PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. július 31.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


SZOLGA ÉS SÁFÁR


Alapige:1Kor 4,1-5

Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert aki felettem ítélkezik, az Úr az. Egyáltalán ne ítéljetek addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.


Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk! Áldunk és magasztalunk téged gondviselő szeretetedért. Olyan sokszor elmondjuk, Atyánk, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és olyan ritkán köszönjük azt meg.

Bocsásd meg, hogy sok mindent természetesnek tartunk, ami pedig csoda és a te meg nem érdemelt ajándékod.

Köszönjük, hogy tudhatjuk: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. Alázatosan kérünk, ajándékozz meg most minket ilyen igével, ami a te szádból származik, és ami ezért nem tér hozzád vissza üresen, hanem megcselekszi, amit akarsz.

Kérünk, végezd el mindannyiunk életében áldott, megszentelő, megújító, újjáteremtő munkádat, és hangolj rá minket a te akaratodra, hadd tudjuk őszintén kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, és Szentlelked tegye könnyűvé számunkra a neked való engedelmeskedést.

Kérünk, semmi ne akadályozhassa meg most azt, hogy igéd a szívünkig érjen és a hétköznapjainkban valóra váljon.

Ámen.


Igehirdetés

Ezt a levelet olvassuk most sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint, és ez a mai szakasz is jól mutatja, hogy Pál apostolnak Korinthusba írt levelei vitairatok. Az apostol válaszaiból tudunk következtetni arra, hogy milyen kérdéseket intéztek hozzá, illetve hogy milyen problémák merültek fel a gyülekezetben.

A korinthusiak közül többen kétségbe vonták, hogy Pál valóban Jézus Krisztus apostola, hogy az Ő küldetésében jelent meg Korinthusban, és amit mondott, azt valóban az Úr Jézus üzeni a gyülekezet tagjainak. Megvádolták azzal, hogy uralkodni akar a gyülekezetben, azért írta elő olyan pontosan és határozottan, hogyan kell Jézus tanítványainak, a keresztyéneknek házasságban élniük, mi legyen az istentisztelet rendje, az úrvacsora rendje és így tovább. Bántó, gonosz rágalmakat is szórtak az apostolra.

Jellemző, hogy ő nem sértődött meg, nem indított becsületsértési pert, nem kezdte védeni a maga hitelét, de nem is fordított hátat a gyülekezetnek, hogy ha ilyenek vagytok, többet nem jövök hozzátok, hanem megírta nekik egyebek között ezt: "Csekély dolog az, hogy ti mondjatok ítéletet rajtam, sőt még én magam sem ítélem meg magamat. Aki engem megítél az Úr az."

Pál szerette és tisztelte a gyülekezet tagjait, de azt mondta: aki igazán ismer engem és hitelesen meg tudja mondani, hogy ki vagyok, mit teszek, az az én gazdám, a megváltó Jézus Krisztus, és akinek Ő minősít, én az vagyok. Ezért nem keseredett el, ezért nem hagyta abba szolgálatát, ezért nem volt dühös a korinthusiakra, továbbra is szeretettel hirdette nekik Isten igéjét.

De ezt hangsúlyozta, hogy ő nem a korinthusi gyülekezet szolgája, hanem a Krisztus Jézus szolgája. Ő nem egyéni vállalkozó, nem a saját elhatározásából ment Korinthusba. Oda őt Jézus küldte. Minden lépése Jézustól függ, minden szót, amit továbbmond tőle vár, és minden tettéért Jézusnak érzi magát felelősnek. Neki fog elszámolni. Ő egyszer és mindenkorra teljesen kiszolgáltatta magát urának és megváltójának Jézus Krisztusnak, és éppen ezért teljesen szabaddá vált minden olyan erőtől, ami gátolhatná a szolgálatban. Szabaddá lett a saját félelmeitől és érdekeitől, a saját vágyaitól és gyengeségeitől, de szabaddá lett egészen az emberek igényeitől és szeszélyeitől is, sőt az éles és gonosz nyelvüktől, az intrikáiktól, és mindezek fölé emelkedve egyedül Jézusra figyelve végzi a szolgálatot ezeknek az őt rágalmazó embereknek az érdekében.

Mindenkitől függetlenül egyedül és teljesen Jézus Krisztustól függ.

