PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. február 10.
(csütörtök)

Varga Róbert


FEGYELMEZETT VERSENYZÉS


Alapige:1Kor 9,24-29

"Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre. "


Imádkozzunk!

Köszönjük Úr Jézus, hogy ennek a mostani istentiszteletnek is a középpontjában te állsz. Te vagy, aki eljöttél ide közénk, Lelked által itt vagy, és szólongatsz minket.

Köszönjük, hogy te vagy az, aki Szentlelked által elevenné, élővé és hatóvá teszi az igét, a te szavadat, amely int, fedd, bátorít, és ha kell, gyógyít, vezet minket. Köszönjük, Urunk, hogy a mi szívünket feltárhatjuk most előtted, s valóban úgy van az, ahogy énekeltük, ha a világ nem tudná is számos bűnünket, keserűségünket, örömünket vagy éppen bánatunkat, előled nem tudunk, és nem is lehet elrejteni semmit sem. Köszönjük neked azt, ha már nem is akarunk.

Köszönjük, hogy felemeled a mi szívünket, letörlöd a mi könnyeinket. Csak egyszerűen körülveszel bennünket a te nagy-nagy irgalmaddal, kegyelmeddel és szereteteddel, bátorítást, vigasztalást és erősítést adsz nekünk. Cselekedj ma este is velünk hatalmasan, kérünk, szándékod, akaratod, szereteted szerint. Így szeretnénk rád figyelni, megérteni, amit mondasz, és aztán cselekedetté tenni azt a mi életünkben. Segíts nekünk ebben, kérünk!

Ámen.


Igehirdetés

Pál apostol nem először és nem utoljára emeli be teológiai, lelki mondanivalójába az olimpiai játékok képét. Görög mondabeli hőse a játékoknak Heraklész, vagy más néven Herkules, aki félig emberi, félig istenségbeli származású, legalábbis a görög mondák szerint. Több hőstettet hajt végre. Leszáll az alvilágba, megküzd az ottani szörnnyel, kiveszi az alvilágból a háromfejű kutyát, és egyéb hőstetteket is végrehajtott, ezért jutalmul beemelik az istenek sorába, kitüntetve ezzel. Ő pedig ennek emlékére megalapítja az olimpiai játékokat, az Olympus hegyénél, vagy legalábbis a hegyről elnevezve, és aztán később valóban, amikor Zeusnak és egyéb más istennek mutattak be áldozatokat, ez lett a helyszíne, a területe a későbbi olimpiai játékoknak.

Krisztus előtt 776-tól - s ez egyben a görög időszámítás alapja is - kezdődtek az első olimpiai játékok, amelyeken minden szabad férfi, görög férfi részt vehetett, és arra az időszakra legalább, de volt úgy, hogy végleg, amíg a küzdelmek, a játékok, a sportesemények tartottak, a poliszok, a kicsiny városállamot, vagy városkirályságok közötti minden fajta ellenségeskedést vagy háborút fel kellett függeszteni.

Herkules, az istenné létele emlékére ültetett - a monda szerint - egy szent olajfát, és az olimpiai játékok győztesei erről az olajfáról kaptak egy olajágból font koszorút - és lehet, hogy ma már ez nevetségesnek tűnik -, de az akkori görög férfiak számára a legnagyobb kitüntetés az volt, hogyha erről a szent olajfáról győzelmi koszorút kaptak ajándékba. Ezzel koszorúzták meg őket mindenki előtt.

Miért veszi át az apostol a pogány világból ezt a képet? Azért, mert az mondja, hogy amazok hervadó olajfaág koszorúért futnak. Azok a hívő emberek, akik pedig Jézus katonái, Jézus versenyzői, a hit versenypályáján futnak. Olyan koszorúért futnak, amely hervadhatatlan, Isten dicsősége és az örök élet.

Azt is megértette Pál, és ezért emeli be ezt a képet a keresztyén gondolkodásba, mert azt is megértette Pál, hogy az a nemes, és akkor még - most már nem így van -, akkor még tiszta küzdelemben eszébe se jutott senkinek, hogy csaljon a férfiak közül a versenyen. Fel sem merült senkiben, hogy ne legyen tiszta a küzdelem. Ma már ez sem így van.

Pál azt mondja, hogy amilyen tiszta módon küzdöttek a pogány férfiak a cél elérése érdekében, ugyanúgy Istentől elnyert, kapott, Krisztusban való tisztasággal fussátok meg a hit útját. A Krisztust követő élet hasonló fegyelmezettséget kíván - mondja Pál. Másképpen a krisztuskövetés, a futás, a hívő élet gyümölcstelen életet jelent.

