úr felé szalad, a csapás irányába szalad, mert tudja, hogy az Istennel van neki elintéznivalója. És Isten ugyanazt teszi, amit régen és mindig: saját maga gondoskodik az áldozatról. Nem kéri Dávid életét. Nem akarja folytatni a csapást. Könyörülni akar.

Ugyanezen a helyen kezdett el azután Salamon templomot építeni Isten útmutatása szerint, és ebben a templomban hangzottak el Jézusnak azok a szavai, hogy "Jöjjetek énhozzám mindnyájan..." Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és vegye el az élet vizét ingyen. És ehhez a helyhez közel történt az, hogy Isten egyszer, s mindenkorra, véglegesen gondoskodott az áldozati Bárányról értünk és helyettünk.

Mindannyian ma is részesülhetünk ennek az áldozatnak az erejében és a bocsánatában. Én nem tudom, hogy van-e közöttünk, aki rosszul döntött? Van-e, aki öntelt és felfuvalkodott volt? Vagyunk-e többen is olyanok, velem együtt, akik még Isten ajándékaira is képesek vagyunk büszkék és felfuvalkodottak lenni? De hogyha vagyunk ilyenek, és azt hiszem, vagyunk többen is, akkor nekünk is szól ma az örömüzenet. Isten gondoskodik, gondoskodott helyettünk és értünk az áldozatról. A lényeg az, hogy vele van elintéznivalónk mindezekben. Ő felé meneküljünk!

Azt írja János apostol az első levelében: "Ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is." (1Jn 2,1-2) Ajánljuk magunkat az Ő kegyelmébe, mert Ő elég erős az egész világ bűneinek az elhordozására!


Imádkozzunk!

Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy te elvállaltad helyettünk a halált már a világ megalapításának kezdetén. Köszönjük, hogy egyszer, s mindenkorra úgy döntöttél, hogy minden bűnünket átvállalod, amit csak megvallunk neked, és leteszünk eléd. Látod, Urunk, hogy bűnben fogantunk, hogy tele vagyunk éjjel és nappal sötét gondolatokkal, önzéssel, tőled való elfordulással. Látod, hogy készek vagyunk arra, hogy még azzal is dicsekedjünk, ami nem a mienk, és amit egy perccel korábban tőled könyörögtünk ki. Látod, hogy szüntelen megvan bennünk az a hajlam, hogy egymás fejére tapossunk, és egymásnál akarjunk nagyobbak lenni. Amit nem sorolunk most, Urunk, azt is mind látod.

Kérünk, hogy add a te Szentlelkedet, hogy világos legyen előttünk minden. Hiszen tudjuk, Urunk, és most meg is erősítjük neked, hogy csak veled van elintéznivalónk. Veled akarunk mindent rendezni. Azt kérjük, hogy te mutasd meg, amit az önző énünk szemüvegén keresztül torzan láttunk, és hogy te szólj bele mindazokba a döntéseinkbe, amik ellened valók voltak.

Köszönjük, Urunk, hogy úgy, ahogy abban a történetben Dávidot, minket sem hagysz a te igéd nélkül. Köszönjük, Urunk, hogy eljöttél, és mindent átvállaltál helyettünk.

Kérünk, hogy gerjeszd fel a szívünkben a bűnbánatot, és kérjük a te bocsánatodat mindenre, ami eszünkbe jut, és fel tudunk sorolni, és mindarra is, amit már talán nem is tudunk.

Segíts nekünk, Urunk, te utánad az emberekkel is elrendezni azt, amit még lehet. És kérünk, adj olyan életet, ami valóban lelkiekben kész arra, hogy oltárokat építsen neked.

Urunk, tedd az életünket a téged befogadó és rólad beszélő templommá. Köszönjük, hogy ezt kínálod fel ma nekünk. Légy áldott!

Ámen.