PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. július 28.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


MÁS ÉPÍT RÁ


Alapige:1Kor 3,6-15

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta. Úgyhogy az sem számit, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.

Aki ültet és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan. Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.

Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát; az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni¸ de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön keresztül.


Imádkozzunk!

Istenünk, valljuk, hogy így van ez, a kegyelem a tiéd, és köszönjük, hogy gazdag vagy a kegyelemben. Köszönjük kegyelmed jeleit, azokat is, amelyeket ezen a mai napon eddig tapasztaltunk. Segíts most jelenlétedben tudatosan rád figyelve eltölteni ezt a rövid órát.

Kérünk, ajándékozz meg minket azzal, amire szerinted igazán szükségünk van. Köszönjük, hogy igéddel bármi jót el tudsz végezni az életünkben. Segíts, hogy ne legyen ennek akadálya a nagy meleg, a fáradságunk. Szedd össze gondolatainkat, Szentlelkeddel tégy minket fogékonyakká, és tedd a te igédet erőteljessé.

Megvalljuk újra, amiről énekeltünk: bízunk benned és az életünket egyedül reád akarjuk bízni, egészen, teljes nyugalommal és békességgel. Úgy tekintünk rád, hogy te vagy a mi erős várunk, te vagy a mi kőszálunk, akinek az árnyékába menekülhetünk, akinek a közelében biztonságban lehetünk.

Ajándékozz meg minket most a te közelségeddel. Emelj ki minket onnan, ahol vagyunk. Közelebb hozzád, hallótávon belül. Jézus érdeméért kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

Pál apostol ebben a mára kijelölt szakaszban két különböző képpel szemlélteti mondanivalóját. Az egyiket a kertészetből veszi, a másikat az építészetből. A kertészetből vett kép így hangzik: Én ültettem (mondja magáról), Apollós (aki utánam érkezett Korinthusba) öntözte azt, amit ültettem, de sem én nem vagyok említésre méltó, sem ő, mert a növekedést Isten adta. Ezért egyedül Isten a nagy, egyedül Övé legyen minden dicsőség.

Miért kellett erről egyáltalán írnia az apostolnak?

A Biblia kutatói valószínűnek tartják, hogy mivel közvetlenül előtte korholja a korinthusi hívőket kiskorúságuk miatt, meg a pártoskodásuk miatt, és amiatt, hogy még egymással is viszálykodnak, hogy én Pálé vagyok, én Apollósé, a lelki kiskorúság egyik velejárója az is, hogy valakit túl nagynak lát az ember. Az óvodás, ha szereti az óvó nénijét, akkor nagyon nagynak látja. Többet tulajdonít neki, mint amekkora. Ha jó kapcsolatban van a kisgyerek a szüleivel, akkor őket rövid ideig mindentudóknak, mindenre képeseknek látja. A kiskorú korinthusiak is így bizonyos emberi nagyságot tulajdonítottak azoknak az apostoloknak, akik tanították őket. Pál ezért írja itt ilyen határozottan, szinte kategorikusan, hogy Pál is semmi, meg Apollós is semmi, a valaki egyedül a mindenható Isten. Őt dicsőítsétek.

Pál volt az, aki ültetett. Ez azt jelenti, hogy tőle hallottak először a Jézus Krisztusról szóló örömhírről. Az ő szavára hittek, de nem azért (olvastuk vasárnap este a második fejezet elején), mintha emberi bölcsesség hitető beszédét hirdette volna, hanem azért, mert Isten ereje és Isten hatalma mutatkozott meg az ő beszédében.

Aztán ahogy ő tovább ment Korinthusból, valamivel később odaérkezett Apollós. Apollósnak más emberi adottságai voltak. Több műveltséget vitt beszédébe, és voltak, akik azt mondták: ez kell nekünk. Ez sokkal különb szolga, mint Pál volt. Mások azt mondák: nem, akitől először hallottuk, az különb. Ezért, szinte mérges itt az apostol, és azt mondja, hogy senki sem különb. Mindkettőnknek másféle ajándékot adott Isten. Ahhoz, amit rám bízott, arra volt szükség, amit tőle kaptam, de azt tőle kaptam. Ahhoz, amit Apollósra bízott, arra volt szükség, amit neki adott Isten. De sem Pál, sem Apollós senki, csak szolgák. Isten szolgái, és Ő az Úr, és ti az Urat dicsérjétek.

