PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. március 03.
(csütörtök)

Varga Róbert


HÁLAADÁS A HITÉRT


Alapige:1Thessz 1,2-10

"Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben, ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk, mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól."


Imádkozzunk!

Istenünk, ránk olyan sokszor nem a derű, a józanság, a kiegyensúlyozottság és az öröm a jellemző, hanem az aggodalmaskodás, az idegeskedés, a felgerjedés, az indulatosság és a békétlenség.

Köszönjük, hogy ezzel a mai estével teneked pont az a terved, hogy változás legyen ebben is. Emlékezzünk mindarra a jóra, amit eddig ezen a héten kaptunk tőled, hogy a tőled való derű, békesség, öröm, a bűnbocsánat fölötti öröm is átjárja a mi szívünket és életünket, és így másképpen éljünk ott, ahova helyeztél minket, s tudjunk rólad, a te szeretetedről beszélni, úgy élni, hogy az rád mutasson, téged világítson meg.

Kérünk, Urunk, cselekedd velünk azt, amit te most jónak látsz, és segíts abban is kérünk, hogy mi cselekedjük meg azt, amiben változnunk kell. Segíts nekünk ebben, magunktól nem megy. De köszönjük, hogy formálsz minket a te igéd és Lelked által. Tedd ma este is ezt, kérünk. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus nevében kérhetjük ezt, s a te Fiadért, mindenható Isten, meghallgatsz minket.

Ámen.


Igehirdetés

Pál apostol Filippi városából érkezett Thesszalonikába, ahol később megverték és bebörtönözték. Szívesen fogadták ugyanis Thesszalonikában az evangéliumot, a Jézus szeretetéről szóló jó hírt, és ez a sötétség fejedelmének, és a városban lakó bálványimádóknak, a sötét lelkületű embereknek, akik ellenálltak az evangéliumnak, nem tetszett. Főleg a pogányokból lett keresztyének fogadták örömmel Pál apostolt. A júdaista vallásban megmaradtak azonban nagy részben ellenálltak az evangéliumnak, és tulajdonképpen ők álltak Pál apostol bántalmazása és megtámadása mögött is. Erről maga Pál ír egy helyen.

Ezek miatt a támadások miatt, a megverettetés és üldöztetés miatt nem sokkal az után el is kellett mennie az apostolnak a városból. Athénban és Korinthusban várta később a híreket Thesszalonikából. Rövid idő múlva aztán Timóteus jó hírekkel szolgál az apostolnak, aki megvidámodott szívvel hallja, hogy Thesszalonikában megerősödött az evangélium, megerősödött az a kicsiny létszámú keresztyén közösség. Isten igéje élő és ható a gyülekezetben.

Látszólag Pálnak nincs oka a hálaadásra. Bebörtönözték, előtte megverték, eltiltották az evangélium hirdetésétől, abba kellett hagynia a munkáját, a szolgálatát, és a fizikai bántalmazás után sem olvasunk arról, hogy szidta volna a császárt, az akkori állam hatalmas urát, hanem egyszerűen a nézőpontja derül ki a leveleiből, a fogságból írt levelekből is. Nem azt mondja, hogy ez az őrült császár bebörtönöztetett, hanem azt mondja: Én, a császár, Néró foglya vagyok tiértetek és az evangéliumért. Tulajdonképpen ezt is írja ott, hogy Krisztus foglya. Tehát nem a császár az, aki úgy bánik vele, ahogy akar, hanem ő Krisztus foglya az evangéliumért, és azokért, akiknek az evangéliumot hirdeti, ezért eszébe sem jut ilyen, hogy a Jézusért viselt szenvedésekért anyagi vagy erkölcsi, vagy bármilyen kárpótlást kérjen, vagy követeljen.

Milyen körülmények közepette írja le azt Pál, ami munkált a szívében? Erről szól ez a fejezet. Az apostolra az volt a jellemző, hogy függetlenül attól, hogy hol élt éppen, vagy merre járt, a gyülekezetek ott voltak mélyen mindig a szívében. Belül viselte őket a szíve mélyén. Csupa hálaadás ez a levél, amiből csak egy rövid részletet olvastam el, mindazokért az ajándékokért, amiket Isten rajta keresztül a hívő népnek adott.

