PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. február 13.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


4. MARADJATOK MEG AZ ÚRBAN


Alapige:ApCsel 11,23

Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, örvendezett, és bátorította mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.


Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy itt lehetünk a te színed előtt és tudjuk, hogy te hívtál ide. Köszönjük, hogy megőriztél ezen a csúszós úton. Köszönjük, hogy te adsz a szívünkbe mindig vágyakozást a veled való találkozás és a te igéd hallása után.

Bocsásd meg, ha eltelt ez a hét is úgy, hogy csukva maradt a Bibliánk, és nem érdekelt minket a te szavad. Bocsásd meg, noha oly sokat beszéltünk, oly keveset mondtunk neked. Bocsásd meg, ha nincs mondanivalónk számodra, ha nem öröm nekünk az a kiváltság, hogy imádkozhatnánk.

Köszönjük, ha nem így volt. Köszönjük, ha naponta a te igéd világított számunkra és erősített, mint kenyér. Köszönjük, ha tudtunk szüntelen imádkozni és megmaradhattunk állandóan a veled való közösségben.

Légy áldott minden tőled való gondolatért, minden helyes döntésért, valahányszor nem a mi indulatunk, hanem a te indulatod uralkodott bennünk, Urunk Jézus Krisztus.

Alázatosan kérünk, hogy efelé terelgess minket most is. Tedd világossá számunkra, hogy hol van híja a hitünknek. Vagy egyáltalán igaz hitnek nevezhető-e az, amit mi annak gondolunk.

Kérünk, növeljed a hitünket. Taníts meg arra, hogy feltétel nélkül tudjunk bízni benned, és egészen reád bízzuk magunkat, szeretteinket, ügyeinket és gondjainkat.

Köszönjük, hogy te ismered most is mindannyiunk minden szükségét, és egyedül te tudod kielégíteni azokat.

Könyörgünk hozzád most, mint egy nagy család azokért, akik gyászban vannak, akiknek az elmúlt napokban kellett ravatal mellett megállniuk. Segítsd őket, hogy túllássanak a könnyeiken, az emlékeiken, tárgyakon, és lássanak téged, életnek és halálnak diadalmas Urát. A te Szentlelked adjon nekik igazi vigasztalást, és töltsd meg szívüket azzal a reménységgel, amit egyedül te tudsz nekünk adni halálon is diadalmas feltámadott Urunk, Jézus Krisztus.

Engedd megtapasztalnunk, hogy te élsz és itt vagy közöttünk azáltal, hogy szólsz most hozzánk. Tedd az igét személyessé számunkra, és amit ma akarsz nekünk mondani, adni, azt mi boldog hittel, hálásan fogadjuk.

Ámen.


Igehirdetés

Két héttel ezelőtt Barnabásról kezdtünk el beszélni annak a sorozatnak a keretében, hogy Isten hogyan használ úgynevezett kis embereket is az Ő nagy céljainak a megvalósítására. Láttuk, hogy Barnabásnak különleges, Istentől kapott képessége volt, hogy hidakat épített emberek között, közösségek között. Amikor a keresztyéneket üldöző Saul Jézus Krisztus tanítványává lett, ezt senki sem hitte el róla. És akkor Barnabás maga mellé vette Sault, odaállt a jeruzsálemi gyülekezet vezetői elé, és hiteles bizonyságtételével eloszlatta azoknak a félelmét, gyanakvását, előítéleteit.

Említettük, hogy legnagyobb hídépítőnk a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus, aki összeköttetést teremtett menny és föld, Isten és az ellene fellázadt ember között. Ő maga lett a híd, illetve az Ő keresztje, amelyiken feláldozta magát. Egyedül az Ő áldozatáért fogad vissza minket Isten, és egyedül az Ő áldozatának az erejébe vetett hit tesz minket képesekké arra, hogy hazataláljunk, mint bocsánatot nyert bűnösök, megtérő tékozló gyermekek.