Gondosan és finoman fogalmaz az apostol. Az Újszövetséget eredetileg görögül írták. A görögben kétféle múlt idő van. Amikor arról beszélt, hogy ő és Apollós mit tettek, akkor használ egyfajta múlt időt, és amikor arról beszél, hogy Isten mit cselekedett, akkor egy másik fajtát. Az előbbi, amit magukkal kapcsolatban használ, arra utal, hogy amit ők tettek, az időleges tevékenység volt, annak a hatása egy ideig érződik, akkor az fontos volt, de az nem hat ki az egész időre. Amit Isten cselekedett, az viszont maradandó. Az még az örökkévalóságban is megmarad. A szolga magában semmi, Isten kezében viszont áldássá lehet. Különböző ajándékokat kaptak, nem kell őket szembeállítani, nem különb egyik a másiknál, nem több egyik a másiknál, csak más. És ha a korinthusiak valakit meg akarnak dicsérni, akkor adják a dicsőséget egyedül annak az Istennek, aki odaküldte ezeket a szolgákat, akinek a szolgái ezek, és akitől végső soron örök életet kaptak.

Nagy fejtörést okoz a bibliamagyarázóknak, hogy mit jelenthet az a jutalom, amiről itt négyszer is szó van. Hogy ez a szolga ilyen jutalmat kap, a másik nem kapja meg a jutalmát. Mit jelenthet ez?

A Hegyi beszédet olvasva is meg szokták kérdezni a figyelmes olvasók, hogy vajon mire gondolhatott az Úr Jézus, amikor azt mondta, hogy ne kürtöltess magad előtt, amikor adakozol, hogy mindenki odafigyeljen. Titokban, csendesen adakozzál. Az csak kettőtökre tartozik: Istenre, meg terád. "És a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked majd nyilván."

Hogyhogy megfizet? Azért adakozzam, hogy Isten megfizessen? Ebből a részből világosan kiderül, hogy itt nem az a viszony van Isten és a szolgák között, mint egy munkaadó és munkavállaló között. A munkavállaló megkapja a bérét, mintegy ellenértékét annak a munkának, amit teljesített, de itt nem erről van szó. Itt a ti Atyátokról van szó. Itt nem munkaadó és munkavállaló, hanem apa és fia kapcsolat van. És amikor egy gyermek az apja kedvére tesz valamit, akkor az apja nem a pénztárcához nyúl, hogy megfizesse, hanem talán csak egy biztató vagy elismerő pillantást vet rá, és ez többet ér minden pénznél adott esetben. Az atyja kedvére tett valamit. Az atya elismerése a jutalom, amiben biztatás is van a továbbiakra nézve. És egyáltalán az a jutalom, hogy a gyermek egy ilyen atyának a gyermeke lehet. Meg az a jutalom, hogy ha sok mindent jól old meg, akkor jutalmul egyre többet bíznak rá.

Ezt olvassuk a tálentumok példázatában is, amikor Jézus arról beszél, hogy aki hűséges volt és sokat kamatoztatta a gazdától kapott pénzt, annak azt mondja: "Jól van jó és hű szolgám. Hű voltál a kevesen, többre bízlak ezután." Nem kap érte semmi pénzt, vagy effélét, de az elismerés mindennél többet ér, meg a szolgálat jutalma a még több szolgálat. Akik valóban Isten szolgálatában állnak, azok tudják, hogy ez így van, és hogy ez milyen drága, szép jutalom, és milyen hálás lehet érte mindenki.