Thesszalonikában tehát örömmel fogadták a hit ajándékát, és a döntések után többé nem akartak azok, akik hívővé lettek, Jézus nélkül élni. Tehát nem azokra néz Pál, akik ellene voltak, akik gyalázták őt és Krisztus ügyét, hanem azokat hordozza elsősorban hálaadással a szívében, akik hitre jutottak, és Jézusnak átadták az életüket, de más helyen imádkozik azokért is, akik őt megverték és üldözték.

Pálnak a börtönben sem változott tehát a nézőpontja. Nem áldozat volt, a császár áldozata, hanem Jézus Krisztus tanítványa és követője volt ott is, akárhogyan is alakult az ő sajátos élethelyzete. Nagy dolog az, hogy valaki így tud hozzáállni élete megpróbáltatásaihoz, az igazságtalan bánásmódhoz. Sokunknak része lehet ebben. Valami miatt, ha nem a mi rossz döntéseink, vagy butaságunk miatt van hátratételünk - mert az egy másik dolog, akkor jogos bizonyos értelemben még a szenvedés is -, de amikor jogtalanul és ebben az értelemben ártatlanul gyaláznak valakit Krisztusért, akkor azt mondja Pál, hogy ezt viselje örömmel, mert az kereszt, Jézusért hordott szenvedés. Gyakran mondják emberek, hogy nagy keresztem nekem az anyósom. Vagy nagy keresztem az a kolléga, vagy a főnök. Egyik sem kereszt. A kereszt az, amit Pál hordozott, vitt, cipelt. Jézusért kapott, el kellett viselnie a Jézusért kapott szenvedést. Az a kereszthordozás, amikor valaki igazságtalanul Krisztusért, az evangéliumért szenved.

A thesszalonikai testvérekre Pál hálaadással és szüntelen imádkozva gondol. Mi mennyire gondolunk a mi testvéreinkre? Legyenek azok fizikai értelemben testvéreink, vagy itt a gyülekezetben, vagy máshol lelki testvéreink. Szoktuk-e őket hordozni imádságban? Azokat, akiket ránk bízott az Isten? Mennyire végezzük ezt hűségesen? Majd harminc éve imádkozom a szüleimért. Édesapámért most már nem kell, ő meghalt, befejezte az életét, de amíg élt, nap mint nap hangzott érte a könyörgés. Halála pillanatában, előtte nem sokkal tudtunk tulajdonképpen igazán - az alatt a fél óra alatt - az evangélium lényegéről beszélni. És csöndben mondta utánam az imádságot. Micsoda kegyelem, de mennyivel jobb lett volna, ha nem hagyja ezt az utolsó órára. Sokan így vannak. Van, akinek nem tiszta a tudata, s többé már nem tud beszélni, vagy nem tud imádkozni. Ez nem azt jelenti, hogy ez csak az idősebb emberek problémája. Ez a fiatalemberek problémája is, hogy ne hagyjuk a döntést, az Istennel való közösség eldöntését az utolsó órára, mert nem tudjuk, hogy mikor jön az utolsó óra. Sokan úgy halnak meg, hogy egy szempillantás alatt végük van.

Könyörgünk-e tehát azokért, akikkel kapcsolatban biztosak lehetünk abban, hogy ránk bízott az Isten, mert ott vannak körülöttünk. Azért vannak mellettünk - legyen az munkahely, vagy család, vagy lakóterület, ahol lakunk, társasház vagy más, ahol élünk -, mert az Isten azt akarja, hogy könyörögjünk értük, hogy beszéljünk nekik Isten szeretetéről. Kin keresztül hallanának, ha nem egy olyan emberen keresztül, aki templomba jár? Tudunk-e jókívánságokkal a másik javáért, imádkozással gondolni azokra, akiket talán egészen közelről nem is ismerünk? De szoktunk velük találkozni. Nap mint nap összefutunk. Hordozzuk-e őket imádságban? Ránk bízta őket az Isten.

Egyáltalán, jót gondolunk-e egymásról? Itt a gyülekezeten belül, vagy itt a testvéri szívekbe is beköltözhet és beférkőzhet a gyanakvás, az irigység, a szeretetlenség és a rágalmazás? Ne gondoljuk, hogy itt a gyülekezeten belül ezekkel nem találkozhatunk. Dehogynem. Nagyon jó lenne ezt abbahagyni kinek-kinek, aki ilyet csinál. E helyett imádkozni a másikért, és imádságban a legjobbat kérni számára a mindenható Istentől.

