PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. január 30.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


3. BARNABÁS, A HÍDÉPÍTŐ


Alapige: ApCsel 9,26-29

Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.

Ettől fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében. Beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készülődtek, hogy megölik.


Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, szerető mennyei Atyánk, köszönjük, hogy máris a te véghetetlen jóságról énekelhettünk. Tudjuk, hogy minden jó ajándék és tökéletes adomány tőled való. És ezen az elmúlt héten is olyan sok meg nem érdemelt ajándékot kaptunk tőled.

Köszönjük, hogy te olyan hatalmas vagy és annyira szeretsz minket, hogy még a próbatételekkel is ajándékot akarsz adni, a javunkat munkálod, formálsz, tisztítasz minket.

Köszönjük, hogy itt lehetünk most a színed előtt. Engedd átélnünk, hogy itt vagy és taníts minket előtted hódolni. Téged dicsőítünk azzal a szájjal, amelyikkel sokszor dicsekedni szoktunk, vagy másokat ócsárolni. Téged szeretnénk magasztalni azzal a nyelvvel, amelyikkel oly sok panaszt és zúgolódást is kimondunk. Bocsásd meg ezt nekünk, és segíts arra használni a szánkat, a nyelvünket, az egész lényünket, és az egész hátralevő időnket, amire adtad, hogy tudjunk a te dicsőségedre élni, és másoknak használni.

Kérünk, szólíts meg minket most igéddel, és formálj egyre inkább ilyen emberekké. Hadd legyünk használható eszközök a te kezedben. Így tudjuk végezni a mindennapi munkánkat, így hadd tudjuk teljesíteni kötelességeinket, és hadd tudjunk azon túl sok olyan szolgálatot örömmel végezni, amit te bízol ránk. Készíts fel most minket erre.

Alázatosan kérünk, a te gazdag kegyelmedből adj bocsánatot bűneinkre és hajolj most közel hozzánk, emelj közel magadhoz, hallótávon belül, nyisd meg az értelmünket, hogy értsük az Írásokat, és a szívünket, hogy tudjunk követni téged, Urunk Jézus Krisztus. Köszönjük ezt a kiváltságot, hogy magad elé engedsz, és ajándékot tartogatsz nekünk.

Ámen.


Igehirdetés

Fülöp és Tábita után ma Barnabásról szóljon hozzánk Isten igéje. Ő is a kevésbé ismert bibliai alakok közé tartozik. Annyira, hogy később tudatosan lépett háttérbe, maga elé engedve Pál apostolt.

Barnabás nagy erénye, Istentől kapott kegyelmi ajándéka az volt, hogy hidakat épített emberek, csoportok, gyülekezetek, sőt népek között. Hidat ott kell építeni, ahol két part van egymástól távol és közben szakadék. Vagy egy másik képpel élve: ahol falak emelkednek emberek közé, amik elválasztják őket, pedig nem kellene, hogy ők a fal két oldalán legyenek. A bizalmatlanság, a gyanakvás, az önzés, az előítéletek a falai ezek.

Barnabás egész életében bátran, következetesen, és ugyanakkor valami hallatlan gyengédséggel és szeretettel rombolta ezeket a falakat. Összehozott egymással olyan embereket, akik azt gondolták, hogy ellenfelek vagy ellenségek. Tudatosította a gyülekezetekben, hogy minden különbségük ellenére is egyek Jézusban, ha valóban benne vannak. Istennek engedelmes eszköze volt Barnabás, akit hatalmasan használt a hídépítés szolgálatában.

Nagy ajándék az, ha valakit erre lehet használni, mert nagyon nagy szükség van hídépítőkre. Napjainkban különösen is megnőtt bennünk a bizalmatlanság és a gyanakvás. Sokan és sokszor becsaptak bennünket, gyakran kell csalódnunk, naponta temérdek hazugságot olvasunk és hallunk, kijelentéseket, jelentéseket, értékeléseket, ígérgetéseket, amikről elhangzásukkor már mindenki tudja, hogy nem igazak, s ha ígéretek, nem fognak valóra válni.

