PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. június 09.
(csütörtök)

Varga Róbert


AKI AJTÓT NYIT


Alapige:Jel 3,14-21

"A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete: Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán."


Imádkozzunk!

Urunk, sokszor nem hisszük mi ezt igazán, hogy te Atya, Fiú, Szentlélek vagy egy személyben, aki elküldted önmagad helyett a vigasztaló Lelket, aki megtanít minket minden igazságra, s eszünkbe juttatja mindazt, amit tudnunk kell.

Köszönjük, hogy te nemcsak vigasztaló, hanem bátorító is vagy. De legfőképpen köszönjük a te igédet, amely élő és ható, és ma este is a nyomorult, töredékes, emberi beszéden keresztül mégis csak megszólalhatsz, s elvégzed bennünk azt, amit te jónak látsz. Segíts, hogy mi ne akadályai legyünk ennek, hanem elősegítői. Így kérünk ezért arra, hogy segíts nekünk, hogy a mi szívünk lelki ajtaját kinyissuk, és ott legyen a készség a lelkünkben, hogy elfogadjuk és befogadjuk a te szavadat.

Így kérünk, Urunk, hogy ezen a csendes esti órán állj meg itt a középen, és mondd nekünk azt, amit mondtál a tanítványoknak egykor: Békesség néktek, az én békességemet adom néktek. S köszönjük, Urunk, ha a te békességed van a szívünkben, akkor bármit mondasz is nekünk, az számunkra bátorítás és biztatás lesz.

Ámen.


Igehirdetés

Járt ide a gyülekezetbe egy nagyon alacsony, töpörödött, madárcsontú, pici kis néni, túl volt már a kilencvenedik évén. Egyszer nagyon elkeseredve jött be a lelkészi hivatalba, és elmondta: tiszteletes úr, kiraboltak. S mikor megkérdeztem, hogy hogyan történt, akkor elmondta, hogy egyszer csöngettek az ajtaján, és jöttek a Gázművektől, hogy megnézzék a nyugdíjszelvényét. És ő odaadta a gázművek képviselőjének a nyugdíjszelvényeit, s miközben az egyik ellenőr nézte a nyugdíjszelvényt, addig a másik ellenőr - amit tudott - bepakolt, s még a nyugdíját is megtalálta.

Bizony nem mindegy az, hogy az ember kinek nyit ajtót. Nagyon jó az, hogyha ismerős csönget, s régen várt valaki kopogtat az ajtónkon, s kinyitjuk az ajtót szélesre tárva, s talán még a szemünk is könnyes lesz az örömtől. És nagy baj az, hogyha valaki olyan előtt nyitjuk meg a lakásunk vagy házunk ajtaját, aki nemcsak, hogy nem méltó erre, hanem egyszerűen nem oda való. És biztos, hogy olyan vendég, akinek a látogatásában nem sok köszönet lesz.

Jézus arról beszél ebben a részben, hogy Ő maga is zörget, és azt szeretné, ha a szívünk, a lényünk ajtaját kinyitnánk, hogy bejöhessen.

A Jelenések könyvében hét kis-ázsiai gyülekezetnek írt levelet olvashatunk. Üzenet mindegyik, minden gyülekezetnek. És ebben a sorban az utolsó a laodiceai gyülekezet, amely üzenetet kap Istentől.

János apostol, aki a mennyei jelenéseket Istentől kapta, és aztán úgy adta tovább, ahogy kapta, mint kijelentést írja ezeket a leveleket.

A város, amelyről olvastam, Laodicea második Antiokisz alapítására jött létre, aki a feleségéről, Laodiceáról nevezte el a várost. Híres volt, egyfajta pénzügyi központ. Talán jobban értjük, ha azt mondom, ami ma még mindig Svájc Európában, az volt ott Kis-Ázsiában Laodicea. Banki központ volt. Ciceró is azt tanácsolja az egyik írásában, hogyha valaki jól akarja a pénzét befektetni vagy átváltani, akkor Laodiceába menjen, és az ottaniak szolgáltatásait vegye igénybe.