Aztán folytatja Pál, és azt mondja, hogy aki versenyben vett részt, attól megkívánták az edzések során és a verseny során is, hogy önmegtartóztató életet éljen. Nem véletlenül kezdi itt ezzel a képhasználatot Pál. Hiszen tudta ő pontosan, hogy nagyon sok gyülekezetben a hívő emberek életében, a legtöbb ilyen életben az volt a legnagyobb probléma, hogy nem éltek igazán fegyelmezett életet. Nem volt a helyén a fegyelem kérdése a hívő emberek életében.

Pedig a hívő élet is harc és küzdelem. Aki keresztyén közülünk, az tudja már, hogy ez mennyire így van. Naponta meg kell küzdeni saját magunkkal, testünk, lelkünk ellenállásával, a környezetünk ellenmunkájával, aknamunkájával, sokszor gyalázkodással vagy éppen mosolyokkal, vagy sokféle testi, lelki erőtlenséggel.

Azt mondja Pál, hogy úgy fussátok meg az utatokat hívő életetek során, hogy oda jussatok, ahova Isten szánt titeket. Az Ő dicsőségébe, a mennyei oszlopcsarnokba, ahol azt mondja, hogy oszlopokká lesznek a hívők, s ott lesznek Krisztussal együtt a dicsőségben.

Először is arra hívja fel Pál apostol a figyelmet - ez van benne a szövegben is -, hogy a futónak, a hívő élet során futónak az értelmét kell fegyelmezni. Ugyanis egy versenyző, egy futó vagy egy öklöző nem összevissza futkározott a pályán, vagy összevissza hadonászott a kezével, hanem pontosan a kiírt versenyszám szerint kellett a versenyen részt vennie. A cél elérése érdekében edzéseket tartott. Nagyon komolyan végiggondolta, vagy végiggondolták edzőivel vagy edzőjével együtt, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy lehetőleg jól szerepeljen egy versenyen. A lovakkal is úgy bántak, ha kocsiversenyről volt szó, hogy maximális teljesítményt hozzanak ki az állatokból. Tehát mindent annak a célnak rendeltek alá, hogy a verseny jól sikerüljön, hogy a kitűzött távot a legkisebb megerőltetéssel, de mégis a legjobban és legkönnyebben tudják elérni.

Vagyis, azt mondja Pál, hogy a jó versenyző, az igazán, a hívő életet komolyan gondoló keresztyén mindenképpen használja az értelmét. A Róma 12,2 ezt még csak megerősíti: "A ti megújult értelmetekkel döntsétek el, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata."

Ha valaki már Jézusé, akkor abban Jézus tud és akar munkálkodni az értelmi és az érzelmi kérdések területén is. Mit ír a Filippi 4,8-ban Pál? Azt írja, hogy egyébként testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe. Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok tőlem - mondja Pál -, azt tegyétek, és a békesség Istene veletek lesz.

Mondhatom egyszerűen így is, hogy a hívő ember edzője a mindenható Isten. Az edzési terület pedig nagyon sokszor a gyülekezet, ahol közösségben tanulhatunk meg dolgokat, ahol hallhatjuk Isten igéjét, ahol láthatjuk és megérthetjük, mi a tiszta, a tisztességes, a jó hírű, a nemes és dicséretes. Egyébként ezek a szavak, ha megnézzük, teljesen hiányoznak a mai emberek szótárából. Nemes? Nem érdekes. Dicséretes, tisztességes, jó hírű? Ugyan, ki törődik vele. Bármit lehet mondani, s másnap ugyanannak az ellenkezőjét, s még azt is letagadni, hogy mondtam valami olyat, amivel vádolnak, vagy amit fölemlegetnek - miközben teljesen nyilvánvaló, hogy egy televíziókamera megörökítette azt a beszédet -, amit az illető mondott. Minden további nélkül szemérmetlenül letagadja, vagy elkezdi magyarázni, hogy nem is azt mondtam, vagy amit mondtam, azt rosszul értették. Mindenki félreértette, én mondtam jól. Több millió ember félreértette a szövegemet. Nem jelent problémát hazudni. Kiváló, s látszólag tisztességesnek tűnő emberek szájából is minden további nélkül folyik a hazugság, a rágalom, a nemtelen beszéd és a szeretetlenség.

Ma végképp nem divat az, és nem is szokványos dolog, hogy valaki becsületes legyen, nemes érzelmű, tisztességes és dicséretre méltó. És sajnos azt lehet látni, hogy a legtöbb családban nem is nevelik erre a gyerekeket, hogy tartsa a szavát. Amit megígért, az úgy legyen. Ha azt mondta, hogy ott lesz, akkor pontosan ott legyen. Ha megígérte, akkor az úgy legyen, ahogy megígérte. De hogy felháborodunk, amikor ezzel találkozunk magunk is, hogy megígérte, és nem jön az, aki megígérte. Azt mondta, hogy úgy lesz, és nem úgy lett, és még csak ki sem menti magát, és még csak elnézést sem kér.