Óriási esemény ez, a világtörténelem legjelentősebb eseménye. Ne szűnjünk meg hálát adni érte, és naponta dicsőíteni a mi Urunkat. Ez a jézusi lelkület munkál ott mindenkiben, akik az emberek közti békességen fáradoznak, akik hidakat építenek.

Hadd kérdezzem meg, hogy az elmúlt két hétben, építettetek-e hidakat. Vannak, akik igen.

Valaki elmondta, hogy nagyon összezördült a házastársával és sajnos nem vették komolyan a Biblia intését, hogy "ne menjen le a nap ti haragotokon". Másnap reggel is morcosan ébredtek, szó nélkül ment el párja a munkába, s szó nélkül jött este haza és folytatta a hivatali munkáját otthon is. Ő azonban, noha úgy gondolta, hogy ő a sértett fél, valami különös szeretettel és gyengédséggel ült mellé, és úgy tudta megszólítani, hogy ebből kibékülés, sőt nagyon jó beszélgetés lett.

Ne mondjatok el arról, hogy szakadékok két szemben levő partjáról kiabálunk egymásnak vagy egymásra. Lehet hidakat építeni.

Két gimnazista leány, akik barátnők voltak, valami apró butaságon összeveszett. Annyira, hogy nem beszéltek egymással. Nyílván a felnőttektől hallották ezt, hogy ha haragszunk, akkor nem beszélünk egymással. Jár abba az osztályba egy hívő kislány, aki itt volt két hete, és Isten Lelke arra indította őt, hogy az egyikkel, a jobban duzzogóval beszélt az egyik óraközi szünetben, és elmondta neki: tudod-e, hogy mennyire szeret téged a barátnőd? A múltkor is ezt meg ezt mondta rólad - és valami szépet, kedveset mondott. A következő szünetben már együtt volt a két haragos és a régi barátság helyreállt.

Annyi rosszat tudunk egymásról mondani, meg annyi feleslegeset, hogy ki, mit mondott rólad, de lehet jót is mondani, ami hidat épít.

Nos, valahogy így épülnek a hidak, csak ehhez kell Barnabásnak készsége. Ez néha fáradságos munka is. És tudni kell figyelni Isten Lelkére, hogy Ő irányíthasson bennünket.

A Szentírás még néhány akcióját említi Barnabásnak, amikor hidakat épített. Kettőt szeretnék ma ezek közül elmondani.

Az egyiket két gyülekezet között hozta létre, mert az egyik gyülekezet görbe szemmel, gyanakodva nézett a másikra. A múltkor olvastuk az Apostolok Cselekedete könyvéből, hogy István kivégzése után kiűzték a keresztyéneket Jeruzsálemből. Ez jót tett a missziónak, mert mindegyikük mint egy misszionárius ott, ahova került, hirdette a Krisztusról szóló evangéliumot, ami akkor még teljesen ismeretlen volt abban a térségben.

Egészen messzire is elkerültek emberek, például Szíria akkori fővárosába, Antiókhiába. Antiókhia volt a római birodalom harmadik legnagyobb városa Róma és Alexandria után, fél millió lakossal, ami akkor rendkívül soknak számított. A tengerparttól mintegy 35 km-re feküdt, fontos kereskedelmi útvonalak találkozásánál. Pezsgő, gazdag város volt, ahol mindenféle nemzetiségű, műveltségű, vallású ember összeverődött. Itt kezdték hirdetni az evangéliumot, és az a hír járta, hogy ha egy ideológia megveti a lábát Antiókhiában, az kisugárzik az egész környékre. És az evangélium itt megvetette a lábát.

Először csak néhány Krisztusban hívő tanítvány beszélt erről másoknak, de olvastunk itt egy sokat mondó kijelentést: "Ők pedig hirdették az evangéliumot és az Úr keze velük volt." Amikor a Biblia ezt az antropomorf (emberszabású) kifejezést használja, hogy az Úr keze, karja, néha még azt is említi: jobb keze, akkor mindig Isten erejét és hatalmát akarja szemléltetni. Vagyis miközben egyszerű hívők bizonyságot tettek arról, hogy ki nekik Jézus, aközben Isten hatalmasan munkálkodni kezdett. Megnyitotta a szívét sokaknak és igen sokan lettek hívőkké.