Jó lenne, ha megtanulnánk nem a korinthusi kiskorúak szemével nézni az igehirdetőket és a közöttünk szolgálókat, hanem ezzel a bibliai világossággal, ahogyan erről Pál apostol ír itt. Az egyiknek ilyen, a másiknak olyan adottsága van, és nem kell őket egymással szembeállítani, meg egymás fölé-alá helyezgetni. De ők szolgák, és amit ők végeznek, annak az alanya végső soron az ő Uruk, aki mindannyiunk Ura. Tőle lehet elkérni azt, hogy a szolga hűséges legyen, hogy a sáfár kiadja azt, amire szükségünk van, és egyedül Őt szabad dicsőíteni mindazért, ami szép és jó a szolgák munkájában.

A második kép egy kicsit bonyolultabb, és erről többet ír az apostol is. Azt mondja: mint bölcs építőmester alapot vetettem, vigyázzon azonban mindenki, hogy mit épít rá. Mert ti Isten épülete vagytok. Vigyázzon azért mindenki hogyan épít rá, mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra, majd az ítélet tüze fogja világossá tenni, mert az arany, ezüst és drágakő bírja a tüzet, a fa, széna, és szalma megég a tűzben.

Lesz ítélet, és az ítélet tűzben jelenik meg, és a tűz megsemmisít mindent, ami nem Istentől való. Ezt most értsük tágas értelemben. Aki azonban Istentől való dolgokkal töltötte az életét, aki örökkévaló értékekkel volt gazdag és ezekkel gazdagított másokat is, annak jöhet az ítélet tüze, kibírja, túléli. Az arany, ezüst és drágakő megmarad.

Az apostol azonban az alapoknál kezdi. Azt mondja: mint bölcs építőmester, alapot vetettem. Mit jelent? Ez az alap Jézus Krisztus. Ez megint azt jelenti, amit az ültetésnél már említettünk, hogy tőle hallottak először Jézus Krisztusról, az ő kereszthalálának a jelentőségéről, feltámadásának a tényéről, tanításairól és csodáiról, ígéreteiről, és arról, hogy Ő a benne hívőkkel ma is velük van minden napon, úgy, ahogy azt megígérte. Erre az alapra épült fel az ő hitük. Az utolsó előtti fejezetben írja nekik: így lettetek ti hívőkké. Erről beszéltem nektek, ami nem volt mindenkinek tetszetős és mutatós üzenet, de igaz volt, és akit Isten elhívott, azok így lettek hívőkké.

Ez tehát az alap. Nem a Jézusról szóló tanítás az alap, hanem Jézus Krisztus az alap. Az egyháztörténet mélypontjain mindig ez ismétlődött, hogy Jézus személyéről elcsúszott a hangsúly az Ő tanításaira. Vagy még rosszabb esetben a róla szóló mindenféle tanításra. De nem a tanok és végképp nem a dogmák az a fundamentum, amire masszív hit épülhet, hanem az élő Krisztussal való személyes kapcsolat. Mert aki Őbenne hisz, az maga is megelevenedik, új életre támad, és Péter apostol, amikor erről a képről beszél, akkor így fogalmaz: ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá. (1Pt 2,5).

Az egyetlen megbízható fundamentumra, Jézusra épüljön a hitünk, egyedül benne bízzunk, és a vele való kapcsolat, a hozzá való ragaszkodás épít bele minket is ebbe az épületbe.

Pál azonban továbbment Korinthusból és jöttek utána még sokan, akik tanítottak. Jézusról is, meg mindenfélét tanítottak. Azt mondja Pál itt: vigyázzatok, mert nektek nagyon nagy a felelősségetek. Sikerült jól alapozni. A korinthusiak hite az érettük is meghalt és feltámadott élő Jézus Krisztusra épült. Ezt mutatja, hogy megváltozott az életük. Akkor nektek is erről a Krisztusról kell prédikálnotok, és abban segíteni a hívőket, hogy a vele való közösségben növekedjenek, hogy előbbre haladjanak az életük megváltozásában, a megszentelődésben. Ha így prédikáltok, akkor aranyat, ezüstöt, drágakövet építetek fel erre az alapra. Ha mindenféle badarságot hirdettek, akkor fát, szénát és szalmát. És most lehet, hogy hasonlít egymáshoz a kettő, az igaz és a hamis, de majd az ítélet tüze minősíti, és akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy ki mit tanított.