Ez a Jézustól való teljes függés és az ebből egyenesen következő teljes szabadság minden idegen erőtől, ez az egyik olyan üzenet, ami ebben a rövid szakaszban megszólal. És ha valaki nagyon szenved amiatt, hogy olyan sok mindenre és sok mindenkire tekintettel kell lennie döntéseiben és cselekedeteiben, és még sem tud eleget tenni mindenkinek, és emiatt állandóan sokféle feszültség van, akkor vizsgálja meg őszintén, hogy mennyire függ az élete Jézustól. Mennyire szolgáltattuk ki már magunkat Jézusnak?

Sok ember úgy gondolja, hogy csak a vallásos kérdésekben illetékes az Úr Jézus, hogy az életében, mint Úr szólaljon meg, és uralkodjék. Pál apostol nem szeletelte az életét. Ő az egész életét, egész önmagát, testét, lelkét Jézus uralma alá rendelte, mert tudta, hogy Jézus mindenestől megvásárolta őt drága áron, az Ő vérén, és ezért írja itt a folytatásban, hogy ő Jézus Krisztusnak a rabszolgája.

Komolyan kell vennünk, hogy a Jézustól való teljes függés, a benne való feltétel nélküli bizalom, a neki való folyamatos engedelmesség az, amiből ered ez a fajta teljes szabadság, amiről itt olvasunk. Az, hogy a hívő minden kényszer és kényszerítő körülmény nélkül szabadon tud dönteni, az, hogy azt végezhetjük, amivel Isten bízott meg bennünket, sőt egyre inkább azzá válunk, akivé Ő akar formálni minket.

Ezt az igazságot szemlélteti itt az apostol két egyszerű képpel.

"Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait." Szolga és sáfár.

1. Miféle szolgáról ír itt az apostol?

Nem egyszerűen csak a rabszolga kifejezés van itt, hanem azt a szót használja, amivel azokat a rabszolgákat jelölték, akik egy evezős gályán dolgoztak. Ezeknek a hajóknak az orrában ott ült a "főnök", akik egy fakalapáccsal egy tőkén verte a ritmust, amire a rabszolgáknak egyszerre húzniuk kellett az evezőt. Pál ezt a képet használja, és azt mondja: ő ilyen rabszolga. Jézus a főnök, Ő diktálja a tempót, és ő mindenben neki akar engedelmeskedni. Ez nem megalázó a részére, hanem kitüntetés, hogy ilyen főnöke van, hogy az ő Megváltójának a hajóján húzhatja az evezőt, hogy másokért élhet, és hogy értheti az ő Urának az akaratát és engedelmeskedhet neki.

Pál ezzel arról tesz bizonyságot, hogy ő nem a maga ura, de nem is a korinthusiak rabszolgája. Nem akar uralkodni, esze ágában sincs. Ő szolga, mégpedig rabszolga, de a Krisztus rabszolgája. Neki teljesen kiszolgáltatta magát és ezért szabad minden megkötöző erőtől. Számára Jézus szava parancs, és örül annak, hogy ilyen parancsnoka van, és csak azt mondja tovább a korinthusiaknak, amit az Urától hall.

Ezért meri leírni azt, hogy "csekély dolog, hogy ti hogyan vélekedtek rólam." Engem az érdekel mindenek felett, hogy az én Uram hogyan vélekedik rólam. Ezért biztosítja többször őket arról, hogy amit ő Korinthusban hirdet, azt nem a kisujjából szopta, nem okos könyvekből ollózta össze, hanem az Úrtól vette. Ő csak továbbadja azt, amit ő maga is hall.

A legvilágosabban az úrvacsora szereztetésében olvashatjuk ezt, amit itt is minden alkalommal hallunk. Így kezdi azt az apostol: "Én az Úrtól vettem, amit néktek át is adtam...". Ő csak átadja, ő csak kézbesítő. És akinek kifogása van a küldemény vagy a kézbesítő ellen, az a feladóval, a küldővel találja magát szemben, mert Pál tekintélyét mint küldöttnek a tekintélyét az ő Küldője adja meg.