Az 1Pét 1,13-ban így olvassuk: "Ezért tehát elmétek felkészítve legyen, s legyetek józanok." Elmétek. Azt mondja, hogy az értelmeteket rendeljétek alá Isten akaratának újra és újra. Legyen felkészítve, hogy megértsétek az Isten jó, kedves és tökéletes akaratát, és legyetek józanok.

Olyan kevés emberre jellemző a józanság. Nem gurul azonnal méregbe. Nem fakad ki dühösen, nem káromkodik, nem gyalázza az Istent és az embereket, hanem józanul mérlegel egy helyzetben, hogy most ez tényleg direkt csinálták velem, vagy valóban véletlen volt? Ha a másik bocsánatot kér, akkor elhiszi, hogy komolyan gondolja még akkor is, ha néha látszik, hogy nem gondolja komolyan, de legalább mondta. Az is valami, mert lassan már erről is leszokunk, hogy a másiktól elnézést kérjünk, vagy bocsánatot kérjünk. Egyszerűen az értelmünk józansága óriási ajándék, ha kérjük, elfogadjuk Istentől, s így akarunk élni.

Nagyon fontos pedig, hogy egy hívő ember az élet minden területén, minden körülménye és eseménye közepette megmaradjon a józanságban. Nagyon sok bajtól, veszedelemtől, nyomorúságtól megőrzi, megőrizheti így magát.

Sokszor érnek minket a lelki munka területén is, de egyszerűen az életünk során olyan bántások, sértések, vádak, tisztátalan gyanúsítgatások, amelyekből semmi nem igaz. És bizony nem könnyű a legtöbb helyzetben és esetben a józanságunkat megőrizni, vagy amikor valami olyan történik velünk, ami kétségbeesésre ad okot. Akkor sem egyszerű megmaradni józanul. Megőrizni, megmaradni a tisztán látásban, megőrizni azt. Könyörögni, imádkozni, kérni Istentől józanságot, belátást, tiszta, nemes és olyan gondolkodást, amely bízik mindennek ellenére a másik emberben, amíg ez lehetséges. Nem egyszerű kérdések ezek.

Bizony az egyik leglényegesebb dolog az, hogy bízom-e annyira Jézusban, hogy tudom, hogy minden helyzetben, és hiszem-e azt, hogy minden helyzetben, amiben vagyok, amibe kerülök, ami történik velem, valójában az Isten előtt áll ez a helyzet. Jézus előtt ismert az a helyzet, hogy nem véletlenül történt a mai nap során sem semmi, ami velünk, velem történt.

Betölti-e a gondolatainkat így Krisztus? Mert a józanság azt is jelenti, meg az értelmem alárendelése, hogy a lelkemet, a szívemet Isten szavával akarom megtölteni. Lelkiismeretesen tanulmányozom Isten igéjét. Tisztán tartom az értelmemet, és nem fertőztetem meg minden olyasmivel, ami eltávolít Istentől, ami éket ver közé és közém.

Tudatosan törekszem használni mindazt, amit tőle tanultam és kaptam. Vagyis a hit versenypályáján sokkal tudatosabban lehetne és kellene, és lehet is egyébként az edzőnkre, a Gazdára figyelni. Mit akar az én Uram, Jézus Krisztus? Mit akar az én értelmemmel és érzelmi világommal? Mit akar az, aki elhívott engem? És ebbe beletartozik ám az is, hogy nem játszadozunk semmi olyan tisztátalan gondolattal, ami elvonhat attól, amire Isten elhívott minket.

A Jakab 1,14 szerint mindenkit a saját kívánságának a vonzása von bele a kísértésbe. Édesget a kívánság, mi arra nézünk, s beleesünk a kísértésbe, és nem bírunk megállni. Amikor Péter a tengeren jár Jézus szavára, mikor levette a tekinteté Jézusról, akkor kezdett elmerülni. Amíg Jézuson tartotta a szemét, addig ment a vízen Jézus felé. Levette a tekintetét, és kezdett elmerülni. Körülnézett, és azt mondta: jaj, a szelek és a hullámok. Bejön az aggodalmaskodás a hívő ember életébe, és kezd merülni vissza olyan dolgokba, vagy belemerülni olyan dolgokba, amelyekből Isten már esetleg kiszabadította.

A második terület, ami egy versenyző számára fontos, meg kell fegyelmezni az értelem mellett az időbeosztásunkat is. Egyáltalán nem mindegy az, hogy egy hívő ember mire mennyi időt fordít. Az időbeosztás kérdésében az lehet a legfőbb mércénk, amit a Szentírás tanít, mint minden másban is.