Amit tőlem hallottatok, biztos, hogy igaz. Azt megpróbálhatja az Úr, de vigyázzatok, hogy mit fogadtok el a különböző tanítóktól, mert nemcsak a tanítók felelőssége nagy - erre is kitér utána -, hanem a hallgatóké is. Ha hitetek valóban Krisztuson mint alapon áll és épült fel, akkor legyen fületek arra, hogy igazat mondanak vagy nem. El van rejtve valami hamisság vagy nem.

A második Korinthusi levél 11. részében az apostol szinte a kezét tördeli kétségbeesésében, hogy ahogy a kígyó becsapta Évát és megszegte az Isten parancsát, és ezzel megpecsételte a maga jövőjét, meg az utódaiét is, félek, hogy ti is úgy jártok, mert mindenféle butaságot elhisztek. Mert jönnek most hozzátok hamis tanítók, akik más Jézust hirdetnek, más evangéliumot, más lelket kínálnak nektek, és ti ugyanúgy befogadjátok, mint amikor ott jártam és az igazit hirdettem. Tessék megtanulni megkülönböztetni az igazit a hamistól! A hamisat ne fogadjátok el, mert az fa, széna és szalma, és megég az ítélet tüzében.

Erről ír itt az apostol, és itt is a korinthusiak kiskorúsága van a szeme előtt, mert a kisgyerek az, aki könnyen összetéveszti, ha nagyon hasonlít az igazit meg a hamist. Akiknek az érzékei fejlettek - írja a Zsidókhoz levélben - a jó és rossz közötti különbségtételre.

A következő fejezetekben majd látni fogjuk, hogy valóban jártak Korinthusban olyan tanítók, sőt voltak a gyülekezetnek olyan vezetői, akik abból a mondatból, amit Pál szintén ennek a gyülekezetnek írt, hogy minden szabad nékem, de nem minden használ, csak ennyit vettek komolyan, hogy minden szabad nékem. Ha az Úr Jézus személyére épül fel a hitem, akkor szabad egészen szabados életet élnem a nemiséget tekintve, akkor a házasságban is sokféle paráznaság megbújhat. Akkor elmehetek nyugodtan a bálványáldozati istentiszteletre, meg a keresztyén testvérekkel is. Akkor mehetünk hitetlen bíróság elé, és ott pereskedhetünk egymással hívők. Akkor észre sem veszik, hogy a gazdag nem várja meg a szeretetvendégségen a szegényt, sőt a rabszolgát, aki nem akkor jött el, amikor akart, hanem amikor elengedték, meg amikor vége lett a munkának. Utána minden gond nélkül úrvacsoráznak, mintha nem történt volna valami szörnyű szeretetlenség. Pál nagyon felháborodik emiatt a 10-11. fejezetben, és akkor mindenki vallhat a feltámadásról azt, amit akar, tagadja, csűri-csavarja.

Szinte azt írja nekik: elmondtam nektek ezeket világosan, és akkor ti is őszintén elfogadtátok. Sőt egymásnak is mondtátok. Hová lett a ti világosságotok? Mi épül az alapra?

Szó van itt a tanítók felelősségéről, szó van a hívők felelősségéről, hogy mit fogadnak el, és olyan értelemben is szó van a hívők felelősségéről, hogy egymást hogyan építik. Tudniillik itt elsősorban a tanítókhoz szól, de a Szentírásban sok helyen szó van arról, hogy egymást kötelesek vagyunk építeni.

A Thesszalonikai levélben Pál direkt parancsba adja, hogy építse azért egyik a másikat. Ennek a levélnek, az első Korinthusi levélnek a végén pedig hosszan beszél arról, hogy a gyülekezetben csak annak van létjogosultsága, ami által épülnek a jelenlevők. Az üres fecsegés nem épít. Bizonyos kegyelmi ajándékok, például a nyelveken szólás, nem épít, mert sem az nem érti, aki mondja, sem az, aki hallgatja, ha csak nincs magyarázó. Akkor inkább szólok öt szót úgy, hogy értsék és épüljenek - mondja Pál -, mint tízezer szót nyelveken, ami nem épít. Az egymás építése fontos.