Ezen a talajon csak bizalmatlanság és gyanakvás nőhet, és ez - sajnos - kikezdi a legmeghittebb emberi kapcsolatokat is. A házasságot, a nemzedékek egymáshoz való viszonyát, a munkatársak közti oly annyira fontos bizalmat, sőt egy népet is megoszthat ez. Egy azon népnek különböző területen lakó csoportjait szembe lehet állítani egymással gonosz rágalmazással és az önzésnek a felszításával.

Nagyon kellenek a Barnabások, akik tudják, hogyan kell hidakat építeni. Akik lerombolják a bizalmatlanságnak, gyanakvásnak, önzésnek, előítéleteknek a falait, és megtanítanak minket újra bízni egymásban, számítani egymásra, előítélet nélkül elfogadni, sőt szeretni és segíteni egymást.

Amikor Jézus Krisztus a Hegyi beszéd elején a boldogmondásokat elsorolta, azok között ezt is tanítja: "Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek." (Mt 5,9).

Ennél csúnyábban, de az itt szereplő eredeti kifejezést betű szerint fordítva azt lehetne mondanunk: Boldogok a békességcsinálók. Tehát, akik tevékenyen munkálkodnak azon, hogy békesség legyen ott, ahol nincs. Akik fáradoznak azért, hogy bizalom, egyetértés, egység jöjjön létre olyan emberek, csoportok, közösségek között, amelyek, akik között ez nincs meg.

Ehhez a hídépítéshez nagy bátorság kell, mert aki ebben fáradozik, arra sokszor mindkét oldalról lőnek. Mert ő nem kötelezi el magát, főleg nem kötelezi le magát egyik félnek sem. Ő felülemelkedik ezen. Ehhez a hídépítéshez nagy szeretet kell, személyválogatás nélkül mindkét társaság iránt, és ezt csak alázatosan, végtelen türelemmel és kitartással lehet végezni. De ha valaki így végzi, azon kimondhatatlanul nagy áldás van. Barnabás ilyen ember volt.

Erre a hídépítő szolgálatra egyébként maga Jézus Krisztus adott példát. Hiszen a legnagyobb szakadék az Isten ellen fellázadt ember és az őt ennek ellenére nagyon szerető Isten között tátongott. Olyan mély volt ez, hogy innen a mi oldalunkról nem is tudtuk áthidalni. És soha nem tudtuk volna, itt pusztultunk volna el az innenső parton, ha onnan túlról Jézus Krisztus nem jön utánunk. Ő maga vált híddá menny és föld, az elhagyott Isten és az Őt elhagyó ember között. Egyedül az Ő keresztje volt elég hosszú és elég erős ahhoz, hogy áthidalta ezt a szakadékot, és lehetővé tette, hogy mi, akik hátat fordítottunk Istennek és ebbe belepusztulunk, mégis csak visszajuthassunk elhagyott otthonunkba és elhagyott mennyei Atyánkhoz. És minden mi hídépítésünk csak azért lehetséges, mert Jézus Krisztus lehetővé tette, hogy újra közösségünk legyen Istennel, és kemény szívünk ellenére újra megtanuljuk szívből szeretni egymást.

A régi rómaiak a bálványpapoknak a vezetőjét pontifexnek nevezték. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: hídépítő, hídverő. Különös, hogy a római pápa az V. századtól kezdve pontifex maximusnak, legfőbb hídépítőnek nevezi magát. Mi valljuk azt a Szentírás alapján, hogy egyetlen legfőbb hídépítő, pontifex maximus van, a mi megváltó Urunk, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus, aki önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kimentsen minket e jelen való gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint, akinek legyen dicsőség örökkön örökké - ahogy ezt minden úrvacsorai istentiszteleten is halljuk. (Gal 1,4-5).

Jézuson kívül senki más nem tudta ezt az áldozatot meghozni. Isten senki másnak az áldozatát nem fogadja el mindannyiunkért érvényes elégtételként. Jézusnak erre az egyedülálló, tökéletes áldozatára minden ember rászorul, kivétel nélkül.

Nos, Barnabás ezzel a jézusi lelkülettel szolgált. És az akkor meginduló keresztyén misszió fordulópontjain döntő jelentősége volt ennek az ő lelkületének és szolgálatának. Ma az ő hídépítései közül egyet szeretnék csak említeni, aztán ha Isten éltet minket, két hét múlva majd elmondom a többit.