Annyira jómódúak voltak, hogy amikor Kr.u. hatvan és hetven között egy szörnyű földrengés elpusztította a várost, mindenfajta külső segítség nélkül - láttunk mostanában pár képet az ilyen természeti katasztrófák pusztításáról -, Laodiceában minden külső segítség nélkül a laodiceai polgárok építették újjá a városukat. De nemcsak erről volt híres ez a város, hanem a textiliparáról is. Nagyon szép kelméket gyártottak. Sőt, volt még egy harmadik üzletág, és ebből a háromból lett igazán olyan gazdag a polgárság. Orvosi kenőcsöket is gyártottak a városban, készítettek a városban, de ez tulajdonképpen iparszerű gyártás volt már, és sokfelé küldték el kereskedőhálózatban ezeket a kenőcsöket, amelyek aztán, mivel valóban hatásosak voltak a beteg szemekre és beteg fülekre, elvitték Laodicea jó hírét is szerte.

Nem volt nagy a keresztyén gyülekezet a városban, amely Pál szolgálata nyomán jött létre. Az is kiderül a Kolossébeliekhez írt levél 4. fejezetében, hogy egy levelet írt már az apostol a Laodiceában élő keresztyéneknek, de az elveszett.

Amikor ezt olvassuk a hét levél mindegyikének az elején, hogy a gyülekezet angyalának írd meg, ez mindig a gyülekezetek lelki vezetőjét jelentette. A lelki vezetőnek szólt elsősorban az üzenet, az intés, s aztán felolvasták a gyülekezetekben ezeket a leveleket.

Laodiceában Arkhipusz volt a püspök, ami akkor mást jelentett, mint most, felvigyázót, gyülekezeti vezetőt jelentett, mintegy lelki felelőst. Nem olyan egyházi vezetőt, mint manapság. Arkhipusz püspök volt az első vezetője. Az ő halála után már eltelt majd harminc esztendő, és bizony rendkívül rossz lelkiállapotban találja Pál apostol az általa alapított gyülekezetet. A lelki közösségük is egymással alaposan megváltozott.

Ez a hét közül az egyetlen levél, ami valójában hallgatással kezdődik. És az mindig komoly figyelmeztetés, amikor valamilyen kérdésben az Isten hallgat, mikor nem szól semmit sem. Istennek soha nincs üres szava. Ha valamiről nincsen mit mondania, akkor nem mond semmit sem. De az mindig ítélet lehet a számunkra, amikor egy bizonyos kérdésben az Isten nem mond nekünk semmit.

Hányszor átéli még a hívő nép is, amikor egy kérdésben kérdezzük Istent, és Isten nem mond semmit azzal kapcsolatban. Hallgat. Amikor például valaki egy anyagi kérdésben kérdezi az Istent. És az olyan kérdés, amit már neki tudni kellene, hogy lehet, vagy nem lehet. Isten hallgat.

Amikor egy döntéssel kapcsolatban kérdezzük Istent, és Isten nem válaszol. Az is lehet válasz. Isten hallgat. Egyszerűen azért, mert abban a kérdésben nekünk már tudni kellene, ha ismerjük a Szentírás lelkületét, lényeges tanításait, hogy mi arról a kérdésről, abban a döntési helyzetben az Isten véleménye. Amikor a társkérdésben kérdezi valaki az Istent. De adott az a helyzet, amiben van, tudhatná, hogy lehet-e az a társ Istentől, vagy nem, az a kapcsolat. Kérdezi az Istent, pedig lehetne tudnia már, és mégis kérdezi, és Isten hallgat, mert a hallgatásban benne van az Ő válasza.