Megemlékezünk azokról a testvéreinkről, akik nagy fizikai vagy lelki nyomorúságban vannak éppen? Hordozzuk ezeket az embereket, ahogyan nekik erre szükségük van? Gyakoroljuk rendszeresen a másokért való közbenjárást? Például tartunk-e könyörgéseket minden hivatalban lévőkért? Azért a miniszterért például, akinek szolgálni kellene a maga területén, mert ugye a miniszter szó az azt jelenti, hogy szolga, szolgáló. Szolgálni kellene azoknak, akiknek bizonyos értelemben a vezetőjük lett. Közbenjárni az érdekükért, képviselni őket. Ehelyett hihetetlen arroganciával támadja azokat, akiket szolgálnia kellene. Könyörgünk érte, az egész helyzetért?

Ha belegondolunk a történelem eseményeibe, sokszor jelentéktelennek tűnő dolgokból mi minden lehetett. Nagyon fontos, hogy a hívő ember hordozza a napi eseményeket. Ezért nem igaz az, hogy a hívő ember ne foglalkozzon a környezete dolgaival, a politika szó ezt jelenti. Dehogynem. Milyen fontos az, ha egy hívő keresztyén tudja hordozni a napi eseményeket, a társadalmi kérdéseket. Egyáltalán nem mindegy az, hogy minden parkot beépítenek például a fővárosban, vagy marad zöld terület a jövő gyerekeinek, vagy mindent elvesznek, mindent kiárusítanak, mindent külföldiek vesznek meg. Hogy lenne ez mindegy. Hogy mondhat valaki olyat, hogy ez nem tartozik rám. Hívő ember ne politizáljon! A pártpolitizálás egy másik dolog. Azt tényleg ne tegye. De a polisz szó azt jelenti, hogy a közvetlen környezetem dolgaival való foglalkozás. Hogyne tenne minket felelőssé Isten, hogy megépül valami, ami elveszi a fényt és a levegőt, s nagy kerülőket kell tenni, vagy mi lesz a szomszédságban élő magyarjainkkal, testvéreinkkel, a szó nem bibliai értelmében, noha ilyen értelemben is vannak ott testvéreink. Hát hogy mondhat olyat valaki, hogy ez nem kell hogy érdekelje a hívő keresztyéneket, és ne foglalkozzunk vele, mert ez olyan "izé" dolog, és különböző címkéket ragasztanak azonnal azokra, akik ezzel foglalkoznak.

A hálaadás, a könyörgés, a közbenjárás bibliai parancs. Tartassanak könyörgések királyokért, és minden méltóságban lévőkért. Ahhoz ismerni kell, hogy mi történik, nem, hogy tudjunk imádkozni bizonyos helyzetekért. Ezért jó lenne többet olvasni az újságot, hallgatni a híreket, tájékozottnak lenni, hogy egy kicsit benne legyünk, hogy hitelesen és jól tudjunk könyörögni a társadalmi és egyéb eseményekért, ezért az országért, ahol olyan nagy a nyomorúság. Nem is gondolnánk, ami vidéken, bizonyos helyeken van, de itt a fővárosban is, meg máshol is. Milyen napi probléma az, hogy családok a gyerekeket tízóraival engedik el az iskolába, vagy a nélkül, mert itt tartunk most már tömegesen. Nagy felelősségünk van abban, hogy könyörgünk-e, hálát adunk-e azért, hogy mi talán éppen nem ebben a helyzetben vagyunk személyesen. Indíthat-e minket Isten arra, hogy közbejárjunk azokért, akik döntéseket kell hogy hozzanak, és sokszor egyáltalán nincsen világosságuk, józanságuk, igazán felfogóképességük sem arra, hogy mi a legjobb ennek az országnak, ahol olyan sok a nyomorúság, és olyan nagy a szegénység sokfajta értelemben.

Fáradozunk-e szeretetben azokért - ahogy Pál írja - állhatatos reménységgel, akiket Isten ránk bízott? Szeretjük-e a felebarátainkat és a hitben testvéreinket megértéssel és szeretettel?

