PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. január 13.
(csütörtök)

Varga Róbert


A GONOSZ SZŐLŐMŰVESEK


Alapige:Mk 12,1-9

"Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: "Egy ember szőlőt ültetett, körülkerítette, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta a munkásoknak, és idegenbe távozott. Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja a részét a szőlő terméséből. De azok megfogták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt meg fejbe verték, és meggyalázták. Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is, akik közül némelyeket megvertek, másokat megöltek. Egy valakije volt még, a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert így szólt: Fiamat meg fogják becsülni. A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! Megragadták, megölték, és kidobták a szőlőn kívülre. Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt."


Imádkozzunk!

Istenünk, olyan nagy kegyelem az, hogy ma este is itt lehetünk a te színed előtt. Sőt, komolyan vehetjük a te csodálatos ígéretedet, amikor azt mondtad: "Nem hagylak el titeket, és nem távozom el tőletek. Veletek maradok a világ végezetéig minden napon."

Urunk, köszönjük, hogy te minden alkalommal eljössz ide, te minden alkalomra készülsz, te minden alkalomra elkészíted számunkra azt, ami a legjobb nekünk. Kérünk, segíts nekünk és segíts rajtunk, hogy mi is ezzel a készülő szívvel legyünk most itt, akarjunk rád figyelni, s aztán elvinni magunkkal azt, amit elkészítettél nekünk.

Kérünk, tedd késszé a mi lelkünket, szívünket, hogy befogadjuk a te kedves és jó üzenetedet, hogy az által épüljön és gyógyuljon a mi életünk. Hadd legyen a te szavad - ha kell - gyógyító sebbé a mi életünkben, a mi életünkön. De köszönjük, Urunk, hogy nem hagysz magunkra. Ha megsebzel, be is kötözöl. Ha bánt is minket a te igéd, akkor megvigasztalsz, és újra örömmel ajándékozol meg minket. Ha meg is ítél minket a te szavad, azt is csak szeretetedből és jókedvedből teszed, hogy úgy bánj velünk, ahogy leginkább szükségünkre van.

Áldj meg bennünket, kérünk, hogy áldássá lehessünk. Így szólíts meg minket, Urunk, hogy aztán a te szereteteddel tudjunk megszólítani másokat is.

Ámen.


Igehirdetés

Jézus példázatai akármilyen egyszerűek is a maguk nemében, mégis százszor többet mondanak, vagy jelenthetnek, mint egy filozófusnak a filozófiai meggyőződése, látása, tanítása az élet kérdéséről, vagy erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban egyfajta nézetrendszere. A filozófia ugyanis magyaráz, Jézus pedig ábrázol a példázatai által.

Miért a szőlőskertet hozza itt a hallgatói elé példaként? Azért, mert ez egész Izráelben általánosan ismert volt. Az országban szinte mindenhol voltak szőlőskertek, s minden talpalatnyi helyet, de leginkább a nap szögének esése miatt, a termés fokozása miatt, a hegyoldalakat - ahol lehetett - telepítették be szőlővel, és áldozatos, nagyon kemény fizikai munkával, sokszor hónapokon át tűző napon dolgozva, művelték meg a szőlőt, hogy az termést adjon.

A felső részre a teleknek, tornyot is építettek, ahonnan szemmel lehetett tartani a vidéket, hogy se állat, se ember ne pusztítson, rongáljon, vagy éppen lopjon a szőlőből, a kevéske termésből. Ugyan emiatt vették körül méternyi magas - a telek megmunkálása közben kiásott kövekből - kőfallal. Pont azért, hogy a rókák, sakálok s egyéb állatok ne tehessenek kárt a termésben.

Természetesen a szőlőskertnek volt más jelentése is. Izráel népét jelentette a példázatokban s a Biblia képhasználatában. A szőlőskert Izráel, amelyet szeretett Isten, s amely hűtlenné vált Istenhez. Újra és újra keresi Isten az Ő népét, sőt keresi azon a gyümölcsöket, a hit gyümölcsét, az engedelmesség gyümölcsét, az Istenről szóló jó hír gyümölcsét. De sajnos szomorúan kellett Istennek, a példázatbeli szőlősgazdának megállapítania, hogy az ő népe nem termi azt a gyümölcsöt, amire elhívta őt. Nem hirdeti Isten egyedül üdvözítő kegyelmét a szomszédos pogány népek között. Vagyis a szőlőmunkások a maguk hasznára dolgoznak. Idegen istenekhez fordulnak. Isten dicsőségét nem munkálják a népek között.

A gazda a példázat szerint egymás után küldi az ő szolgáit: a prófétákat, az ő igéjét adja Izráel népének, de Izráel népe hűtlen. Némelyeket megvernek - tudjuk ezt az Ószövetségből -, másokat megaláznak, s aztán meggyilkolnak. Vagyis újra és újra elutasítják, visszautasítják Isten szeretetét. Ezért Istennek nem maradt más választása, minthogy kitöltse az Ő ítéletét és haragját az Ő népén.

Még azt is jelenti ez a példázat, hogy utoljára elküldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust, de Őt sem becsülték semmire. Megölték, és ezért nem maradhatott el az ítélet.