Amikor az Efézusi levélben a hívőkhöz szól az apostol, ezt írja: a ti feladatotok már a szolgálat, az egymásnak való szolgálat, a hitetlenek evangelizálása, hogy így épüljön a Krisztus teste, az egyház. Ez mindannyiunk nagy lehetősége és feladata. Elég tudatos-e ez bennünk? Mert itt csak arról van szó, hogy mi épül az alapra, de azért ez feltételezi azt, hogy legyenek, akik építenek az alapra. Lehet, hogy valakinek az előttünk jártak közül a szolgálata nyomán valaki hitre jutott, Jézus Krisztussal kapcsolatba került, de amikor velünk kapcsolatba kerül, akkor megbotránkoztatjuk valamivel, gyengítjük a hitét a magunk hibáival, oda nem való beszédével, vagy építjük őt.

Az az igazi, ha ez akkor is történik, ha nem figyelünk oda. Ha Isten Szentlelke annyira átjár minket, hogy akárhol vagyunk, akárhogy viselkedünk, akármit mondunk, csak azt fogjuk már tenni és mondani, amire a gazda a szolgát használni akarja, amire Isten Szentlelke használni akar minket. El lehet jutni a hívő életnek erre a magasabb fokára. De aki még nincs ott, az figyeljen oda, legyen kész arra, hogy Uram, építeni akarom a másikat.

Hadd kérdezzek ilyet: kinek mi haszna van abból, hogy te ide jársz a gyülekezetbe? Akár otthon, akár a munkahelyen, akár itt. Ezt akkor lehet igazán észrevenni, amikor egy építő hívő kiesik betegség vagy bármi más miatt. Sokszor csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik. Mi is hiányzik? Ő hiányzik. A szeretete, a megértése, a helyén mondott igék, a biztatása, a vigasztalása. Ilyen emberek vagyunk-e? Ez az ige arra bátorít, hogy lehetünk ilyenek. Engedjük, hogy Isten Szentlelke ilyen építő emberekké tegyen bennünket.

Szó van tehát a tanítók felelősségéről, a hívők felelősségéről, és szó van itt Isten kegyelméről. Mert amikor a végén arról ír, hogy aki fát, szénát, szalmát épített az alapra, de ő maga az alapon áll, annak a munkája megsemmisül az ítéletben, de ő maga megmenekül. Úgy, mint akit tűzből, egy égő házból mentettek ki. Bent égett mindene: könyvek, ruhák, betétkönyv, útlevél minden elégett benn, de a puszta életét talán egy hálóingben vagy pizsamában megmentette. Ez a legtöbb: az élete megmaradt, de minden egyéb elpusztult.

Itt erről beszél az apostol, hogy aki egyszer ráállt Jézus Krisztusra, mint fundamentumra, akit egyszer Isten a kezébe vett és gyermekévé fogadott, az még ha fát, szénát és szalmát épít is az alapra, megmarad. Hiábavalósággal töltötte a drága életet, és tölthette volna értékes dolgokkal is, lehetett volna hasznos és áldott hívő is, de így is megmenekül.

Erről van itt tehát szó, és nem arról, amire a római katolikus egyház szokta ezt az igét használni, hogy itt az ún. tisztítótűz vagy purgatórium alapigéje van. Az a tanítás arra vonatkozik, hogy a halála után bizonyos szenvedésekkel még levezekelhetné az ember bizonyos bűneit. Ha nincs annyi jó cselekedete, hogy azonnal a mennyországba jut, a halála után még szenved egy kicsit, és akkor letudja ezeket a bűnöket, és mégis csak üdvözül.