Nem akarom most ennek a részleteit itt magyarázni, és magunkra alkalmazni, de azért megkérdezem: mennyire tudatos ez bennünk? El tudnánk-e mondani a magunk helyzetére alkalmazva, hogy én Jézus Krisztusnak ilyen evezős rabszolgája vagyok, és ezt nagy kitüntetésnek tartom? Ez a legnagyobb rang, amivel rendelkezhet egy ember ezen a földön. De ennek a következményei is meglátszódnak az életemben.

2. A másik kép a sáfár képe.

"Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus rabszolgáit és az Isten titkainak sáfárait."

A sáfár olyan vagyonkezelő volt - ezt már sokszor mondtuk és megtanultuk remélhetőleg -, aki gyakran maga is rabszolga lévén, de megbízható rabszolga, nagy értékeket kapott a gazdától, meghatározott utasításokkal, amikkel egy ideig gazdálkodott, sáfárkodott és a végén el kellett számolnia a gazdának.

Pál mivel sáfárkodik? Azt mondja: "az Isten titkainak a sáfárai". (munkatársaival együtt, hiszen többes számot használ). Az Isten titkainak a sáfárai.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy amit neki mondania kell a gyülekezetnek, azt eredetileg ő maga sem tudja. Az az Isten titka. Az ige, az evangélium, annak egy-egy gyülekezetre való konkrét alkalmazása Isten titka. Csak Isten tudja, hogy mit akar üzenni egy gyülekezetnek, de kell egy közvetítő, akinek Ő kijelenti a titkait, és akinek ezt kell továbbadnia és nem mást. Ezért hangsúlyozza egy másik helyen, hogy mi nem magunkat prédikáljuk. Nem a legfrissebb olvasmányainkat, és főleg nem azt, amit az illető gyülekezet hallani szeretne, hanem azt, amit az Isten neki most mondani akar. De a kiindulásnál ezt az apostol sem tudja, az titok őelőtte is. Hogy tudja meg? Úgy, hogy ott áll az Isten kincsesházának az ajtajában, amelyik ajtón csak belül van kilincs, és várja, hogy Isten kinyissa, és adjon neki mondanivalót, hogy legyen mondanivalója, amit a gyülekezetben hirdet.

Pálnak fontos volt, hogy azt, és csak azt hirdessék, amit Isten akar mondani a gyülekezetnek, mert csak az lesz újjáteremtő és eligazító ige.

A kolosséi gyülekezetet kérve kéri, hogy könyörögjetek azért, hogy Isten nyissa ki előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Ott áll a bezárt ajtó előtt, és ha onnan nem kap ajándékot, nem tud adni semmit a gyülekezetnek. Beszélni lehet, de igét mondani csak akkor lehet, ha Istentől igét kapott az igehirdető.

Hányszor van az, hogy elkészül már egy igehirdetés, van egy húsz-huszonöt perces beszéd, de érzem, hogy nincs benne kenyér. Ezt így nem érdemes elmondani. Eljönnek fáradt emberek ilyen melegben is, meg télen nagy hidegben, meg sok munkájuk között. Mi az, amivel Isten akar megajándékozni most mindnyájunkat, hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, adja néki a szívét? Mi ez az üzenet? Amikor ezt az üzenetet megadja Isten, az mindig nagy öröm. És ez nemcsak lelkipásztorok gyötrelme és öröme, hanem minden hívő emberé, aki tudja, hogy közvetítő Isten és a reá bízottak között. Mert a legegyszerűbb beszélgetésben sem mindegy, hogy mit mondunk. A gyerekeinket sem mindegy, hogy mikor és hogyan szidjuk le, ha csak annyi telik tőlünk, hogy leszidjuk őket, vagy esetleg igét tudnánk mondani neki.

Emlékszem, hogy milyen nagy különbség van a kettő között. Amikor nekimentem, rendet tettem, és jobb lett volna, ha semmit sem csinálok, mert azzal csak még nagyobb bajt okoztam. Vagy amikor el tudtam kérni: Uram, fogalmam sincs, hogy most mit kell tenni itt a gyerekszobában dúló háború közepén. Adj nekem felülről való bölcsességet. Adj helyén mondott igét. És Isten adja mindenkinek készségesen, aki tudja, hogy rászorul erre, és aki alázatosan kéri. És aki nem akarja az Ő igéjét helyettesíteni a maga szövegeivel, bölcselkedésével, vagy a népszerűség keresésével, hogy tudom én, mit szeretnének hallani. Majd akkor azt mondom. Ez az egyik leggyalázatosabb dolog.