Mi volt az első akciója Barnabásnak?

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből tudjuk, hogy Jézus Krisztus tanítványainak és a keresztyén missziónak volt egy elszánt és kegyetlen ellensége: Saul. Ő ott volt az első keresztyén vértanúnak, Istvánnak, a kivégzésénél is. Amikor őt megölték, és Jeruzsálemből elüldözték a tanítványokat, akik Jézusban hittek, akkor Saul a főpapoktól kapott megbízólevéllel elindult Damaszkuszba, mintegy kétszáz kilométerre Jeruzsálemtől, hogy ott is összefogdossa a keresztyéneket, és fogva vigye őket Jeruzsálembe.

Így olvassuk ezt ennek a fejezetnek az elején: "Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe." El is indult, ezen az úton azonban megszólította őt a feltámadott és mennybe ment Krisztus.

"Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: "Saul, Saul, miért üldözöl engem?" Ő pedig megkérdezte: "Ki vagy, Uram?" Az így válaszolt: "Én vagyok Jézus, akit te üldözöl..." (ApCsel 9,1-5).

Aztán folytatódott az ő párbeszédük, és Saul ennek a beszélgetésnek a végén letette a fegyvert Jézus lábaihoz, és átadta élete felett az uralmat a dicsőséges Krisztusnak.

Erről a nagy fordulatról azon mód, ott Damaszkuszban beszámolt a keresztyéneknek, és nagyon szerette volna, ha a jeruzsálemi apostolok is megtudják ezt. Sőt a szíve vágya az volt, hogy csatlakozhatna a jeruzsálemi gyülekezethez, és ő is mint Jézus újdonsült tanítványa a tanítványok közösségéhez tartozna.

Csak hát ez nem volt azért ilyen egyszerű. Hiszen mindenki tudta róla, hogy a keresztyének eltökélt ellensége. Nemcsak valami csapda ez? Megjátssza magát? Egy újabb trükk, hogy beférkőzhessék a gyülekezetbe és onnan belülről támadva még többet ártson nekik? Ez a bizalmatlanság és gyanakvás szinte kötelező és teljesen érthető volt abban a helyzetben.

És most jött el Barnabásnak az órája. Ő tudniillik bizonyos volt abban, hogy Saul megtérése valódi, az ő Jézusról való vallástétele, amit elmondott Damaszkuszban, és a döntése őszinte. És tudta, hogy egy frissen megtért embernek semmire nincs nagyobb szüksége, mint a testvérek közösségére. Neki be kell tagolódnia ebbe a gyülekezetbe. Ugyanakkor felismerte azt is, hogy éppen egy ilyen Bibliát ismerő, képzett, okos, lelkes emberre lesz szüksége a most induló keresztyén missziónak. El kell tehát oszlatni a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek az aggodalmait. Neki oda kell állnia e mellé a frissen megtért ember mellé, akiről mindenki tudja, hogy korábban az ellenségük volt.

El kellett kezdeni a hídépítést. Hogyan végezte Barnabás a hídépítést?

Ezt olvastuk alapigénkben: "Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében."

Barnabásnak olyan tekintélye és hitele volt a gyülekezetben, hogy amit ő mondott, azt elhitték. És ez a tekintélyes ember itt kiáll e mellett a gyanakvással fogadott, de valóban új életre tért Saul mellett, mintegy jótáll érte, és ennek az eredménye az, hogy a teljes érthető óvatosságot és félelmet legyőzik a gyülekezet tagjai, és befogadják Sault. Annyira, hogy "ettől fogva együtt ját-kelt Jeruzsálemben velük együtt." Otthonra talált Saul a gyülekezetben. Mivel újjászületésekor ő is, mint minden újjászületett ember, kapta Isten Szentlelkét, "ezért beszélt és vitázott a görög nyelvűekkel, ezek pedig arra készültek, hogy megöljék."

Azonnal Jézus rendelkezésére bocsátja magát. A hitét, az ismereteit, a lelkesedését, a bátorságát azonnal használja. Bizonyságot tesz. Több nyelven beszélt, akár ilyen, akár olyan nyelven, neki ez nem probléma, de mondta ugyan-azt, amit Jézus elvégzett az életében, vállalva az ezzel járó veszélyeket, sőt életveszélyt is, hiszen meg akarták őt ölni.