Ezzel szemben a Biblia azt tanítja, hogy halálunk pillanatában mindnyájunknak eldől az örök sorsunk, és ezen változtatni már nem lehet. Jézus erre nézve határozott tanítást mondott. De itt nem is az emberről van szó, amikor a tűzről meg a megsemmisülésről beszél, hanem azt mondja, hogy a munkája megég. Mivel hiábavalóságokat cselekedett, nem marad meg semmi, mert hiábavaló volt. Senkit nem vezetett Jézushoz, senki nem hiányolja bizonyságtevő életét. Nem ragyogott fel rajta igazán a Krisztus. Hívő volt ő, az is maradt, de nem volt belőle hasznuk másoknak. A munkája megég, nem ő tisztul meg, vagy szabadul meg a tűzből. Ez szomorú félreértés.

Egy kifejezést szeretnék kiemelni ebből az egészből és azt a testvérek szívére helyezni.

Pál apostol, mint a legtermészetesebb dolgot írja itt: "más épít reá." Én alapot vetettem, de más épít rá. Neki egészen természetes volt az, hogy nem ő építi fel az egész házat, és nem ő költözteti be azokat, akik neki rokonszenvesek. Ebből a nagy isteni munkából, a megváltásnak, az újjáteremtésnek a csodálatos munkájából ő egy kis részt kapott, azt, hogy alapozzon. Ez meg ráadásul hálátlan feladat is, mert nem látszik. Később mindenki a csinos házat dicséri, senkinek nem jut eszébe, hogy milyen keserves volt kavicsos-köves talajba alapot ásni, meg milyen mélyre ásta, meg odavitte a köveket, betont, aztán semmi sem látszik belőle. Na de azért áll a ház masszívan, mert valaki jól alapozott. S miért fontos az, hogy lássák, hogy mit csináltam? Miért fontos, hogy megdicsérjenek engem azért, amit építettem? Pál annyira szabad ezektől, amitől mi nem vagyunk szabadok. Hogy el tudunk keseredni, hogy nem veszik észre, nem dicsérték meg. A másikat dicsérik. Persze, mert az övé látványosabb.

Mi fontos? Az, hogy látványos munkát végzünk-e, vagy az, hogy kinek a szolgáiként végezzük a munkát? Pál azt mondja, hogy ez az egyedül fontos, mert végül is nem is én végzem, hanem a Gazda végzi. Ő álmodta meg a házat, Ő tervezte meg, Ő hívott el engem, és az a jutalmam, hogy az Ő szolgájaként dolgozhatom. Ennél nagyobb jutalmat senki nem adhat nekem. Az, hogyan néznek rám, meg mit szólnak hozzám, kit érdekel? Ő mit szól ahhoz, hogy elvégeztem-e, amit reám bízott. És ha Ő elismerő pillantást vet rám, megvan a jutalmam. Ennél több nem kell.

Jó lenne, ha ma őszintén megvizsgálnánk, hogy sokféle irigységnek, féltékenységnek, annak, hogy a kedvünk elmegy néha egy-egy szolgálattól, munkától, nem ez-e az oka. Be akarom seperni az érte járó dicsőséget. Nem vagyunk ilyen emelkedetten szabadok, mint az apostol. Nem az a fontos, hogy ki mit szól hozzá, hogy látszik-e vagy nem. Persze, mert ő szépen becserepezte, akkor mindenki dicséri. Az alap meg nem látszik. Na de nem cserepezhetett volna semmit, ha én nem építem meg azt az alapot, amit rám bízott az én Uram.

Ez annyira természetes volt az apostolnak, hogy az egészből csak egy kicsi a feladatom. Azt végezzem el jól, abban lesz örömöm, és az egészet majd a Gazda véghez viszi és megvalósítja.