Ebben a nagy városban tehát rövid idő alatt létrejött egy nagy létszámú, erőteljes gyülekezet, amelyikben mindenféle ember helyet kapott, még színes bőrűek is voltak, említ egy Niger melléknevű gyülekezeti vezetőt is a Szentírás, és erőteljesen misszionált ez a gyülekezet.

Meghallották ezt Jeruzsálemben az apostolok és elkezdtek aggódni. Micsoda új dolog ez? Hogyhogy ott a pogány tengerben? Tiszta tanítást mondanak ott? Nem keveredik az evangélium pogány elemekkel? Nem fogja magához ragadni a gyülekezet vezetését néhány hozzá nem értő akarnok?

Jogos volt ez az aggodalom és szükséges volt ez az éberség, csak nagy baj lett volna, ha megállnak itt. De nem álltak meg, és most ütött ismét Barnabásnak az órája.

A gyülekezet vezetői jól ismerték kinek-kinek a kegyelmi ajándékait, és úgy látták, hogy ide Barnabás kell. Ezt olvastuk az igében: "amikor eljutott a híre az antiókhiai gyülekezetnek a jeruzsálemiek fülébe, kiküldték Barnabást Antiókhiába." Barnabás előítéletek nélkül érkezett meg oda. Szerette volna látni, mi történik ott. És mit látott? "Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban."

Barnabás azonnal látta, hogy itt Isten munkálkodik. Itt ugyanaz történik a pogányok között, ami elkezdődött pünkösdkor Jeruzsálemben a zsidóság között. Kilépett az evangélium a választott nép szűk köréből. Ezek ugyanolyan hiteles, elkötelezett Krisztus-tanítványok, mint akiket ő az otthoni gyülekezetben ismert. Sőt, ezek ráadásul sokkal bátrabban misszionálnak. Aki megismerte Jézust, már mondja is tovább másoknak. Ezért nő ilyen dinamikusan a gyülekezet. Neki is be kell állnia ebbe a csodálatos ébredésbe, segíteni kell őket.

Segítette is, és egy idő után látta, hogy ő kevés. Kellene még segítség. Kit lehetne hívni? És akkor Isten Szentlelke eszébe juttatta Sault. Az ám, Saul. Hova tűnt a megtérése után? Tudomása szerint Tarzuszban, a szülővárosában tartózkodott. Nem volt éppen közel Tarzusz Antiókhiához, de azért nem volt a világ végén sem. Kétszáz-kétszázötven kilométerre volt onnan, és olyan egyszerűen olvassuk itt az információt: "Barnabás aztán elment Tarzuszba, felkereste Sault, és amikor megtalálta, magával vitte Atiókhiába."

Többször gondolkoztam azon, hogyan találhatta meg? Tarzusz is nagy város, kétszázezer körül volt a lakosainak a száma, ami soknak számított akkor. Hogyan lehet a gombostűt megtalálni a szénakazalban? Hogyan lehet Sault megtalálni egy Barnabás számára teljesen ismeretlen világvárosban? Csak úgy, ahogy mi is tapasztaljuk sokszor családlátogatás során, meg amikor szórványban szolgáltam és tanyákat látogattam, hogy Isten úgy vezeti az embert, hogy odatalál. Megáll az előtt az ajtó előtt, amelyikre az a név van kiírva. Pedig nem tudtam, hogyan találok oda, mert nem volt kit megkérdezni sem. Ahova Isten Lelke küld, oda Isten Lelke elvezet és elkísér.

Lényeg, hogy megtalálta Sault, rávette, hogy segítsen neki, és így olvassuk a folytatást: "Egy teljes esztendeig együtt dolgoztak a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak."