A Prédikátor könyve harmadik fejezetében azt olvassuk, hogy mindennek megszabott ideje van. Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. A születésnek, a meghalásnak, tehát egyik sem véletlen, hogy ki-ki abba a századba született bele, olyan évszám lesz a fejfáján, amilyen a születési dátumát jelenti, meg a halála dátumát. Ez egyáltalán nem véletlen. Megvan Istentől a rendelt ideje a születésnek, a meghalásnak, az ültetésnek és az aratásnak. Az építésnek és a rombolásnak. Lehetséges, hogy hetvenöt évesen már nem házépítéssel kell foglalkozni, mert ott már az embernek más feladata lehet, ha kap még Istentől feladatot. Tehát megvan mindennek, ennek is a maga rendelt ideje. Megvan az ideje a sírásnak és a nevetésnek, a gyásznak és a beszédnek, mondja a prédikátor. A hallgatásnak, sokan hallgatni sem tudnak. Nem értik meg, ha annak van a rendelt ideje. Összevissza beszélnek, s maguk sem tudják, hogy mit mondanak, csak mondjanak valamit. Pedig megvan az ideje a hallgatásnak is. Megvan az ideje a szeretetnek is és így tovább. Érdemes elolvasni a Prédikátor könyve 3. fejezetét.

A hívő emberek életében is talán az egyik terület, ahol nagy összevisszaság van, az az időbeosztás. Sokan vannak, akik képtelenek rendezett életet élni. Pál nem véletlenül mondja a Thessalonikabeli gyülekezetnek, a Thessalonika levélben olvassuk ezt. Halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek. Vajon ránk igaz ez? Nem kérdés ez a mi életünkre nézve is? Most, ha így mondanám, ha Jézus most itt lenne testben, és ha ma hazamenne, és megnézné a szobánkat, kinyitná a szekrényajtókat, végignézné a konyhánkat, a fürdőszobát, a szennyestartót, benézne a szekrényekbe, mit látna? Rend vagy rendetlenség? Hogy kapkodunk, amikor valaki telefonál. Fölugrok egy percre. Hajaj! És akkor csukjuk az ajtókat. Sokszor bedobja az ember ezt vagy azt egy szekrénybe. Rácsukja az ajtót. Nem mindenkinél van így, de nagyon sokaknál. Azt mondja Pál, hogy halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek köztetek. Kitutódott. Ismertté vált. Előbb utóbb meglátszik az ember életén, ha lelkileg rendetlenül él, mert ez erre is vonatkozik, és ha a szó fizikai értelmében nincsen rend az életében, a lakásában, a ruhatárában, a pénzügyeiben és így tovább, az élet más területén is.

A rend egyszerűen azt jelenti, hogy van olyan szolgálat, munka, feladat, amit Isten bíz ránk, és azt kell elsősorban elvégezni. Nagyon sokszor olyanért is imádkozunk, amiért nem imádkozni kell. Hát olyan fura dolog lenne az, ha reggel azért imádkozok, hogy föl kell-e kelnem, vagy nem? Ha az ember dolgozó ember, vagy tanuló, akkor azt nem kell Istentől kérdezni normális esetben, ha nem beteg, és nincs más baj, hogy föl kell-e kelnie, le kell-e mennie az iskolába, vagy el kell-e mennie a munkahelyre? Ezért nem imádkozni kell. Föl kell húzni az órát. Időben le kell feküdni, hogy föl tudjak kelni. Föl kell húzni az órát, vagy van, aki a nélkül is fölébred. Lehet azért imádkozni, hogy tudjak fölébredni, elvégezni a munkámat, de azért, hogy ezt meg kell-e tenni vagy nem, ez nem imádság kérdése. Itt Isten világosan a józan értelmünket akarja használni, és e szerint akar vezetni minket.

Más kérdés, hogyha valaki olyan helyzetben van, hogy tényleg azért kell imádkozni, hogy tudjon felkelni, mert beteg, mert elesett és így tovább, most ezt nem sorolom. Ami evidencia, azt egyszerűen meg kell tenni. Nem kell azért sem imádkozni, ha halomban áll a szennyes, mosatlan edény, vagy tele van a szennyestartó, hogy elmosogassak-e, Uram, vagy kimossam-e a szennyest? Ez megint olyan dolog, amit értelmes ember nem kérdez az Istentől, hanem egyszerűen szükséglet, feladat, hozzátartozik az életünkhöz, hogy elvégezzük. Legfeljebb azért lehet imádkozni, azt lehet Istentől kérdezni, hogy a sok-sok feladat között mi legyen a sorrend. Melyiket tegyem esetleg későbbre, s melyiket vegyem előbbre.