Az is válasz tehát, ha Isten nem válaszol. Nem véletlenül kezdi úgy a levelet, amely Laodiceának szól. Isten, az Ámen, a hű és igaz tanú, és így folytatja, hogy tudok cselekedeteidről. Talán pont ezért hallgat, mert ismeri a mi cselekedeteinket. Ismerte a Laodiceaiak cselekedeteit is, és hallgat, vagy feddéssel kezdi, mert a hallgatás után jön a feddés, amit ott elmond Isten.

Tudja azt, hogy bizonyos kérdésekről hogyan gondolkodunk, mit mondunk, hogyan cselekszünk. Laodicea az egyetlen közösség a hét közül, amely számára Istennek egyetlen egy dicsérő szava sincs. Vajon miért van ez így? Kiderül majd az igehirdetésből.

Mindenestől elmarasztalja Isten ezt a gyülekezetet, s azzal kezdi, hogy ti langymelegek vagytok. Az evangélium ügyére nézve sem forrók nem vagytok, sem hidegek. Felettébb nem tesztek semmit sem azért, hogy az evangélium, a jó hír az Isten szeretetéről, a Krisztus kereszthaláláról szóló jó hír terjedjen, továbbterjedjen a föld végső végéig, de nem is gyűlölitek azt. Nem vagytok teljesen hidegek. Sem forrók, sem hidegek nem vagytok.

Ez a keresztyén közösség, a laodiceai olyan környezetben élt, ahol csupa jómódú, gazdag ember vette körül.

Nem régen valaki elmondta, hogy itt közel Budapesthez egy olyan helyen lakik, ahol az a kérdés, hogy százötven vagy kétszázötvenezer forintos kerékpárt vegyenek a gyerekeknek. S amikor ez a kérdés fölmerült, akkor kezdtek gondolkodni azon, hogy vajon ott kell-e nekik továbbra is lakni, mert milyen hatással lesz ez a későbbiekben majd a gyerekeikre, hogyha így gondolkodik egy egész lakópark közössége? Jó ez a kérdés, hogy fölmerül, és az is nagyon jó, hogy levonták a következtetést, és úgy döntöttek, hogy bizony ők onnan el fognak költözni.

A laodiceai közösség, gyülekezet nem véletlenül, annak tagjai nem véletlenül lettek olyanokká gondolkodásukban és életvitelükben, ami Istentől csak feddő szót érdemelt. A város életvitele kihatott a gyülekezet tagjaira is. Nyilván nem ez a meghatározó teljesen, de az biztos, hogy jó erkölcsöt is megront a rossz társaság. Ezt a Szentírás mondja. Jó erkölcsöt is megronthat a rossz társaság. És erre is találnánk bizonyosan mindnyájunk környezetében épp elég példát.

Sajnos a gyülekezet tagjai számára a mérce nem az Isten igéje többé, hanem az volt a mérce, ahogy a városban éltek, ahogyan egymással éltek együtt, vagy egymás mellett. Amit és ahogyan vásároltak, ahogy költekeztek, amilyen az életszínvonaluk volt. Ez vált etalonná. Pedig a zsinórmérték, a kánon, az a Szentírás, és nem az, hogy a környezetükben ki, hogyan él. Mindig vannak nálunk jobb módú emberek, mindig is lesznek, s vannak szegényebbek is. Ez határozza meg a mi életvitelünket, vásárlási szokásainkat, ha vannak ilyenek, vagy pedig az, hogy az Isten igéje mit mond erről a kérdésről. S lehet, hogy ebben a kérdésben is azért hallgat az Isten, mert, ha beszélne, akkor csak feddő szavakat tudna mondani.

A városban lenézték a szegényeket, mert ők gazdagok voltak. Hatott a méreg a hívők szívében is. Olyanná válni, mindazt birtokolni, amit a nem hívők birtokolnak.