Micsoda kiváltságos gyülekezet volt Antiókhia! Saul meg Barnabás egy évig tanítottak ott. A tanítás nagyon fontos. A tanítás megerősíti és elmélyíti a hitet. Ha a hitre jutottak tanítása elmarad, könnyen elsekélyesedik a hit, és szekták áldozatává válhatnak a hívők. Ezért tanították őket, és a tanításuk központi gondolata ezt volt: állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Vagyis mélyüljön egyre jobban az élő Krisztussal való hitbeli közösségük. Éljenek együtt Jézussal. Tanuljanak meg az Ő irányítása alatt élni. Ismerjék meg Őt egyre jobban, nemcsak az Ő tanításait, hanem Őt magát. Vele legyen személyes kapcsolatuk és így legyenek jelen a pogány közegben. És állhatatosan maradjanak meg ebben, mert sok minden támadja majd azt, hogy megmaradjanak az Úrban.

Ezek után megnyugodtak-e vajon a Jeruzsálemben aggódók? Majd mindjárt mondom, de előbb egy még nagyobb ívű hidat építettek Barnabásék, most már Saullal együtt. Hidat a népek, a pogányok közé. Ezt olvassuk itt a 13. rész elején: "Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás, Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, és Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: "Válasszátok ki nekem Barnabást, és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket." Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket." (ApCsel 13,1-3).

Ők tehát nekiindulnak a nagy ismeretlennek pogányok közé, viszik az evangéliumot. Bejárják egész Kis-Ázsiát, és mindenütt kis keresztyén közösségeket hagynak maguk mögött. A világmisszió tehát elindul egy világvárosból, ahol egy-két évvel korábban még semmi nem volt. És innen, ebből a városból híd ível ki a nagyvilágba. Beteljesedik, amit Jézus mennybemenetelekor mondott tanítványainak: "Maradjatok Jeruzsálemben, amíg erőt kaptok, mert a Szentlélek eljön reátok és tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a Föld végső határáig."

Először Jeruzsálemben, aztán a Jeruzsálemet körülvevő kis tartományban, Júdeában, aztán a szomszédos tartományban, a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány nagyvilágban. Ezeken a koncentrikus körökön át haladt kijjebb az evangélium, és itt olvastunk arról, amikor kilépett a nagyvilágba. Híd épült tehát a választott nép és a pogányság, a szent város és a világvárosok között. Azok között, akik régóta ismerték Istent, és azok között, akik akkor hallottak róla először.

De vajon megépült-e a már a híd Jeruzsálem és Antiókhia között? Aggódnak-e még az apostolok? Azt olvassuk, hogy amikor visszatért Barnabás és Saul erről a nagy missziói útról, szomorúan hallották, hogy Jeruzsálemből érkezett farizeusok járják a pogányokból lett keresztyének gyülekezeteit, és azt mondják nekik, hogy ha igazi keresztyének akarnak lenni, akkor a férfiaknak az ószövetségi törvények szerint körül kell metélkedniük, és mindenkinek be kell tartania a Mózes törvényét. Mert az úgy van, hogy nem lehet egy pogány csak úgy mindjárt Jézus Krisztus tanítványa, hanem a pogány előbb zsidó lesz, aztán zsidóból lehet tanítvánnyá.

Pál és Barnabás azonnal érzékelték, hogy ennek nincs alapja a Szentírásban, másodszor ez azonnal leblokkolja a pogányok között megindult missziót. Hol van ilyenről szó, hogy előbb ezt meg azt teljesíteni kell, és majd akkor lehet valaki Jézus tanítványa? Ezek a pogányok Jézus hiteles tanítványai máris. Tessék meghallgatni őket, hogyan tesznek bizonyságot. Kapták a Szentlélek ajándékát. Ez a pecsét azon, hogy valaki új életet kapott és Jézus tanítványa lett. Nem kell itt betartani semmiféle törvényt. Hogy lehetne ezt megvalósítani? Most az egész eddigi munka semmis, kezdjük elölről és előbb a törvények, majd utána valahogyan Jézus tanítványai lesznek? Ezt meg kell beszélni az apostolokkal.