Ehhez azonban kellett egy Barnabás, aki a gyülekezet félelme és Saul friss hite között hidat épített, és lerombolta a bizalmatlanság és gyanakvás akadályait.

Sokan ma az úrasztalához készülünk. Jó lenne, ha őszinte bűnbánatot tartanánk ezen a téren is. Ott kezdve, hogy nem miattunk támad-e olykor feszültség emberek között? Nem mi ásunk-e szakadékokat emberek, csoportok között egy-egy meggondolatlan megjegyzéssel, odavetett vagy nagyon is gondosan megfogalmazott mondattal?

Amikor felelőtlenül fecsegünk és csak úgy... tovább mondunk valamit, amit végképp nem kellett volna elmondani, és nem ott és nem annak. Vagy amikor nagyon is jól időzítjük a gonosz megjegyzéseinket valakiről, és miattunk lesznek emberek egymás ellenségeivé, vagy néznek görbén egymásra. Az egyik nem tudja, mi baja van vele a másiknak, mikor ő semmit nem tett ellene, de egy harmadik épített falat közéjük, vagy ásott árkot közöttük. Amikor kétértelmű viselkedésünkkel, félreérthető tréfákkal állítunk szembe embereket egymással, vagy építünk falakat emberek közé. Vagy amikor nem teszünk semmi rosszat, csak éppen teljes közönnyel nézzük, hogyan marják egymást emberek, és nem igyekszünk eloszlatni félreértéseket, előítéleteket, pedig ezt megtehetnénk. Tartsunk bűnbánatot emiatt.

Jellemző-e reánk Barnabásnak a lelkülete, ez az igazi jézusi lelkület? Fáj-e nekünk az, amikor emberek ellenségként állnak egymással szemben? Megteszünk-e mindent, amit megtehetünk, mert sokkal többet megtehetnénk. Sokszor csak annyit, hogy elmondjuk: tudom, hogy ez nem így van, mert ott voltam, hallottam, láttam. Ez hálátlan feladat, mert lehet, hogy vele együtt engem is szidni kezdenek. Hidat építeni mindig fárasztó és hálátlan, de kimondhatatlan áldásos feladat. És aki ezt őszinte szeretettel és odaszánással végzi, azon Isten gazdag áldása van.

De vajon nem vagyunk-e sokszor mi is úgy, mint ezek a jeruzsálemi hívők ebben az esetben, hogy voltak bizonyos kialakult ítéleteik, olykor előítéleteik emberekkel szemben, amiről úgy vélték, hogy megalapozott, hiszen Saullal szemben ez valóban megalapozott volt, de nem vettek tudomást arról, hogy közben bizonyos események történtek. Például Isten munkálkodott egy ember életében. És az az ember megváltozott. Ezt nem vették figyelembe, és éppen ezért nem a tények alapján, hanem a maguk előítéletei szerint cselekedtek. Így mindig csak ártani lehet egymásnak.

Ezért fontos mindig tudakozódni a tények után. Ezért fontos hinni, hogy Isten bárkiben munkálkodhat, és bármit elvégezhet, mert neki az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen.

Vajon nem kísért-e minket is az, ami ezeket a jeruzsálemi atyafiakat, hogy egyszerűen nem hisszük el azt, amit valaki mond. Úgy gondoljuk, hogy ez is megalapozott, hiszen olyan sokan hazudnak. Na de vannak azért, akik igazat mondanak, akármilyen meglepő is ez.

Nem kísért-e minket az, hogy rányomunk egy bélyeget valakinek a homlokára és az örökké ott marad. És még abban sem hiszünk, hogy Jézus Krisztus vére le tudja mosni ezeket a pecséteket. Hogy nem kell egy bűnösnek egész életén át megbélyegzettként élnie, ha találkozott a feltámadott Krisztussal és tőle új életet kapott. És akkor ne hivatkozzunk később is, és ne emlegessük az ő múltját, amire ő bocsánatot kapott.