Az ottani keresztyének már abban a biztos tudatban éltek, hogy de jó, hogy mi is ugyanolyan gazdagok vagyunk, mint a szomszédaink, mit a város többi lakója. Itt pedig Isten, tulajdonképpen Jézus, azt mondja: hát nem látjátok? Ti vagytok a vakok, a szegények és a mezítelenek. Kedves laodiceai gyülekezet: vak, szegény és mezítelen vagy. Nem látod a vakságod, mert szelektívvé vált a látásod - sok hívő is ilyen lett -, a nyomorúságot sehogy nem akarja meglátni, csak azt, ami neki jó. Válogat a látásában. Ez vakság, mert ez azt jelenti, hogy bizonyos területeket nem akar látni. S már nem is lát - ez meg ítélet.

Azt mondja itt Isten igéje, hogy te vagy a vak, a szegény és a mezítelen. Miről volt híres ez a város? A szemgyógyító kenőcsről, a híres anyagokról, amit szőttek, és a banki szolgáltatásairól, a pénzügyekről. Ugye, hogy nem véletlen, hogy erről a háromról beszél Isten? Azt mondja, hogy vak, szegény és mezítelen. Banki tevékenység, textilipar és a szemgyógyító, fülgyógyító kenőcs. Amikor Isten valamiről folyamatosan beszél - és milyen jó, hogy beszél -, valamire ráteszi az ujját, a kezét, az nem véletlen, hogy újra és újra arról beszél az Isten. Újra és újra azt juttatja az eszünkbe. A vak, szegény és mezítelen. Ezért ilyen elmarasztaló Isten ítélete, szava, amivel kezdi. Ezért nincs dicséret, mert nem volt mit dicsérni a Laodiceabeliek életvitelén.

Pont ezt kell megnézni kinek-kinek a saját életében mindnyájunknak, hogyan áll mindazzal a kérdéssel, hogyan állunk azokkal a kérdésekkel, amiről beszél az Isten, vagy amivel kapcsolatban hallgat az Isten. Amivel kapcsolatban azt szeretné, ha látnánk, ha meglátnánk a valóságot az életünkre nézve.

Ézsaiás 1,10-ben azt olvassuk, Istennek nem kellenek az áldozatok, s nem kell az ünneplés, mert vannak a gyülekezetben olyanok - írja Ézsaiás -, akiknek az indulataik egy-egy életkérdésben nem tiszták. Tisztátalan indulatokkal pedig nem enged magához a tiszta Isten.

Nem törekedtek a szeretetre és igazságra Lodiceában, és hoz még egy példát Isten. Azt mondja, hogy a közeli Hierápolisz gyógyvizét átvezetitek Laodiceába, s nem veszitek észre, hogy mire átér a forró víz, addigra kihűl és langyossá válik. A langyos pedig nem volt jó semmire. Meginni nem lehetett. Ahhoz, hogy fürödjenek benne, ahhoz hideg volt már, kihűlt. Nem használhatták semmire sem.

A hívő élet nem lehet langyos élet. Vagy ott van a szívünkben tényleg az az égető vágy, hogy Isten szeretetéről beszéljünk, odaéljük mások elé - még akár az ellenség elé is -, vagy pedig tényleg ez az ítélet ér bennünket utol, hogy langyos vagy, kiköplek a számból. Nem jó semmire. Nem jó semmire sem. Langyosan állsz az Isten dolgaihoz, és ez nem kedves Isten előtt.

A másik, amiről beszél, hogy a gazdagság önelégültté teheti az embert. Ez azért általános tapasztalat, hogy a hívő élet harcai edzik meg az embert. Amikor a hit harcát, nemes harcát harcolom. Én azt tapasztalom a saját életemre nézve is, ha nincsenek harcok, akkor nincs erősödés sem.