Feltehetjük azt a fontos kérdést, hogy miként viselkedik, hogy viselkedhet így az az ember, akinek Isten ennyit adott? Hogy viselkedhet az emberiség így, miközben Istentől annyit kapott? Egy csodálatos világot. Isten kínálta és kínálja az Ő szeretetét. Hogyan lehet ennyire elbizakodott és istentelen az ember?

A Szentírás azt tanítja, hogy az Éden-kert, a bűnbeesés óta különösképpen ilyen az ember az Isten nélkül. Ádám és Éva úgy gondolta, hogy nem kell az Isten szeretete és irgalma. Majd ők maguk intézik a dolgaikat, élnek az Isten nélkül, s ezért a Kísértő könnyű prédájává lettek.

A sötét lázadás az Isten ellen annak a két első embernek a szíve mélyén kezdődött, és a sötét lázadás Istennel szemben azóta is ott van az ember szíve mélyén. Az ördög pedig pontosan tudta, és tudja azóta is, hogy mennyire szükségünk van nekünk arra, hogy valaki dicsérjen, hogy valaki sikerélményekkel ajándékozzon meg. Azóta is tart a Kísértő kísértése, s azóta is tart az ember lázadása az Istennel szemben.

Csak az ember ilyen. Az állatvilágban még romlottságában is rend van, mert egy állat csak akkor öl, öli meg a másikat, ha arra feltétlenül szüksége van a táplálkozás miatt, vagy éppen beteg, és betegsége miatt öl meg egy másik állatot.

Pont az Éden-kert mutatja meg azt, hogy az ember halálosan sebzett lénnyé vált a bűneset óta. Perel az Istennel, és lázad a Gazda ellen, és azóta is tartozik az ember és az emberiség az Istennek a szeretettel, az engedelmességgel, a megbecsüléssel, és Isten ezt a szeretetet, engedelmességet s megbecsülést nem kapja meg az embertől.

Életünk Isten szerinti jó gyümölcsökkel kellene, hogy tele legyen, s a legtöbb esetben nagyon sokszor még a hívő emberek élete sem Isten dicsőségéről beszél, s nem arra mutat. Nem azt mondják a legtöbben, s néha mi magunk is, mint a hamis bíró: Istent nem becsülök, Istent nem tisztelek, embert nem becsülök, élek a saját akaratom, tervem és tetszésem szerint.

Minden ószövetségi ige, s minden újszövetségi történet hívogatja az embert az Istenhez. Isten küldte és küldi a prófétákat. Adja most is az igehirdetési alkalmakat. Mutatja Isten az Ő szeretetét, várja a gyümölcsöt, és szomorúan kell tapasztalnia azt, hogy vagy nincs gyümölcs, vagy nagyon kevés gyümölcs van. Sokszor még Isten hívő népe sem - a lelki Izráel sem - engedelmeskedik az Istennek. Nem teljesíti be az Ő akaratát, sokszor nem is érdekli. Félreteszi, negligálja, lebecsüli azt, s nem a szerint akar élni.

Ő kér, és nagyon sokszor mi nem követjük Őt igazán szívből, és nem engedelmeskedünk neki szívünk szerint, Isten akarata szerint.

Hányszor kimondják a hívők is, mint a hitetlenek: Isten, az időmet akarod? Nem adom oda. Talán szóval nem mondjuk, de mégsem kapja meg tőlünk az időnket. Magunk akarjuk azt beosztani, arra fordítjuk, amire mi akarjuk. Isten, a testem kell neked, hogy a Szentlélek temploma legyen? A testemmel szeretnék magam rendelkezni. Odaadni annak, akinek én akarom. Odaadni arra, amire én akarom. Nem adom, mert az enyém, és nem akarom, hogy beleszólj, mit teszek a testemmel.

Nem adjuk a szívünket, mert a végén engedelmeskednünk kellene neki. Milyen szívesen hallgatjuk mi is, amikor dicsérnek minket. Hogy kinyílik a fülünk, amikor a nevünket halljuk. Vajon most szidni fognak, vagy dicsének? Mennyire kiélezett a lelkünk mindarra, ami a saját dicsőségünket jelenti. Mennyire nem akarjuk mi sem megbecsülni a másik embert, akinek becsülettel tartozunk. Pont a saját büszkeségünk miatt. Mert, ha őt dicsérik, akkor minket talán nem fognak, vagy nem annyira. Ha a másik ember teljesítményét elismerem, akkor az azt jelenti, hogy valaki valamiben különb nálam. És ezt mi nem szívesen halljuk. A mi ó emberünk, lelkünk, természetünk arra rendezkedett be, hogy minket ajnározzanak, dicsérjenek, tiszteljenek, nekünk hódoljanak, imádjanak. Jobb, ha kimondjuk ezt, mert nagyon sokszor ez a helyzet.

Ezért nem becsüli sok férj a felesége házimunkáját. Hányszor kell hallanom, hogy az is munka, hogy megfőz meg kimos, ellátja rendesen a gyerekeket? Ugyan, kérem! Én látástól vakulásig robotolok. Ő csak a házimunkát végzi el. Hányan nem becsülik meg a férjüket és a feleségüket.