Engedjük, hogy Isten megtöltsön minket ilyen jézusi lelkülettel. Most már nem is Barnabásról beszélek, mert őt is az Úr Jézus formálta ilyenné. Legyünk készek odaállni a mellé, akit nem akarnak befogadni, és közben segítsük azokat is, akiknek nagyon nehéz egy ilyet befogadniuk. Mondjuk el azt, amit tudunk, és amit ők nem tudnak, mert Barnabás tudta pontosan, mi történt Saullal, és hogy az ő bizonyságtétele igaz. Törekedjünk tudatosan arra, hogy embereket egymáshoz vezessünk, híddá váljunk. Akkor is, ha egy hídon azután sokszor taposnak, de mégis megtörtént, hogy áthidaltunk ellentéteket. Békességteremtőkké akar minket Isten formálni.

Kövessük az Úr Jézust e tekintetben is, a mi nagy főpapunkat, a legnagyobb hídépítőt, aki lehetővé tette, hogy visszajussunk Istenhez, és aki arra akar minket is használni, hogy itt ember és ember között hidakat építsünk. Nem megalkuvással, nem a valóságnak vagy bűnöknek a figyelmen kívül hagyásával, hanem bűnök megbocsátásával, mindenféle hiúság és büszkeség félretételével, önmagunkkal szembeni bátorsággal is, hogy magunkban is leleplezzük az előítéleteket, az ítélkezéseket, a felesleges gyanakvást és bizalmatlanságot, és legfőképpen bízzunk a mi Urunkban és szeressük Őt teljes szívből, mert akkor tudjuk majd egymást is igazán szeretni. Úgy, ahogy egyik szép énekünk is mondja:

Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.

Itt Jézusra irányítja a figyelmünket az énekszerző: "Ő úgy szerette földi nyáját és halt meg értünk jó Urunk, fájna néki látva minket, hogy ha szeretni nem tudunk."


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus magasztalunk téged, hogy önmagadat adtad értünk, így szerettél bennünket.

Köszönjük, hogy híddá lettél, és mi hisszük, hogy senki sem mehet az Atyához, csak általad, de te általad még nekünk, latroknak is van menetelünk az Atyához.

Magasztalunk a te végéremehetetlen kegyelmedért. Köszönjük, hogy nem magadat féltetted, hanem minket. Nem nekünk kell megfizetnünk bűneink árát, hanem te fizetted meg a váltságdíjat.

Indíts minket, hogy mindnyájan éljünk ezzel a lehetőséggel. Adj nekünk új életet és az új élettel új szívet. Vedd ki a kőszívet belőlünk és ajándékozz meg minket a te Lelkeddel, a te lelkületeddel, hogy a te indulatod munkálkodjék bennünk.

Adj nekünk nyitott szemet arra, hogy észrevegyük, hol akarsz használni bennünket hídépítőkként. Gyógyíts ki minket is abból, ha szemben állunk másokkal. Taníts meg arra, hogy az ellenségeinket is tudjuk szeretni. Köszönjük, hogy neked mindez lehetséges.

Könyörgünk hozzád azokért, akik ma is farkasszemet néznek egymással, és gyűlölet van bennük egymással szemben. Vedd ki ezt a gyűlöletet a szívükből.

Könyörgünk hozzád a te népednek és az evangéliumnak a mai ellenségeiért. Vedd ki az ő szívükből is ezt a megalapozatlan gyűlöletet, és add, hogy közülük is sokan tanítványaiddá legyenek.

Könyörgünk azokért, akik nyomorúságban vannak és különösen nagy szükségük van rád.

Ezen a vasárnapon a világ keresztyéneivel együtt könyörgünk hozzád a leprás betegekért és azokért, akik érettük fáradoznak. Köszönjük, hogy hozzájuk is eljutott az evangélium. Magasztalunk azokért, akik közülük hitre jutottak és szolgálnak sorstársaik között. Köszönjük, hogy megvan a gyógyszer is. Könyörülj azokon, akik erről nem tudnak, akik titkolják a betegségüket és így kerülnek egyre mélyebbre és fertőznek egyre többeket. Kérünk, erősítsd a közöttük szolgálókat.

Segíts megszentelnünk ezt a mai napot. Készíts olyan csendet, amiben még mélyebbre mehet szívünkben az igéd, amiben formálódhat az életünk, mígnem kiábrázolódik rajtunk a Krisztus.

Ámen.