Egy finn teológus, akit a németek agyonlőttek, írja azt az egyik írásában, hogy bolondság azt gondolni, hogy az ellenszél árt az egyháznak. Dehogy árt. Az ellenszelet is be lehet fogni a vitorlába. Nagyon sokszor úgy hajóznak tengeren, vitorlásversenyeken, hogy a legdermesztőbb ellenszelet befogják a vitorlába, s tudnak vele hajózni. Az egy másik kérdés, hogy ezt hogyan kell csinálni. De nem árt az ellenszél, amikor ellene vannak többen is az evangéliumnak. Attól erősödhet meg az ember, amikor a hitnek harcát kell harcolni.

Nekünk mikor kellett utoljára valamilyen fontos kérdésben az Isten előtt harcolva, imádkozva, tusakodva megállni, és úgy eldönteni valamit? A nagy jólét és a lelki bőség nem tesz minket is önelégültté? Nincs semmire szükségünk. Itt van a gyülekezet. Isten kegyelméből megkapunk mindent. Az ujjunkat nem kell keresztbetenni sokszor. Talán még a menüben is válogatunk időnként. Most miért így? Miért ez? Miért arról? Miért ezt mondja? Miért ilyen hangsúllyal és így tovább? Jó lenne elgondolkodni kivétel nélkül mindenkinek ezen. Nem fenyegetnek minket is ezek a veszélyek? Vakság, a túlságos nagy lelki jólét, mint minden gazdag embert. Nem csábít-e minket is az, hogy a lelki dolgok megítélését úgy kezeljük, mintha azok anyagi természetűek lennének.

Aki gazdag anyagiakban, kincsekben, barátokban, fizikai erőben nem könnyen gondolja azt, hogy nincs már semmi másra szükségem?

Emlékszem még az egyik európai kiránduláson, amikor teológusokkal mentünk egy konferenciára, ott mondta valaki Németországban, hogy minek az Isten. Ne haragudjon, de nekem mindenem megvan. Megkapom azt az négyezer Euros fizetést, minek ide Isten? Megdolgozom a pénzért, aztán elköltöm, megint dolgozom, megint elköltöm. Több is annál, mint amit el tudok költeni. Kinek kell az Isten? Nincs rá szükség. Megtermeljük mi az anyagi javainkat, be is zárkózunk szépen, nehogy másnak jusson belőle. A hit harca nélkül az ember ellustul, elkényelmesedik, s azt mondja, hogy nincs szükségem semmire. Isten meg azt mondja, hogy nem látod? Nem látja. Te vagy a vak, a szegény és a mezítelen. Mert az önteltség vakká tesz, s a legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb dolgokat sem veszi észre egy idő után a hívő ember. Sokszor pénz van a családokban, de szeretet és kedves összetartás nincs.

Aztán azt sem vették észre ott Laodiceában, hogy lelki értelemben teljesen mezítelenek. Kilátszik az ő rútságuk. Nem lehet tudni, ezen mit ért a Szentírás. Azt mondja, hogy mezítelenek. Amikor a mesében a gyerek azt mondja: nini, hát a király mezítelen. Senki sem merte megmondani a felségnek. Féltek, hogy mi lesz a vége. Egy gyerek meg azt mondja: hát a király mezítelen.

Isten azt mondja: lehet, hogy a bűneink rútsága látszik csak az életünkön, de nem vagyunk felöltözve fehér ruhába, az Isten irgalmába és kegyelmébe. Talán nincs most olyan, vagy kevés olyan van az életvitelünkbe, ami kedves Istennek. Azt mondja Isten, hogy tanácsolja: vegyél tőlem fehér ruhát, ami eltakarja rút lelki állapotodat. Bánd meg az elkövetett bűnöket! Én megtisztítlak, megbocsátom, és betakarlak téged.

Mezítelenség abban az időben még csúnya dolog volt. Ma már nyugodtan - tessék körülnézni -, nyugodtan bárki, bárhol levetkőzik. Nem érdekli, hogy látják, csodálják, szörnyülködnek, botránkoznak, elborzadva elfordulnak attól, amit látnak. Nem érdekli az embereket. Tévében vetkőznek, strandokon, áruházban. Mindegy. Nem számít már, hogy eltakarja a mezítelenségét, amit egyébként az Éden-kertben Isten eltakart Ádámnál és Évánál.