Pál azt írja: mi az Isten titkainak a sáfárai vagyunk. Micsoda alázat van ebben! A nagy Pál bevallja: én sem tudom, hogy Isten nektek most mit akar mondani, de megígérte, hogy kijelenti az Ő titkait, és akkor az hatékony ige lesz.

Ezt írja a tesszalonikaiaknak, hogy amikor befogadtátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, az munkálkodni kezdett bennetek, akik hisztek. Az emberi szöveg nem munkálkodik, legfeljebb bosszantja a hallgatót. De az Isten igéje újjáteremtő munkát végez el.

Jó lenne, ha ilyen értelemben közösen készülnénk minden istentiszteletre. Ki-ki otthon imádkozna: Uram, nyisd meg az ige ajtaját, hogy akinek most kell szólnia, szólhassa a Krisztus titkát, és azt szólja, ne mást helyette. És komolyan tudnánk venni, hogy amikor az hangzik, azt úgy kell befogadni és cselekedni, mint amit a mi Urunk mond nekünk.

Még azt említi meg az apostol, hogy a sáfároktól egyet várnak el, hogy mindegyik hűséges legyen. Mit jelent ebben a vonatkozásban hűségesnek lenni? Azt, hogy arra használja az illető azt, amit reá bíztak, amire kapta. Úgy kapta, nem ajándékként, hanem feladatként. Határozott utasítással. Akkor azt úgy és arra kell felhasználni, amire kapta.

Mennyire tudatos ez bennünk, ami éppen itt a folytatásban olvasható, hogy mindenünk, amink van, az ilyen Istentől kapott ajándék, amivel el kell számolnunk? Mennyire tudatosak ilyen egyszerű dolgok, hogy Isten ad nekünk minden nap újra teljes huszonnégy órát, és annak minden percét csak egyszer lehet valamire felhasználni? Arra használjuk-e, amire adta vagy vádol minket sok eltékozolt idő?

Isten adott mindnyájunknak valamilyen képességet. Készít naponta újabb és újabb lehetőségeket. Adott körénk embereket: rokonokat, munkatársakat, ismerősöket, és azok iránt adott nekünk feladatokat. Adott nekünk eredetileg egészséges testet. Hogy tesszük tönkre, és hogy tesszük tönkre azokat is, akik velünk együtt élnek? Nem hervad-e le a mosoly az arcukról miattunk? Vagy esetleg kivirulnak mellettünk. Ez mind-mind nagy felelősség és ezzel el kell számolnunk Istennek.

Nemcsak az Isten titkainak a sáfárai vagyunk, hanem minden ajándéknak a sáfárai, és a sáfároktól egy valamit kíván meg: mindegyik hűséges legyen.

Ebben a melegben nem gondoltam most arra, hogy ennél részletesebben próbáljam magyarázni ezt az igét. Mivel sokan az úrasztalához is készülünk, jó lenne, ha ilyen szempontból végiggondolnánk mindazt, ami itt most röviden elhangzott.

Hogyan szoktunk reagálni arra, amire az apostol ilyen emelkedetten, szinte megbocsátó mosollyal reagált, amikor bántanak, amikor jó szándékkal bírálnak, vagy rosszindulattal rágalmaznak? El tudjuk-e mondani: ami ebben igaz, azt szeretném komolyan venni, ami meg nem igaz, azt elengedem a fülem mellett? Nem keserít el, nem tesz ellenségeddé. Továbbra is szeretlek. Ha jót tudok tenni neked, jót teszek. Egyébként is ezt parancsolta az Uram, hogy szeressétek még az ellenségeteket is. És aki bírál, az nem mindig ellenség. Néha az lehet a legnagyobb jóakaró, ha úgy tudjuk fogadni. Egyáltalán: hogyan fogadjuk ezeket a dolgokat? Nem vétkezünk-e itt is sokat, esetleg azzal, hogy mi rágalmazunk meg másokat anélkül, hogy ismernénk a valóságot, vagy úgy, hogy engedjük, hogy keserűség nőjön a lelkünkben és elválasszon minket a többiektől?