Barnabás és Saul elment Jeruzsálembe 49-ben, és ott létrejött egy nagyon fontos, a misszió szempontjából sorsdöntő megbeszélés az apostolokkal és a jeruzsálemi gyülekezet vezetőivel. Ennek a gyűlésnek a jegyzőkönyve precízen a Cselekedetek Könyvében található meg, a 15. fejezetben.

Azt olvassuk, hogy először is szólásra emelkedett Péter, az egyik legtekintélyesebb apostol. Előadta, hogy emberek ne körülményeskedjetek, mert tanúja voltam annak, hogyan lesz egy pogányból Jézus tanítványa. Akkor elmondta, mi történt a római százados, Kornélius házánál, ahova ő magától be nem tette volna a lábát, de az Úr Jézus parancsára elment, prédikált nekik. Azok hittek az evangéliumnak és kiáradt rájuk a Szentlélek, és Jézus tanítványaivá lettek a pogányok. Sehol nem volt semmiféle törvény ismerete meg betartása. Ez nem kétlépcsős dolog. Az Istennek nincsenek átmenetei. Akinek az életébe Ő belenyúl, azt Ő újjáteremti akár zsidó volt, akár pogány volt. Miután új életet kapott, ezek összetartoznak egymással a Krisztus-testben, egy új nagy közösségben.

Figyelmesen hallgatták, és amikor ő leült, azt olvassuk: "Elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között." (15,12) És ezután jött a csoda. Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, ő volt a legaggályoskodóbb, ő féltette leginkább a missziót a pogányoktól, de most hallotta a tényeket. Ő volt a legtekintélyesebb Jeruzsálemben, ő volt a gyülekezet vezetője. És egy szép beszédben (olvassák el majd a 15. részből) elmondta, hogy nézzétek, itt a tények beszélnek. Minket az Isten Szentlelke meggyőzött arról, hogy nincsenek átmenetek meg lépcsők. Nem kell itt betartani semmit, hiszen nem a mi teljesítményeinkért adja Isten az üdvösséget, hanem kegyelemből. Kegyelemből kaptuk mi is, kegyelemből kapták a pogányok is. Éppen ezért mindazt, ami Antiókhiában meg az egész térségben történt, én Isten ugyanolyan munkájának látom, mint amit elkezdett közöttünk pünkösdkor Jeruzsálemben. Ugyanaz az Isten munkálkodik, ezért azok a számunkra ismeretlen pogányok: testvéreink. Ez óriási dolog volt, hogy ezt kimondta. Testvéreink, akiket szeretettel köszöntünk.

Ezek után megfogalmaztak egy rövid levelet, amiben üdvözlik őket mint testvéreiket. Egyet kérnek tőlük, hogy minden bálványkultusszal kapcsolatos tevékenységet egyszer és mindenkorra hagyjanak abba, és maradjanak meg erős szívvel az Úrban. Szinte szó szerint azt írják nekik, amit Barnabás mondott Antiókhiába érkezve, hogy sokféle különbség van köztetek meg a jeruzsálemi gyülekezet között, de ha ebben egyek leszünk, akkor egyek vagyunk. Maradjatok meg az Úrban és azt semmivel ne keverjétek, és ne cseréljétek fel.

Megépült tehát a híd. Nem könnyen, de megépült a pogányok felé a misszió két ága között, ami ha kettéválik már a kezdetnél, az tragédia lett volna. Tulajdonképpen oda jutottak, hogy ez nem is két misszió, hogy van zsidók meg pogányok közötti misszió. Ez a Krisztus missziója, és ki hol lakik, ott végzi. Aki éppen Jeruzsálemben van, az ott tesz bizonyságot, aki Samáriában, az ott. Aki a pogányok között, vagy akit oda küld az Úr, az meg ott. Minket Jézus Krisztus összeköt, és aki Őbenne marad, az egy.