Az a legnagyobb megtiszteltetést jelenti mindig a Bibliában, amikor valakit díszes ruhába öltöztettek. Emlékszünk a tékozló fiúra? Hazatér, ünnepi ruha. Gyűrűt húztak a kezére, lábára, mert akkor így volt a szokás, de mindez a megtiszteltetés, a megbecsülés és az öröm jele volt.

Kilátszik sokszor a lelki mezítelenség, de a legtöbb embert nem érdekli.

Azt mondja tehát Isten Fia, hogy vegyetek tőlem, ti, akik olyan büszkék vagytok, tőlem vegyetek ruhát, és vegyetek tőlem tűzben próbált aranyat. A ruha a Biblia tanítása szerint mindig Krisztus igazsága, megigazulás. Azt mondja Jézus, hogy rátok adom én, de akarjátok? Akartok megigazult emberek lenni Krisztus által, az Ő kereszthaláláért? Elfogadjátok? Az arany, a kincs, a bocsánat, a szemgyógyító ír, az Isten igazsága mind-mind olyan ajándékok, amiket Isten elkészített.

Nem is lehet másképpen megújulni a hívő életben sem, minthogy meglátom, vagy ha nem látom, kérem, hogy hadd lássam meg. Aztán lehet, hogy nem kell semmit észrevenni, mert éppen most nincs olyan, amit látni kell. Ilyen is van. Nem kell mindig a bűneinket keresni, mert van úgy - például ebben a pillanatban, talán most senki nem vétkezik, tehát nincs most éppen mit keresgélni. De ha Isten nyilvánvalóvá teszi az igehirdetés alatt, hogy van valami, ami nem szerinte való, ami rútság, ami vakság, ami mezítelenség, akkor azt mondjuk el neki, s valljuk meg neki.

Vajon kell-e mindez Isten népének, hogy Isten megítéli, hogy megmondja, hogy mi a baj? Itt egy olyan érdekes szót használ a Szentírás, amikor azt mondja, hogy vegyél tőlem tűzben próbált aranyat, kedves laodiceai gyülekezet, akkor a szöveg az agora szót használja, ami piacot jelent. Azt mondja, hogy ti üzleteltek, banki tevékenységet folytattok. Piacoltok a kenőccsel meg a szövetekkel. Akkor vegyél tőlem. Én ugyan ingyen adom a kegyelmet, de nektek ingyen nem kell semmi. Nektek a pénz az istenetek. Akkor vedd meg. Adok én kegyelmet, de csak ingyen. Tőlem nem vásárolhatsz semmit. A kegyelem az ingyenes, azt nem lehet megvenni.

Amikor ezt mondja, hogy vegyél, itt meg már azt a szót használja, hogy adok ajándékba. Ezt nem lehet pénzért megvenni. Kereskedtek az agorán, a piacon, meggazdagodtok, s azt hiszitek, hogy velem is lehet üzletet kötni a kegyelemre nézve. Nem lehet. Én adok neked, de ingyen: kegyelmet, békességet, tiszta, új életet.

A kalmár néppel kalmár nyelven beszél az Isten. És mégsem veti el ezt a gyülekezetet sem. Adok neked - mondja Jézus, mert Ő a gyülekezet igazi Ura - aranyat - és ez a Biblia megfogalmazásában, képhasználatában mindig a hitet jelenti. Aztán azt mondja, hogy adok szemgyógyító kenőcsöt, vagyis igazi istenismeretet, és fehér ruhát, megigazulást.