El tudjuk-e mondani csendes alázattal, hogy úgy nézzetek rám, mint aki a Krisztus rabszolgája vagyok? Ő a főnök, diktálja a tempót, és én oda akarok menni, ahova küld. Akkor akarok megszólalni, amikor szót ad a számba. Hallgatni akarok, ha azt parancsolja, akármennyire ott van is a nyelvem hegyén az éles visszavágás. Mint a Krisztus rabszolgája. És mint az Ő sáfára, aki hűséges igyekszik lenni mindazon, amit tőle kapott.

Pál apostolnak és mindnyájunknak ebben is a mi Megváltónk lehet a példakép. Jézus Krisztus az Atyától való teljes függésben és minden idegen erőtől való tökéletes szabadságban végezte el a megváltás munkáját. Tökéletesen és hiánytalanul. És Ő hűséges volt egészen a kereszthalálig. Az Ő kereszthalálára emlékeztet minket ma a megterített úrasztala.

Az Ő parancsának engedve megtörjük a kenyeret és kitöltjük a bort, és az Úrnak halálát hirdetjük, amíg majd dicsőségesen visszajön. Az Ő halálát, mert ez mindig arra emlékeztet, hogy ilyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, hogy ebbe az Isten bűn nélküli Fiának bele kellett halnia szörnyű kínok között. De ilyen nagy az Isten meg nem érdemelt kegyelme, hogy mindenféle sértettségünk és rágalmazásunk, hűtlenségünk és tékozlásunk, uralkodni vágyásunk és büszkeségünk bocsánata ott van elkészítve nála. Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Ezzel a reménységgel jöhetünk most is hozzá.

Bár el tudnánk mondani mindnyájan: úgy nézzetek rám, mint aki magamat a Krisztus rabszolgájának és hűséges sáfárának tekintem.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy ilyen Úrnak a szolgái lehetünk, vagy lehetnénk.

Bocsásd meg, ha megpróbálunk még feletted is uralkodni.

Bocsásd meg, amikor imádság címén utasításokat adunk neked, vagy megrendeljük ajándékaidat.

Megalázzuk most magunkat előtted, és bűnbánattal kérünk, szabadíts meg minket minden ilyen kísértéstől. Szeretnénk alázatosan felnézni reád. Segíts el oda minket, hogy számunkra minden szavad parancs legyen, és legyünk boldogok, hogy ilyen valaki parancsol nekünk.

Köszönjük, hogy minden esetben jobban tudod, mire van szükségünk, mint mi magunk. Köszönjük, hogy eddig is többet adtál, mint amire feltétlenül szükségünk volt. Hisszük, hogy továbbra is megadod nekünk, ami szükséges.

Kérünk, használj minket a sáfár boldog szolgálatában. Hadd lássuk világosan mindig, mi az, amit továbbadhatunk.

Ajándékozz meg minket egyre inkább a te igaz igéddel is. Magunktól nem tudhatjuk, mik a gondolataid és mi a te akaratod, de Szentlelked kijelentheti azt nekünk. Add nekünk is Lelkedet, hogy értsük igazságaidat, és erővel, meggyőződéssel tudjuk azokat továbbadni.

Kérünk, senki ne legyen most közöttünk az úrvacsorai közösségben, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úrnak poharát. Ajándékozz meg minket igazi bűnlátással, őszinte bűnbánattal, és a bűnbocsánat el nem fogyó örömével.

Könyörgünk azokért, akiknek különösen szükségük van a te irgalmadra.

Könyörülj azokon, akiknek mindenét elsodorta az ár. Akik az idén semmit sem vesznek ki a földjükből. Könyörülj azokon, akik igyekeznek segíteni nekik, te irányítsd ezt a munkát is.

Könyörgünk a betegekért és a körülöttük fáradozókért.

Könyörgünk azokért, akiknek megadatik, hogy egy-egy héten hallgassák a te igédet. Áldd meg azokat, akik az Isten titkainak sáfárai, hogy valóban tőled kapott kijelentést adhassunk tovább.

Kérünk, segíts folytatnunk most az imádságot. És segíts ezt az egész napot a veled való imádságos beszélgetésben eltölteni.

Ámen.