Ez a bizonyságtételekkel is így van. Sok hívő ember vágyik arra, és ez jó, hogy Jézus Krisztushoz vezethessen másokat. Ez legtöbbször annak a hosszú láncnak az utolsó szeménél vagy néhány szeménél derül ki, amivel Isten szeretete magához vonz embereket. Lehet, hogy én voltam az a szerencsétlen, akinek először kellett egy teljesen hitetlen embernek Jézusról beszélni, és én kaptam a legtöbb gúnyos, cinikus visszautasítást. De ha valóban, mint az Ő szolgálja tettem, nem tud szabadulni az illető attól, amit mondtam neki, és néhány hét múlva fogja hallani ugyanazt egy másik hívőtől. Ekkor elgondolkozik: ezek nem is ismerik egymást, és ugyanazt mondta. Ez megtörtént eset. És fogja hallani harmadszor is, és elmegy egy munkatársának a temetésére, és ott egy ismeretlen lelkésztől hallja negyedszer. És elmegy olyan helyre, ahol sokszor lehet ezt hallani, és Isten megnyitja a szívét, mint Lídiáét és hitre jut. Na de ehhez kellett a legelső is. Miért fontos, hogy én hányadik vagyok ebben a láncban? Nem az a fontos, hogy használ engem az én Uram? Első, tizedik, vagy utolsó előtti leszek, teljesen mindegy. Az, hogy életmentésre, lélekmentésre használ. És ki mit szól hozzá, esetleg mindig csak visszautasítást vagy gúnyt kapok-e, nem szabad, hogy elvegye a kedvemet. Nem én építem fel a házat, nem én mentem meg azt, hanem Ő, és ezért Övé a dicsőség. És Őreá való tekintettel tegyen meg mindenki mindent.

Szülőknek, pedagógusoknak, néha nagyszülőknek adatik meg ez a nehéz feladat, hogy a szűzföldek feltörését végezzék. Kicsi gyermeki lelkekbe úgy hullassák bele a magot, hogy azok még semmit sem tudnak az Úr Jézusról. Néha ez hálás feladatnak látszik. El is lehet rontani. Néha meg nehéznek. Akkor mindenképpen nehéz, ha felnőttnek beszélünk Jézusról, aki eddig semmit sem hallott és talán nem is érdeklődik. Teljesen mindegy, hogy nehéz vagy könnyű, itt vagy ott használ, az a fontos, hogy ki használ.

Most az úrvacsorára készülve tudatosan szabaduljunk meg mindenképpen az irigységnek, versengésnek, féltékenység, összehasonlítgatásnak, keserűségnek, lemondásnak, reménytelenségnek mindenféle változatától, és engedjük, hogy felszabadítson minket a mi Urunk erre: én ültettem, Apollós öntözött. Aztán mindketten továbbmentünk és nőtt a növény. Isten adja a növekedést! Én alapoztam, jöttek mások, akik építettek rá, valamikor felépült a ház, az Úr beköltöztette azokat, akiket akart, én meg már rég porladok a föld alatt, de Övé a dicsőség egyedül, mert Ő az alanya minden ilyen munkának.


Imádkozzunk!

Dicsőítünk téged mindenható Istenünk, kegyelmes Atyánk, hogy noha egyedül is el tudnád végezni az újjáteremtés munkáját, mégis ilyen magunkfajta, egyszerű szolgákat igénybe veszel. Áldunk téged azért, ha bármit reánk bízol. Segíts örülni ennek. Hadd legyen a jutalmunk, hogy végezhetjük a tőled kapott feladatot.

Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy sose küldesz egyedül minket. Ahova küldesz, oda elkísérsz. Taníts minket így bízni benned, és reád nézni. Segíts, hogy soha ne a láthatókra, hanem mindig a láthatatlanokra nézzünk.

Köszönjük azokat, akiken keresztül hozzánk eljutott az evangélium. Kérünk, hogy rajtunk keresztül is hadd jusson el sokakhoz. Te pedig munkálkodj hatalmasan igéd és Lelked által ebben a világban.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindnyájan legszemélyesebb terheinket, gondjainkat, kérdéseinket is.

Könyörgünk hozzád a nehéz embereinkért. Azokért, akiknek a megtéréséről talán már le is mondtunk.

Könyörgünk magunkért is, hogy mindenféle lelki kiskorúságból segíts kinőnünk, hadd jussunk el az érett felnőttségre, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére. Hogy tudjunk neked szolgálni, és általunk is épüljön a te tested, az egyház.

Ámen.