Aztán így folytatta tovább Pál, hogy tüposzok lettetek-e? Azok vagytok-e? És itt azt mondja a Thesszalonikabeliekről, hogy ti már azok vagytok. A tüposz szó azt jelenti, hogy lenyomat, jel, példakép. Nagyon mély értelme van itt ennek a régi kifejezésnek az eredeti szövegben, mert azt mondja, hogy azt akarja Isten, hogy jelek legyünk a világban. Mintegy Isten lenyomatai, példái Krisztusnak. Tudjuk, hogy a bűnesetben az istenképűség összetört. Az Isten képére formált ember istenképűsége összetört. Mint mikor egy viaszpecsétet összetörtek a középkorban, azt nem lehetett megjavítani. Föltörték, egyben össze is törték, vége. Porrá zúzódott. Nem lehetett nagyon hamisítani sem igazán jól. Ilyen lenyomatot viselt az ember, és ez tört össze a bűnesetben.

Azt mondja itt Pál, hogy ilyen tüposszá, példaképpé, jellé, Isten lenyomatává válhattok ebben a világban. Krisztus követésében Krisztus típusú ember vagy-e? Ott van-e Isten lenyomata Jézus, mert Isten lenyomata Jézus. Ott van-e az életünkben és az életünkön? Tudjuk-e az új, a lelki, az Isten előtt kedves létezés prototípusát odaélni az emberek elé? Ennek az első lenyomata, az igazi, a hamisítatlan, a töretlen az maga Jézus volt. De azt mondja, hogy mivel ti is választottak vagytok az üdvösségre, így képviselhetitek Krisztust, Isten szeretetét ebben a világban a lélek által. Akiben ott él Jézus, az tudja Őt igazán követni. És itt megint szerepel egy csodálatos jelentésű szó. Latin az érthetőbb és közelebb áll hozzánk, mint a görög. Az imitáre. Ebből származik a magyar imitáció szó. Jézus követése. Azt mondja: olyan lenyomatok vagytok-e, olyan jelek, olyan példák, akik imitáre, akik követitek Jézust, akik mentek Jézus Krisztus után, és a Szentlélek dolgozhat bennetek.

Ti - mondja Pál a Thesszalonikabelieknek - Macedóniában és Akhájában Krisztus lenyomatai lettetek. Olyan erővel hatott az ő ottlétük a környezetükre, hogy azt nem lehetett elfelejteni. Mint amikor az ember a megkövült kőben, ami korábban puha volt, aztán keménnyé vált, talál egy madárlábnyom lenyomatot, vagy egy kéznyomot, vagy valami mást. Ott van belekövülve. Azt mondja Pál, hogy ilyen lenyomatai vagytok ti, Thesszalonikabeli hívők a környezetetekre, és nagy hatással voltatok annyira, hogy ezt nem is lehetett eltitkolni, és egész Kis-Ázsiában, a környezetben elterjedt a ti hitetek, szeretetetek és békességetek. Ilyen kitörülhetetlenül tudunk mi ott lenni ebben a világban, vagy pedig nem?

Ilyen, mondhatom így is, megkerülhetetlenül. Amikor egy hívő ember dolgozik egy munkahelyen, és a hite átüt az életén, akkor megkerülhetetlenné válik. Mert előbb-utóbb feltűnik az a csodálatos tisztaság minden bűne és minden nyomorúsága ellenére, mégis átüt a krisztusi belőle, és ezt észreveszik. Egy idő után biztos, hogy megkérdezik, odamennek hozzá, kikérik a tanácsát. Lehet, hogy nem kedvelik túlságosan, de mégis tudják, hogyha igazán jó választ akarnak kapni egy kérdésben, akkor azt az embert meg kellene kérdezni. Neki olyan fura világossága van, és olyan hihetetlen bölcsessége. Azt mondja, hogy Istentől. Mi ezt nem hisszük. Ő ragaszkodik ehhez, és mégsem tudják megkerülni.

Így volt ez a teológián is. Azokat a hívő fiúkat és lányokat, akik ott voltak, egy idő után a teológus társak nem tudták megkerülni. Mert tudták, hogy tőlük mindig igazi, őszinte, becsületes választ kaptak, vagy azt a választ kapták, ne haragudj, erre nem tudok válaszolni. De akin keresztül átüt a Krisztus, aki lenyomat a világban, azt nem lehet egyszerűen megkerülni.

Ezért fontos kérdés az, hogy mi marad utánunk? Csak a lakásunk, a használati tárgyaink, a divatosabb vagy kevésbé divatos, elnyűttebb vagy kevésbé elnyűtt ruháink, cipőink, használati tárgyaink, amelyek számunkra értékesek, kérdés, hogy akik öröklik, azok majd mit kezdenek ezekkel a dolgokkal? Sok szomorú dolgot kell látnom újra és újra ebben a kérdésben. Mi marad utánunk? Csupán ez? Vagy ott marad a lenyomat? Az igaznak emlékezete áldott. Ez marad, vagy csupán, amit összeszedtünk egy élet alatt, vagy mi is úgy kaptunk, vagy örököltünk? Csupán anyagiak, vagy a lelki lenyomatunk ott marad elfelejthetetlenül.