Van tehát feladat, amit egyértelműen megérthetünk, Istentől rendelt szolgálat. S vannak olyan hétköznapi feladataink, amik lehetnek Istentől, de amiket minden körülmények között el kell végeznünk, és meg kell tennünk. Aztán vannak olyan feladatok, amiket jó, ha megtehetünk. Gyerekeink, szüleink, vagy a ránk bízott idős emberek gondozása, ápolása. Vagy valaki helyett csak egyszerűen elvégzek valamit azért, mert szeretem. Szeretetből megteszem. Nem kérdezem, hogy kell-e, most Isten indít-e rá vagy nem? Hát az is lehet indítás, hogy odahelyez elém egy feladatot. Mellém ültet valakit, akiből kibukik a panasz, vagy a keserűség, vagy a szomorúság, vagy a szükség. Akkor nem véletlen, hogy mellém ült, hogy elmondta, hogy pont arról beszélgettünk, hogy találkoztam vele az utcán, és kiderült egy család nyomorúsága. Lehet csóválni a fejünket: hajaj, hát szegény! Majd könyörgöm érted, testvér! Ez se baj, sőt nagyon jó. De lehet, hogy nem könyörögni kell, hanem félreteszek valamit, elmegyek hozzá, segítek neki, vagy egyszerűen elvégzem helyette. Mert azért hozta elém Isten azt a helyzetet, azt az embert és azt a nyomorúságot, mert lehet, hogy pont engem akar felhasználni abban a feladatban, arra a feladatra, amit elém hozott.

Mondhatjuk így is, hogy ide tartozhatnak az önként vállalt jó cselekedetek, amit egyszerűen elvégzek azért, mert szeretem Jézust, és nem mérlegelem, hogy az én feladatom vagy nem, mint ahogy időnként a gyerekek számolják otthon, hogy hány tányért kell leszedni, meg hányat kell föltenni. S ő eggyel többet használt el, mint én. Kettővel többet kell mosogatnom, és egy szem gyümölccsel többet kapott, mint én és így tovább. Néha olyanok vagyunk mi is, mint a gyerekek. Számolgatjuk, hogy kire mit bízott az Isten. Bezzeg az a testvér annyival több feladatot kapott az Istentől, meg többet szolgálhatott. Nem ebben kell versenyezni, hanem abban, hogy tegyem azt, ami az Isten szerinti feladatom és szolgálatom.

Nem kell feleslegesen hősködni sem, mert a futó a pályán nem hősködik, hanem végzi a maga munkáját, és mindent kizár, ami ebben akadályozza. Az, aki versenypályán fut, az közben nem szedeget virágot. Jaj, de szép pipacs! Kiáll a versenyből, szed egy csokor virágot, s a végén odaadja annak, aki kiírta a versenyt, hogy fog örülni annak a szponzor, mondjuk a verseny végén, hogy kap egy csokor pipacsot. Csak éppen a futóversenyt veszti el. Vagy aki éppen sífutásban versenyez, az nem kezd el hógolyózni közben, megdobálni a kollégákat a versenypályán. Mert neki nem az a feladata, hanem az, hogy a távot teljesítse. Nem kezd el hóembert építeni. Milyen szép lesz ott a pálya mellett jobb és baloldalon egy-egy szimpatikus hóembert felhúzni, hadd gyönyörködjenek a versenyzők a hóemberekben.

Semmi egyebet nem csinál az, aki a versenypályán van, mint azt, ami a feladata. Azt végzi, de azt végzi teljes lelki, teljes fizikai, szellemi erőbedobással. Minden, ami nem ezt jelenti, az elszívja az energiánkat a hívő élet küzdelmei és harcai közepette.

A harmadik nagy terület lehet a hívő élet versenypályáján, a fegyelem területén, a fegyelem az anyagiak kérdésében. Aki fut - írja Pál itt -, az mindenben önmegtartóztató. A másik nagy bukási terület az időbeosztás mellett az anyagiak, a hívő emberek életének területén is. Vagy nagyon kicsinyes valaki, vagy azt mondja, ami a legtöbbször nem is igaz, engem a pénz nem érdekel. Akkor miért számolgatja, miért jegyzi föl, miért készít feljegyzéseket, ad össze és von ki, szoroz, oszt és így tovább, ha őt nem érdekli. A pénz, amivel gazdálkodunk, akármennyi is az, Isten ajándéka még akkor is, ha nagyon keményen meg kell azért dolgoznia sokaknak, a legtöbb embernek.

A szellemi és fizikai erőnket nem az Istentől kapjuk? Az, hogy még munkabírásunk van, az nem az Ő ajándéka? Akkor is igaz ez, ha már valaki nyugdíjas, s állandó munkahelye, feladata nincs, de azért otthon nagyon sok mindent kell elvégeznie, vagy talán itt-ott még segít is. Ahhoz az erőt, a lelki erőt, a testi erőt nem az Istentől kapjuk?