Ehhez azonban megint kellett egy Barnabás, akinek volt türelme ezt a hidat is, ha nehezen, de megépíteni.

Miért volt ő erre képes?

Olyan kedves, hogy ezt éppen Jakab fogalmazta meg ennek a beszédének a végén, amikor megszületik ez a levél. Átadják Barnabásnak és Saulnak, sőt Jeruzsálemből is küldenek két testvért, jelképezve, hogy ők ketten, meg mi ketten ugyanahhoz a céghez tartozunk, ez egy család. Azt mondja: küldjük nektek, testvéreinknek ezt a levelet Barnabással és Saulussal, olyan férfiakkal, akik az életüket tették le a mi Urunk Jézus Krisztusért. (ApCsel 15,26).

Aki az egész életét Jézus rendelkezésére bocsátja, azt Ő használja különböző hidak építésére akkor is, ha az nehéz. Mert az ilyen embernek nem önmaga fontos már, hanem az fontos, hogy minél többeket Jézushoz tudjon vezetni.

Ez a hídépítés azonban nem kritikátlanul folyik. Barnabás nem azt mondta mindegy ki, hogyan gondolkozik, ki mit hisz, csak legyünk egyek. Szó sincs róla! Ez a megmásíthatatlan kritérium, hogy aki megmarad az Úrban. Tudniillik a hidakat pillérek tartják. A pillérnek biztosnak és masszívnak kell lennie. Az egyetlen időtálló és teherbíró pillér e tekintetben az, ha mindkét fél megmarad az Úrban.

Ezt a ma sokat emlegetett ökumenének sokkal komolyabban kellene vennie. Mert kevés az, hogy toleráljuk egymást. Az egységhez kevés az, hogy arról ne beszéljünk, ami elválaszt, csak arról, ami közös. Kevés az is, hogy a Bibliára hivatkoznak a felek. Kevés az, ha arról prédikálnak, hogy erkölcsös életre akarják nevelni a hallgatóikat.

A döntő az, hogy kinek tartják Jézust! Hogy egyedül tőle és egyedül az Ő áldozatáért remélünk-e üdvösséget? Hogy mit tekint valaki az üdvösség feltételének: Egyedül és kizárólag Isten kegyelmét-e, vagy pedig úgy gondolkozik, mint ahogy sok keresztyén csoport, hogy ki kell azt egészíteni valamivel. Emberi jó cselekedetekkel, erkölcsi érdemekkel, bizonyos ószövetségi parancsok betartásával ma is, sokszor félreértelmezett lélekkeresztség átélésével, vagy egy csoporthoz való csatlakozással, mert csak azok üdvözülhetnek. Ez azt jelenti, hogy nem marad meg az ember az Úrban. Ez ingovány, és mocsárra nem lehet hidat építeni.

Az egyetlen biztos pillér, amin ezek a néha nehezen létrejövő hidak megállnak az, ha valaki állhatatos szívvel ragaszkodik az Úr Jézushoz és megmarad Őbenne. Ha viszont ez megvan, akkor létrejöhet igazi egység két hívő, két gyülekezet, két felekezet között. Két vallás között azonban nem, mert az egyikből ez mindig hiányzik. Itt nem szabad illúziókban ringatni magunkat.

Ahhoz tehát, hogy valaki névleges keresztyének vagy különböző vallások között az egységet munkálja, az kell, hogy tagjait Jézushoz hívja. Mihelyt azok elismerik Jézust Megváltójuknak és Uruknak, kezd megvalósulni az egység. Akkor viszont semmi más különbség nem lesz akadálya ennek az egységnek. Ezen belül elveszíti jelentőségét a származás, a bőrszín, az anyagi helyzet, a műveltség - az egész korábbi élet, mert ez mindenek felett átívelő híd, hogy ha megmaradnak az Úrban.