Sok sírkövön olvassuk ezt, hogy soha nem felejtünk. Aztán lehet látni a síron, hogy ez nem éppen így van. A gondozatlanságán például. Az igaz ember a szívekben felejthetetlenül él. Az igaznak emlékezete áldott.

Aztán folytatja tovább az apostol, és azt mondja, hogy tőletek, Theszszalonikabeliek zendült ki az evangélium az egész környékre. Mi az, ami hangzik a mi lakásunkban? Ami erőteljesen kizendül, ahogy itt az ige mondja? Mi az, amiről mi ismertek vagyunk a környezetünkben? Ahogyan dolgozunk, ahogyan beszélünk, ahogyan öltözködünk, ahogyan bánunk az emberekkel, a pénzünkkel, az időnkkel, a házastársunkkal, a gyerekeinkkel, az unokáinkkal, azzal, aki a közös képviselő ott a társasházban? Mi az, amiről megismernek minket, ami kizendül tőlünk, ami miatt ott vagyunk az emberek szívében, vagy éppen az indulatában?

Szolgáló életünk teszi hitelessé a mi lényünket. A hívő élet boldogságától, derűjétől zeng az életünk, ez zendül ki, vagy valami egészen más. Életünk prédikál, és Krisztusra mutat, vagy pedig ez nem így van? Megtanultunk már egymásra figyelni? Ott, abban a környezetben, ahol élünk? Segíteni a másikat, szeretni igazán?

Ezért különösen hálás az apostol, hogy a Thesszalonikabeliek ilyenek voltak: segítőkészek, kedvesek, derűsek. Sugárzott belőlük az Isten szeretete, és ez egyszerűen nyomot hagyott a környező emberekben. Elsősorban a pogányokban, mert nagy városban éltek azok az első keresztyének ott Thesszalonikában, és a legtöbben a pogányok közül lettek hívőkké. Olyan hatással volt rájuk az, ami áradt abból a maroknyi hívő keresztyénből, hogy egyre jobban gyarapodott a gyülekezet.

De ezt látom ma is mindenhol, ahol megjelenik akár egy lelkészválasztás után egy hívő lelkész, és több hívő ember szolgál, egy kiürült, megfáradt, tönkrement vagy tönkretett gyülekezet megéled. A semmiből Isten igéje és Szentlelke által előhozza az embereket, akik szomjaznak az igére. Megkapják, elkezdenek új életre támadni, megújul az életük, hitre jutnak, másokat is hívnak, mint a samáriai asszony, és elkezd nőni, gyarapodni a gyülekezet, és ott, ahol korábban semmi nem volt, vagy csupán üres vallásosság, ott élet támad, és elindul egy élő közösség, és dicsérik az Istent.

A Thesszalonikaiak mindezt a szolgálatot hűségesen tették. Mert Pál így írja egy másik helyen, hogy voltak, és vannak, akik csak érdekből hirdették Isten szavát. Valami miatt ez nekik hasznot jelentett, jól jártak vele, talán a népszerűség vagy dicsőség miatt, hát tették, mert úgy látták, hogy ez kellemes dolog. Elismerésre és dicsőségre vágytak, vagy arra, hogy ők kerüljenek a középpontba. Minden gyülekezetben lehetnek ilyenek, akik nem szívből Krisztuséi, csak külsőségekben, de nincs meg az erő az életükben. Sokan kínlódnak emiatt. Mások be sem vallják, hogy ők igazán nem adták át az életüket és szívüket Jézusnak. Úgy néznek ki, mintha keresztyének lennének, de belül a szívükben nem azok. Ők is csak imitálják, de a szó negatív értelmében. Úgy tesznek. Náluk nem belülről fakad a Krisztus követése, hanem annak a külsőségeit veszik föl, s úgy tesznek, mintha ők is azok lennének.