Isten pénze, amivel céljait elérheti a hívő emberen keresztül az Isten, az a hívő ember zsebében van. A mi zsebünkben a pénz valójában Isten pénze. Arra adta leginkább, hogy Ő megvalósíthassa a céljait ezen a világon. Azt gondoljuk, hogy ebben a kérdésben szabadságunk van. Természetesen ez igaz. De úgy van szabadságunk, hogy a pénzügyeink is az Isten kontrollja alatt kell hogy álljanak. Az igazán szabad ember az, aki az anyagi ügyekben is egészen meri az Istenre bízni magát. Az tényleg szabad. Minden az Istené. Újra és újra kérdezi: Uram, még oda is? Még ennyit? Még azt is? Ha kell, majd az Isten kipótolja.

Mi sokszor azt gondoljuk, hogyha van hetvenezer forintunk, akkor ugye a Malakiás könyve szerint hétezer az Istené. Az Újszövetség nem beszél a tized kérdésről, az Ószövetség utolsó könyve, Malakiás könyve igen, máshol is olvasunk erről, de ott nagyon világosan azt mondja Isten, hogy hozzátok be a tizedet az én tárházamba, s majd meglátjátok, hogy nem áldalak-e meg titeket gazdagon? Hogyha van hetvenezer forintunk, ennek alapján azt gondoljuk, hogy odaadjuk a tizedet, a hétezret Istennek, még mindig marad hatvanháromezer. Pedig ami igazán megmarad, az az a hétezer, mert az biztos, hogy arra a helyre ment, ami Isten szerint kedves. Amit odaadtunk neki, az Ő céljaira, az biztos, hogy olyan, amin áldás lehet. Nyilván máson is lehet. Más pénzköltésen is lehet Isten áldása. Ezért nagyon fontos végiggondolni azt, ahogy mi az anyagi kérdésben, pénzünkkel bánunk.

A jókedvű adakozót szereti és megáldja Isten. Lehet azt is csinálni, hogy levontam a tizedet, továbbadtam, nincs tovább, vagy pedig az egész az Istené, de súlyozottan legalább a tized tényleg az övé, azt igazán odaadom. Azon kívül még annyit, amennyire Isten utasít, amiben világosságot ad, vagy ami miatt megszólít engem. És itt megint lehet ilyen, előfordulhat az, hogy valakinek a szükségleteiről, a nyomorúságáról hallok. Az nem véletlen. Jó, ha elgondolkozom, hogy most ami rendelkezésemre áll, itt is a józanság a mérce, azt mondja az ige, hogy magatok szükséget ne lássatok. Úgy adakozzatok. Magatok szükséget ne lássatok. De a jókedvű adakozót szereti és megáldja Isten. És azt is mondja az ige, hogy aki bőven vet, az bőven fog aratni. Aki mer adni az Istennek, az átéli azt a csodát, hogy Isten annál többet fog neki adni, hogy még többet tudjon továbbadni másoknak. Aki szűken vet, az szűken fog aratni ezen a területen is. Tegyük próbára Istent. Igaz-e, amit leírt a Szentírásban erről a kérdésről, vagy pedig nem?

A következő, a negyedik terület a hit versenypályáján a testi dolgok területe. A régi egyházi felosztás szerint a húsvét előtti böjti időszakba lépünk most be. Az igazi, biblikus böjt mindig szellemi és lelki összpontosítást jelentett annak érdekében, hogy közelebb kerüljek Istenhez, közelebb jusson a hívő ember Isten dolgaihoz.

Aki böjtöl, és ez sokféle lehet, az mindenképen tisztábban tud gondolkodni Isten, a hit nagyobb összefüggéseiről. Könnyebben megértheti Isten akaratát, vezetését. Az Ószövetség népe a nagy döntések előtt - figyeljük csak meg -, mindig böjtölt. Mindig megsanyargatta a testet. Mindig igyekezett még koncentráltabban Istenre figyelni. Mi lehet az Isten akarata? Ha kellett, akkor ennek érdekében, hogy ezt megértse, a böjt eszközéhez is nyúlt.

Vagyis a futásban akadály lehet a mi testünk. Ez azt jelenti, hogyha kényeztetem, hogyha az a legfontosabb, ha mindenek fölé emelem, hogyha úgy táplálom, hogy az elnehezül, és egészségtelen életmódot élek, ha sokszor, sokáig éjszakázom, pedig nem lenne rá szükség, és reggel gyűrötten ébredek testileg, akkor az kihat a lelkiállapotomra is. Az kihat a pszichikus állapotára is az embernek, a munkavégzéséről meg a hangulatáról nem is beszélve. A test alárendelése akár böjtöléssel is a cél jobb elérése érdekének, egyáltalán nem ismeretlen fogalom a sport területén.