Pontosan úgy, ahogy Pál apostol a Galatákhoz írt levélben írja: "A Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban". Nem valahogy másként, a Krisztus Jézusban. Jézus visz minket közel egymáshoz akármilyen különbség is van közöttünk. A jeruzsálemi ősgyülekezet, meg az antiókhiai összeverbuválódott gyülekezet között rengeteg különbség volt. De amikor felismerték, hogy ebben egyek, akkor átélték, hogy összetartoznak. Megengedjük mindenkinek a maga különbözőségét, de a lényegben egyek vagyunk, mert Jézus átemel ezeken az akadályokon, és Ő munkálja ezt az igazi egységet. Házastársak között is, a gyülekezetben is, az egyházban is és a világban is.

Mai igénk alapján ebből nem szabad engednünk. Valami kis igényű, keskenyvágányú, rövidre zárt úgynevezett egységgel ne tévesszük össze az igazi, Lélek szerinti egységet, amit a Krisztusban újjászületettek átélnek. Ha mi egyek akarunk lenni másokkal, akkor nekik is, nekünk is Krisztustól kell új életet kapnunk, Őhozzá ragaszkodnunk és ebben megmaradni, mégpedig úgy, ahogy alapigénk mondja: "állhatatosan", mert ezt az egységet jobbról, balról támadja az ördög. Létrejönni is nehezen jön létre, és a megmaradását is veszélyezteti sok minden, de aki állhatatos szívvel megmarad az Úrban, azt Ő győzelemre segíti.


Imádkozzunk!

Istenünk, tudjuk, hogy sok hasznos dolgot tudunk együtt végezni e nélkül az igazi lelki egység nélkül is. És ezt is neked köszönjük meg, mert ebben a megosztott és gyűlölködő világban az is olyan sokat jelent, hogy különböző gondolkozású emberek egy-egy jó cél érdekében összefognak. Tégy minket erre mindig készekké, hogy ha valakinek, harmadiknak segíthetünk, akkor ne vizsgáljuk, hogy kivel együtt segítünk, hanem tegyük, amit tehetünk.

Könyörülj meg rajtunk és őrizz meg minket minden hamis, egységnek látszó lelki egyesüléstől. Ajándékozz meg minket a magunk szűk közösségeiben is, a gyülekezetben is, a gyülekezetek egymás közti kapcsolataiban is ezzel a tőled való igazi lelki egységgel. Amikor elmondhatjuk: egy Úrnak a hívására engedtünk, egy Úr táplál és erősít minket, és a te Szentlelked vezetése alatt élünk mindnyájan.

Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ki ne maradjunk ebből a csapatból. Könyörülj rajtunk, és engedd átélnünk az újjászületés csodáját. Mi nem tudjuk magunkat és egymást újjászülni. Egyedül a te Szentlelked tudja ezt elvégezni. Győzz meg minket arról, hogy mennyire rászorulunk, és hogy ez lehetséges még a mi esetünkben is.

Ajándékozz meg minket ezzel a Benned való új élettel, és bátoríts minket, hogy állhatatosan megmaradjunk a veled való közösségben.

Köszönjük, hogy bizalommal hozhatjuk eléd mindnyájan a személyes gondjainkat, népünknek, egyházunknak a jövőjét. Bizalommal könyöröghetünk hozzád az emberiségért, és ma különösen is azokért, akik nehéz helyeken hirdetik az evangéliumot. Adj nekik bátorságot, a sokszor életveszélyben lévőket vedd körül a te védelmeddel. Adj a szájukba helyén mondott igét, és a te hatalmas jobb kezed támogassa őket és a hangzó evangéliumot, hogy sok népek tehozzád megtérjenek bűnükből.

Kérünk, hogy a magunk módján, a magunk helyén használj kegyelmesen minket is erre. Segíts most ebben a csendben folytatni a személyes imádságot.

Ámen.