Minden gyülekezetben lehetnek képmutatók, akik nem igazán hiszik azt, amit a Szentírás tanít, de nem akarnak valami miatt kilógni a sorból, hát megpróbálnak idomulni. De azért ez rendkívül fárasztó dolog, és egy idő után ki is derül, hogy nincs itt igazán őszinte hit. Ez egy felvett vallásosság, s ilyenkor dőlnek össze ezek az életek. Hallgatják az igét, de nem hiszik azt valójában, és a gyülekezeten kívül valójában semmit nem cselekszenek meg abból, amit ott a gyülekezeten belül mégis megjátszanak, vagy úgy tesznek. Nincs erő az életükben. A gyülekezetben próbálnak úgy élni, de az életükben, a gyülekezeten kívül nem sok látszik abból, amit mondanak.

Aztán vannak olyanok, akik gyönyörűen beszélnek arról, amit más átélt a hitben, de egy bizonyságtétel során is a húsz, harminc évvel ezelőtti hitbeli eseményeikről beszélnek. Nem tudnak új tapasztalatokról beszámolni, mert nincsenek tapasztalataik. Egy idő óta nem történik a hitben velük semmi sem. Állnak a hitben. És ezért aztán megítélik könnyen azokat az igazán hívőket, akik egy-egy kérdésben még gyengék, és ezt be is vallják. Vagy valamilyen kérdésre még nem tudják a választ, de legalább őszinték. Azok, akik sehol nincsenek, ítélgetik azokat, akik hitben járnak, de bizonyos kérdésekben még nem tartanak ott, hogy jól, helyesen lássanak. De legalább akarnak változni, és szeretnének őszintén Isten útján járni. A színből élők élete pont az Isten erejét nem tükrözik. Isten szavának ereje nem üt át az életükön. Ők nem lenyomatok ebben a világban, hanem sokszor miattuk káromoltatik az Isten neve, és gyalázatot hoznak Krisztus nevére, és a keresztyén egyházra is.

Olyan jó lenne, ha valaki magára ismert, akkor az változtatni akarna, és kérné arra Istent, hogy Uram, ha ez a helyzet velem, mert ezt csak te tudod megítélni, akkor kérlek, akármibe kerül ez, bármi áron, de változtass a lelki állapotomon.

Nagyon sokan hordoznak egy ideig a szívükben bibliai igéket, aztán elhagyják azt az életükből. Nem válik életvitellé és cselekedetté. De lehet maximális engedelmességet elérni? A Szentírás azt mondja, hogy Krisztusnak igen. De hát Ő tökéletes volt. Ő Isten Fia volt. Az Ő követői egyszerre bűnösök, és egyszerre megváltottak. Ez a reformáció alaptanítása volt. De mégis egyre többször jön elő a tisztaság, a szentség, a biblikus gondolkodás és döntés, mint ahányszor előjönnek a bűnök, a rossz döntés, a sötétség, a hamisság, a gyalázkodásra okot adás és így tovább.

Előbb-utóbb, ha Krisztusé valaki, mégis csak átbillen arra az oldalra, ami kedves Isten előtt. Alapvetően, amikor valaki hitre jut, ez megtörténik, és aztán jön a megszentelődés folyamata, amíg csak élünk. Olyan fontos az, hogy az a kevés, ami életté vált, az maradjon meg. Azt a keveset, amit megértettünk, az legyen, váljék cselekedetté, tegyük azzá. Abban engedelmeskedjünk, és aztán majd átéljük azt a csodát, hogy a nagyobb kérdésekben, a súlyosabb helyzetekben is megértjük, felismerjük, és meg tudjuk tenni Isten akaratát.

Pál azt mondja a Thesszalonikabelieknek, hogy követőivé lettetek a Krisztusnak, befogadtátok Isten üzenetét, de valójában ez ezt jelenti, követői vagyunk Jézusnak, mert befogadtam Isten üzenetét. Pont azért tudom követni Jézus Krisztust, mert befogadtam az Ő üzenetét. Őszinte engedelmességgel, egészen személyesen, meggyőződéses módon, Isten Lelkét segítségül híva, és ereje által. Aki így él, megérti Isten akaratát és cselekszi azt, azok válnak példákká, prototípussá, tüposszá mások számára. Ezért lesznek ők Krisztus jó illatja, vagyis a hívő élet evangélizáció lesz a másik ember számára akkor is, ha talán keveset beszél az illető. Az a nehezebb. A cselekedeteinkkel, az életvitelünkkel hirdetni Isten szeretetét.