Ha mi igazán látnánk, ismernénk azt, hogy a nem régen zajlott olimpiai játékokra milyen testsanyargatással készültek fel a versenyzők, akkor tényleg megdöbbenne az ember, hogy mi mindenre képesek voltak. Sokszor még az egészségüket is kockára tették, megengedhetetlen módon. A versenyből ki is zártak ezért sokakat, mert olyan eszközöket használtak, csak azért, hogy győzzenek, és kapjanak tulajdonképpen egy aranyérmet a nyakukba egy szalagon, amivel bizonyíthatták azt, hogy ott voltak a versenyeken, és részt vettek azon, és helyezést értek el. Régen a szent olajfaága, ma egy darab fém. Tudjuk, hogy e mögött persze egészen más tartalom áll, és az a fontos, és nem az, amit az ember nyakába akasztanak, ha valamelyik versenyszámban első, második vagy akár harmadik lett.

Hányszor gyakoroljuk a böjtöt a mi hívő életünkben? Pedig a felelősen gondolkodó hívő ember kell, hogy éljen ezzel az eszközzel is. Mint ahogy a sportoló sem eszi magát tele a verseny napján, meg a verseny közben hamburgerrel és sült krumplival, nem iszik rá egy liter sört, vagy egy üveg bort, mert ezzel automatikusan kizárja magát a versenyből, vagy abból legalább is, hogy valamifajta jó helyezést érjen el.

Mégis sok hívő ember rendszeresen lelki delériumban van megrészegedve attól, amit a világ kínál. De sokszor elcsúszunk ezen a területen. A böjt teljesen ismeretlen. Az, hogy megtartóztassam valamitől, hogy megvonjam magam valamitől akár testileg azért, hogy Istenre jobban tudjak figyelni? Csodálkozunk, hogy nem értjük az Isten vezetését. Súlyos és kevésbé súlyos kérdésekben se kép, se hang. Tele vagyunk sokszor a világ szeretetével, szerelmével, s eszünkbe se jut ezzel az eszközzel élni, amivel pedig régente nagyon sokszor és sokféle módon éltek, mint ahogy Jézus is élt a böjt eszközével. A szolgálatban több mint egy hónapig böjtölt. S megéhezve kijött a böjt helyéről. Azonnal kísértés érte a Kísértőtől, de megállt, mert böjt közben teljesen tudott az Istenre, az Atyára figyelni, s lelkileg megerősödni.

Sokszor kilátástalan helyzetbe sodródnak azok az emberek, akik értelmileg nem józanok, akik nem vállalják az anyagiak terén, akár a böjtös életet is. Nagyon sokszor kilátástalan helyzetbe sodorják a családjukat is egy-egy hatalmas kölcsön törlesztő részleteivel, vagy olyan manipulációkba mennek bele, aminek aztán keserű következményei lesznek. Vagy testi értelemben buknak el, a testiség területén, és szörnyű helyzetekbe sodorják magukat, vagy éppen a családjukat is.

A böjt azt is jelenti, hogy nem teszek meg valamit. Nem veszek meg valamit, hanem azt a pénzt más valamire fordítom. Nem vonom el az időt és az energiát attól, hogy minél inkább Istenre tudjak figyelni.

A test megsanyargatására való készség ott van a lélek gyümölcse között. A Galata 5,22-nek a végén azt olvassuk, ugyanúgy, mint itt a végén, önmegtartóztatás. Ennek sokféle területe van. Ez azt jelenti, hogy a lustaság helyett szorgalom és éberség. A rendetlenség helyett rendezett élet és rendezett lakás. Rendezett kapcsolat az Istennel, és rendezett kapcsolatok az embertársakkal. Rendezettség a szexualitás területén. Böjt, amíg az Isten fel nem szabadít ez alól úgy, hogy ad házastársat. Az bizony egy böjtös élet. Nekem sem volt könnyű. Tizenöt évig férfi létemre egyedül élni. Egy nőnek sem lehet ennél sokkal könnyebb. Nem volt egyszerű, de nem voltak barátnőim, és nem voltak szeretőim. Mert az Isten adott ahhoz erőt, hogy megtartóztassam magam. Isten kegyelméből ezt a hosszú időt is kibírtam. Újra mondom, nem volt egyszerű. Volt kísértés bőven. S volt olyan, hogy ott volt az ingadozás bennem, hogy ezt most nem bírom ki. Uram, ha nem segítesz, elbukom. Ez az igazság. De milyen jó, hogy most azt mondhatom, hogy Isten megőrzött az Ő kegyelménél fogva. Nem egyszerű ezen a téren megállni főleg ma, amikor minden erről beszél, amikor tele van mezítelenséggel a legtöbb hirdetőtábla, amikor valaki kinyit egy újságot, és reklámoznak egy fogkrémet vagy bármi mást félig vagy teljesen lemeztelenített női és férfi testekkel. Nem olyan egyszerű kérdés az önmegtartóztatás ezen a területen.