Laodiceában a földrajzi viszonyok miatt az este korábban volt, de az volt a legszebb része a napnak. Csendes, nyugodt alkonyat. Szépen sütött a nap, bearanyozott mindent, a gazdag várost. S akkor gyűltek össze a családtagok. Elvégezték a napi munkát, hazamentek a mezőről is, aki azzal foglalkozott. Alkonyatkor együtt voltak a családtagok. Együtt vacsoráztak. Jóízűen ettek, és meghitten beszélgettek. Ma már a legtöbb családban ez nem így van. Nem költik el jóízűen a vacsorát, mert nem vacsoráznak együtt sok helyen. Ki-ki bekap futtában valamit, aztán már nyomkodják a távirányító gombját, nehogy lekéssék az éppen aktuális gyilkosságsorozatot a tévében. Nincsen meghitt beszélgetés, jóízű étkezés, és jóízű beszélgetések sincsenek.

Manapság ezt is el kell mondani sokszor a gyerekeknek is, hogy milyen egy normális család, ahol leülnek és beszélgetnek, és együtt elköltik a vacsorát. Aztán ki-ki elvégzi azt, amit el kell végeznie: munkát, feladatot, ha van. És aztán igeolvasással, imádsággal, és az igéről való beszélgetéssel fejezik be a napot. Ismerős ez nekünk? Vannak esti áhítatok? Rövid, nem kell hosszú. Csak elővenni a napi igét. Felolvassa, aki éppen felolvassa, legjobb, ha a családfő, ha van ilyen, de sok helyen nincs. S arról egy pár szót mond, s kialakulhat egy nagyon jó beszélgetés. És utána lehet imádkozni: Uram, álld meg csönddel az éjszakánkat. Eszünkbe juthatnak a betegek, a nyomorultak, a holnapi nap, mi a tennivaló. Csendben, jóízű beszélgetésben, imádságos légkörben, ahol még a viták meg a gyerekek veszekedései is elcsitulnak és elcsendesednek. Ezzel a békességgel a szívben feküdhet le az ember, s kelhet fel a másik, következő napon.

Akár úgy él valaki, hogy soha nem volt közössége Jézussal, akár egy bűn miatt rekesztette őt ki valaki az életéből, mindig Jézus az, aki megteszi az első lépést, mert így folytatódik ez a rész. Azt mondja Jézus: Íme - ez a szó mindig azt jelenti, hogy valami fontosat mond -, az ajtó előtt állok, és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok. Ezért írja itt a Laodiceabelieknek ezt Jézus - mert újra mondom, a vacsoraidő volt a legmeghittebb pont egy család, a város életében. És ha oda a vacsorához egy idegent beengedtek, akkor azt nagyon tisztelték, nagyon szerették. Ha ebbe a meghitt családi légkörbe, étkezésbe bevontak valakit, aki zörgetett, akinek a hangját megismerték, s akit épp ezért beengedtek, az óriási dolog volt az idegen számára is, és a család számára is.

Jézus zörget a mi szívünk ajtaján. Alkonyodik, s azt mondja: hallod az én hangomat? Megérted az én szavamat? Kinyitod az ajtót, beengedsz? Beengedsz a bűnödbe, a házasságodba, a gyereknevelésbe, a pénzügyeidbe, a szexuális életedbe? Beengedsz az iskolai dolgaidba, a munkádba? Odamehetek, beleszólhatok? Ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót.

Ő a jó pásztor, aki utánamegy a langyosnak meg az elveszettnek, s szeretné visszavezetni önmagához. Ő megvárja, míg valaki meghallja az Ő szavát, hívását, kinyitja a szívét, mert ez az ajtó, s azt mondja: Úr Jézus, gyere be! Szégyellem, hogy ilyen körülményeket találsz, és most ne a lakásunkra gondoljunk, hanem a szívünkre, ahogy ezt valaki mondta, amelyik néha olyan, mint egy istálló. De Jézus megszülethet benne először, vagy pedig újra és újra helyreállhat vele a közösség.