Mi a helyzet a mi bálványainkkal? Mert azt mondja itt az ige, hogy megszabadultatok a bálványok kötelékeiből. Nekünk vannak bálványaink? Vagy nincsenek már? Hol tartunk mi ebben a kérdésben? Itt azt mondja az ige, hogy a Thesszolonikabeliek a bálványaiktól Krisztushoz tértek. Sokféle bálvány lehet ám. Mi magunk saját magunknak, a gyerekeink, a társunk, a teste, a szépsége valakinek, az okossága, a diplomái, a szaktudása, a pénz, az idő, annyi minden lehet. Mi a helyzet a bálványokkal? A Thesszalonikabeliek megszabadultak ezektől, s a bálványoktól az élő Istenhez tértek. Ez nem újabb megtérés, hanem ez azt jelenti, hogy odafordulok, elhagyom a bálványt, mert rájöttem, hogy az, mert ez Isten akarata, vagy kérem, hogy mutassa meg, hogy van-e valami bálvány? Azokkal vagy azzal szakítok, s kérem Istent, hogy még inkább járjon át az Ő Lelkével, szenteljen meg, s tudjam Őt igazán, szívből követni.

Azt mondja itt Pál apostol, hogy a befogadott ige összeköti az eget és a földet. Összeköti a gyülekezet tagjait. Így válik egységgé egy keresztyén közösség. Ezért ad hálát Pál a gyülekezet tagjaiért is. Azt mondja, hogy - és itt van még egy idegen szó, ami fontos, ez az anamnézis, ez az orvosi nyelvből vagy a pedagógiából ismert, ez az emlék, emlékezés. Azt mondja itt Pál, hogy mivel ti emlékeztek az igére, az igékre, amiket Isten adott, így eszetekbe jut újra és újra, hogy az Úr Jézus megígérte, hogy eljön majd ítélni élőket és holtakat. Milyen jó, hogy ti emlékeztek erre. Ezért szerepel itt ez az idegen szó. Emlékeztek arra, hogy eljön Jézus hamar. Könyörögjetek azért, hogy ez következzék be - ha lehet - minél előbb.

Szoktunk mi Jézus eljöveteléért imádkozni? Uram, vidd be azokat a te országodba, akikkel ez a terved. Uram, Jézus jövel hamar. Ez egy imádság a Bibliában. Szoktuk mi ezt kérni? Ha körülnézünk ebben a világban, ennek a világnak nem erre van a legnagyobb szüksége? Nem beszél a Biblia nagyarányú ébredésről. Ilyen nincs a Szentírásban az utolsó időkre nézve.

Nyilván sokakat majd az ítélet ér, amikor Jézus eljön másodszor. Ezért nagyon fontos, hogy lenyomatok legyenek a hívők ebben a világban, mert akik sokakat az igazságra vezetnek, azok csillagok, és fénylenek. Mivel fénylenek, újra és újra embereket vonzanak Krisztushoz, vagyis mentenek meg Isten segítségével az ítélettől. Mert itt erről van szó. Ha eljön másodszor Jézus, akkor ez a világ véget ér, befejeződik. Nincs tovább. Akkor azok, akik nem jutottak hitre Krisztusban, ítélet alá kerülnek.

Azt mondja Pál, hogy miközben szolgáltok, fáradtok, dolgoztok, ott van ez a kivehetetlen reménység a szívetekben, hogy jön Jézus hamarosan. Itt nem kronoszban, időben, kronológiai időrendben gondolkodnak, hanem aionrók, korszakokról beszél a Biblia. Tehát nem olyan értelemben mondja itt Pál, hogy még egy kevés idő, nézzétek csak a napórát, vagy a homokórát. Míg lefut a fölső edényből az alsóba a homok, már jön is újra Jézus, hanem itt az aionról van szó, az időszakról. Amikor eltelik az utolsó világkorszak, akkor majd eljön Jézus. Ennek persze lesz kronológiai értelemben is egy meghatározott pontja, vagy egyszerűség kedvéért időpontja. Arról nem tud senki sem az emberek közül. Ezt Isten magának tartja fönn.

Arra szólít fel minket az ige, hogy könyörögjünk, hogy amikor véget ér majd ez a világkorszak, minél többen legyenek addigra, akik Jézust befogadták, és hitben járnak. És arra is figyelmeztet itt az ige, hogy legyetek éberek, imádkozzatok, tartsátok tisztán a lelki edényeteket, szakítsatok a bálványokkal. Irtsátok azokat ki, amire Isten azt mondja, hogy az. Forduljatok teljes lelki mellszélességgel az Isten felé, és legyetek éberek.