De ebben a kérdésben is, ha valaki elbukott, legyen az szexuális bűn vagy önkielégítés, Isten ad ezekre a bűnökre is bocsánatot. Helyreáll újra a tiszta és szent kapcsolat és közösség a mindenható Istennel. Ezeken a területeken is van bocsánat. De milyen jó, ha nem bukunk el. Kérjük Isten segítségét és erejét ehhez.

Böjtölés a szórakozásban, és ha kell, az étkezésben is. Mindezt azért, hogy nehogy alkalmatlanok legyünk a szolgálatra, és arra tudjunk koncentrálni és figyelni, amire az Isten elhívott. Vagyis, azt tesszük Isten segítségével, ami a feladatunk, szolgálatunk, dolgunk.

A mi győztesünk Jézus. Ő az, aki megáldja a szolgálatunkat. Ő az, aki velünk együtt fut a versenyben. Ő az, aki értünk mindent megtett, aki odaadta az Ő szent és tiszta életét. Jézus élete egészen, kezdettől fogva böjtös élet volt. Böjt volt, hogy otthagyta a mennyei dicsőséget. Eljött erre a világra, magára vette a mi testiségünket. Megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt. Abban nem bukott el, mindvégig megállt. Ott küzdött véres verítékkel a Gecsemáné-kertben, hogy beteljesítse Isten akaratát, és elvégezze az ember, a bűnös ember megváltását. Micsoda példa és minta van előttünk. Hogyha valaki ragaszkodik Jézushoz, mert Jézus megtartja, és ezért tud ragaszkodni, az átéli azt a csodát, hogy bírja a futást, bírja a versenypálya megpróbáltatásait.

Aki Jézussal fut, az egyszer csak észreveszi, hogy Jézus ott fut vele. Valójában nem is ő fut igazán, hanem az Isten karjai tartják. Az Isten kezében van az élete, Ő áldja meg, Ő ad erőt, kitartást, békességet. Ő vezeti, tanácsolja, inti, feddi meg, ha kell, és a végén Ő jutalmazza meg önmagával. Már jutalom az is, hogy szolgálhatunk. Jutalom lesz az is, hogy ott leszünk a mennyei dicsőségben, ha ott leszünk a Krisztusba vetett hit által, Jézus Krisztus mellett.

Aki Jézussal fut, az tud fegyelmezetten élni. Annak rend van a szívében, és rend van az életében is. Az fegyelmezetten él az időbeosztás kérdésében, az anyagiak terén, a test területén, a böjt területén. Az mindenben alárendeli magát - mert képes rá - az Isten akaratának.

Azt mondja tehát Pál, megsanyargatom, és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok - ez minden hívő ember feladata -, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.

Olyan jó lenne, hogyha engednénk, hogy Isten Lelke megvizsgáljon minket, miben vagyunk alkalmatlanok? Melyik terület az, amit kikezdhetett a Kísértő? Hol csúsztunk el? Hol nincsen rend? Hogy aztán a bűnvallás és bűnbocsánat által újra helyreálljon, vagy először rend legyen az életünkben.


Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy te a rend Istene vagy, s aki veled találkozott már, annak te rendet csinálsz az életében. Köszönjük, hogy kiteszed mindazt a szívéből, gondolatvilágából, lelkületéből, ami nem szerinted való, s telerakod az életét annak, aki benned hisz, mennyei dolgokkal. Tiszta, nemes, dicséretes dolgokkal.

Köszönjük, Urunk, hogyha veled járunk, akkor folyamatosan formálod a mi életünket, s takarítod a mi szívünket. Cselekedj ma este is így velünk, kérünk. Hadd tudjunk elszakadni mindattól, ami nemtelen, ami tisztátalan, ami nem szerinted való. Hadd tudjuk és akarjuk bűnnek nevezni a bűnt. Hadd fogadjuk el a bocsánatot, s hadd menjünk örömmel a szívünkben tovább, alárendelve neked az időnket, az értelmünket, a testünket, a lelkünket, a pénzünket, minden foglalatosságunkat.

Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy meghaltál értünk, s mi ebből a kegyelemből élhetünk, gyarapodhatunk lelkileg, és ha neked kedves, akkor szellemiekben és anyagiakban is.

Kérünk, áldj meg minket, hogy áldássá lehessünk mások számára, és semmiképpen ne legyünk alkalmatlanná a szolgálatban.

Ámen.