Egyszerűen azért akar bejönni Jézus, mert beszélgetni akar velünk. Szeretne velünk beszélgetni mindarról, ami ma történt. Megtárgyalni. Hadd szóljon bele. Akkor járunk a legjobban, ha halljuk az Ő szavát, és nem hallgat. Micsoda ajándék, ha beszél az Isten arról, ami nehézséget okoz nekünk. Ő is beszél, és mi is elmondhatjuk. Beszélhetünk neki arról, ami megszomorított, ami közé és közénk áll, ami elválaszt tőle. Ő szeretné, ha megosztanánk vele az örömünket, a bánatunkat. Közösséget akar vállalni velünk. Egyszerűen az Ő szeretetéből fakad ez. Ezért halt meg a kereszten is. Az is az volt, hogy szól, hogy nyissuk ki az ajtót, Higgyük, hogy az Isten Fia az Ő szereteténél fogva halt meg értünk.

A megújulás és az elindulás kezdődhet így mindenkinél. Laodiceában csönd volt a válasz, és a város elpusztult. Vajon a mi életünkre nézve mi a válasza Istennek? Zörget, ajtót nyitunk, vagy pedig nem?

A Lukács 22-ben ezt olvassuk: "Én azért adok neki, miképpen az én Atyám adott nekem országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomon, az én országomban, és üljetek királyi székeken ítélni Izráel tizenkét nemzetségét." Ezzel azt mondja ki Jézus, hogy aki beengedi Őt az életébe, az ott lesz vele a mennyei dicsőségben. Az idelent már kap tőle választ, tanácsot, békességet. Az átéli a vele való közösséget. Az ajtó előtt állok, zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja a szívét, kinyitja előttem a problémáit, a családját, mindazt, amit már említettem, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok.

Nagy dolog volt, hogy kinyitották az ajtót, és még nagyobb dolog az, hogy Jézus ott lehet az asztalunknál a szó igazi értelmében ma este az étkezésnél, és a szó teológiai vagy lelki értelmében ott lehet a mi lelki életünkben. A lényünket betöltheti az Ő irgalmával és szeretetével.

Azt mondja Jézus, hogyha valaki meghallja az én szómat, és kinyitja az életét, bemegyek ahhoz, és vele maradok, és ő énvelem. Együtt Jézussal, ez a legtöbb, amit ajándékba kaphatunk Istentől.


Imádkozzunk!

Urunk, megvalljuk neked őszintén, hogy az a legnagyobb bajunk, hogyha kirekesztünk téged az életünkből. Halljuk mi azt, hogy te zörgetsz, de tudjuk, hogy miért teszed, s ezért inkább úgy teszünk, mintha nem hallanánk. Vagy kinyitjuk az ajtót, vagy az ajtón lévő ablakot, s azon keresztül beszélgetünk veled, és nem engedünk beljebb. Sokszor nem engedjük, hogy körülnézz a mi lelki lakásunkban, szóvá tedd azt, ami tisztátalanság, ami nem szerinted való. Akár kivedd a mi életlakásunkból mindazt, ami nem kedves előtted, kitakarítsd azt.

Kérünk, Urunk, segíts nekünk, hogy ne álljunk ellene a te szavadnak. Köszönjük, hogy ma este is azt mondtad, hogy zörgetsz. Köszönjük, ha adsz erőt kinyitni. Bocsásd meg, ha csak szégyenkezve tudjuk ezt megtenni a vétkeink és bűneink nyomasztó terhe miatt. De köszönjük, hogy pont azért jöttél, hogy levedd rólunk a mi bűneink terhét, eltöröld a mi álnokságainkat, levedd a mi vakságunkat.

Köszönjük, Urunk, hogy te gazdagsággal tudsz minket megajándékozni. Elveszed a mi rútságunkat, letörlöd a mi könnyeinket, s felöltöztetsz a te dicsőségedbe és a megigazulás fehér ruhájába. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Ámen.