Egy épület őreit akkor támadják meg, ha lanyhul a figyelem és az éberség. Akkor támadnak. Ezért szól, ezért mondja itt Pál, hogy ne járjatok így. Legyetek éberek, fáradhatatlanul munkálkodjatok. Legyen ott a reménység a szívetekben. Isten segítségével legyetek ilyen típusokká, lenyomatokká, jelekké, példákká. Kövessétek Jézust hűségesen. Maradjatok meg Őmellette. Ne engedjétek, hogy bármilyen bálvány elszakítson tőle titeket. Csorbíthatatlanul reménykedjetek abban, hogy Jézus újra eljön ítélni élőket és holtakat.

Azt mondja, hogy Jézus eljövetele közel van, pedig ezt kétezer évvel ez előtt írja le Pál apostol. Azt mondja, hogy könyörögjetek azért, hogy ez úgy legyen, ahogy azt Isten jónak látja. Vegyétek komolyan a munkátokat, a szolgálatot Istennek. Végezzétek ezt, de éljetek ebben a várakozásban szüntelenül, hogy Jézus Krisztus hamarosan eljön.

Aztán azzal fejezi be Pál ezt az első fejezetet, ahogyan feltámasztotta Isten Jézust, az Ő Fiát, ugyanúgy elküldi majd Őt másodszor is. Ti, megszabadultatok már hit által az Isten haragjától, mert a bűn miatt van az Isten haragja az embereken. Ti - írja Pál -, Thesszalonikabeli testvérek szabadok vagytok az Isten haragjától, mert nem az Isten haragja alatt éltek.

A Biblia azt mondja, hogy aki hisz a Fiúban, a megfeszített Jézusban, azt Isten megszabadította. Megváltotta, megtisztította. Aki nem hisz a Fiúban, az Isten Fiában, azon az Isten haragja marad. Az ítélet alatt marad. Ezért nagyon fontos az, hogy szolgálunk-e úgy, hogy példák vagyunk, jelek, ebben a világban, mert ennek a világnak a gyermekei sóvárogva várják az Isten gyermekeinek a megjelenését.

A Thesszalonikabeliek megszabadultak hit által az Isten haragja alól, ezért tudják örömmel várni, és nem félelemmel Jézus második eljövetelét. Ezért nem féltek többé az Isten haragjától, mert kiszabadultak hit által, Jézus kereszthalála által, áldozata által az Isten haragja alól. Ez csodálatos szabadság. Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok vagytok.

Munka, szolgálat, szeretet, fáradozás, reménység, állhatatosság, jelként élni ebben a világban, példaként, mintaként, mindezt kitartással, hálaadással, s aközben ott van a hívő ember szívében az a szent, tiszta várakozás. Jövel Jézus hamar. Megígérted, váltsd be, amit ígértél. Hadd lássunk meg téged úgy, ahogy vagy.

Jézus eljön ítélni élőket és holtakat. Az Isten haragja van még rajtunk, vagy hit által szabadok vagyunk már Isten haragja alól?


Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked ezt, hogy ma este is a szabadító szeretetről beszéltél. Köszönjük, hogy ma este is meghozhatjuk ezt a döntést, hogy nem nélküled most már, hanem veled.

Köszönjük, Urunk, hogy te konfirmálod, megerősíted a mi hitünket is, ha már van. Így kérünk, Urunk, hogy ami most feltűnt, mint bálvány, hadd hagyjuk itt nálad. Vedd ki azt a mi kezünkből, az életünkből. Hadd akarjunk és tudjunk azzal szakítani. És kérünk, Urunk, hogy hit által hadd legyen ott a szívünkben az a szent, igazi bizonyosság, szabadok vagyunk az Isten haragja alól.

Köszönjük, Jézus, hogy te ezért haltál meg a golgotai kereszten, hogy minket megszabadíts a bűn átkától, az ítélet nyomorúságától, és az Isten haragja alól. Áldunk és dicsőítünk ezért.

Kérünk, hadd éljünk úgy ebben a világban, hadd menjünk be holnap úgy dolgozni, ma este haza a mieink közé, hogy ilyen lenyomatai vagyunk neked, hogy ezt mások is észrevegyék, hogy jellé és példává válhassunk a Szentlélek ereje által.

Ámen.