Hányan nem becsülik tehát az embert, és nem félik az Istent sem. Csak magukat becsülik. Csak magunk vagyunk sokszor magunknak a legfontosabbak. Magunkat szeretjük, becsüljük és tiszteljük egyes egyedül. S mennyire nem becsüljük azokat sem semmire, akik körülöttünk élnek, akik sokszor értünk dolgoznak, értünk fogy az életerejük, és sokszor miattunk megy tönkre az idegrendszerük is. Mennyire értékeljük a munkájukat, szeretetüket, önfeláldozó lelküket, életüket, a szüleinket, a testvéreinket, a társunkat, a gyerekeinket? Pedig Isten ezen a területen is gyümölcsöt vár ám tőlünk. Vajon teremjük-e azokat a gyümölcsöket, amiket kellene teremnünk?

Izráel tehát nem hirdette a jó hírt, Isten szeretetét, és nem töltötte be a feladatát, mint Isten termőterülete, szőlőskertje úgy, ahogy azt kellett volna. Járt a maga útján, és imádta a maga készítette isteneket, és elkerülhetetlenné vált így az ítélet.

Keményen bánik Isten az Ő népével? Azt olvassuk, hogy szeretetet ad. Azt mondja Isten igéje, hogy nem becsülik meg mindazt, amit kaptak, ezért mégis, ennek ellenére mégis szeretettel bánik Isten az Ő népével.

Nagyon sokszor tehát el kellene ismernünk mindazt, amit kapunk, és mi mégsem tesszük ezt. Pontosan olyanok vagyunk, mint a hamis bíró, aki: embert nem becsült, és Istent nem tisztelt.

Nagyon fontos kérdés az, amit Isten igéje feltesz nekünk: mennyire becsüljük meg a másikat, és mennyire becsüljük meg Isten Fiát? Mennyire becsüljük meg az Isten szeretetét?

Azt mondja itt Isten igéje, hogy nem becsültek embert, nem becsülték meg a prófétákat. A végén elküldte az Ő egyszülött Fiát, és Őt sem becsülik meg.

Mi a válasz tehát arra, hogy Isten népe nem becsülte Istent? Azt olvassuk, hogy a szőlőskertet használatra kapók nem engedelmeskedtek a gazda követeinek, sőt megölték azokat. Akkor a gazda azt mondta, hogy van még valakim. Van még valakim, az én szeretett Fiam. Elküldöm Őt. Őt biztosan megbecsülik, hiszen engem képvisel. Olyan, mintha én mennék oda közéjük. Őt biztos meg fogják becsülni.

Hogyan gondolkodik tehát az Isten ellen lázadó emberről az Isten? Nem bosszúvággyal gondol. Nem úgy bánik az emberrel, ahogyan az ember bánik az embertársával, és bánik Isten szavával.

Isten így gondolkodik az ellene lázadó emberről. Nem becsülik az én igémet semmire. Nem becsülik meg az én szolgáimat. Nem becsülik Isten ajándékát semmire sem, akkor elküldöm az én egyszülött Fiamat, az én szeretett Fiamat. Talán Őt szeretik. Talán neki engedelmeskednek. Talán Őt megbecsülik.

Mennyire becsüljük meg mi Jézust? Ezen a mai estén keményen kérdez minket. Mennyire becsüljük Jézust? - ez Isten kérdése. Mennyire vesszük komolyan az Ő akaratát? Olyan könnyen kimondjuk ezt a példázatot hallva: igen, Izráel népe nem becsülte semmire Isten küldöttjeit. Nem becsülték semmire Isten szavát, és Isten akaratát. Nem becsülték semmire Jézust. Megcsúfolták, megalázták és megölték. Akaratát semmibe vették, és szenvedéseiért, Jézus szenvedéseiért másokat hibáztatnak. Magukra mondanak ott ki átkot. Más népet hibáztatnak a később bekövetkezett ítéletért és szenvedésért, csak magukat nem, vagy legtöbbször nem. Mindig más a hibás, de ők sosem. Nem veszik észre, hogy minden ítélet az engedetlenség miatt volt és van Isten népén. Isten mai népén is, a hívő népen is. Az engedetlenség miatt van újra és újra ítélet.

Mennyire vesszük mi komolyan Jézus Krisztust, az Ő szavát és szeretetét, amikor az engedetlenség gyümölcsét, következményét aratjuk? Akkor mindig Isten után kérdezünk. Hogyan engedheti meg Isten? Miért nem kérdezzük akkor az Isten akaratát, amikor egy-egy döntés előtt állunk? Amikor még elkerülhetünk egy rossz döntést. Akkor miért nem kérdezzük? Akkor miért nem várjuk meg a választ? Akkor miért nem az a legfontosabb, hogy mit akar az Isten? Olyan sokan türelmetlenek. Azt mondják: nem válaszol az Isten, akkor megteszem úgy, ahogy ezt én akarom. Miért nem bírjuk megvárni Isten válaszát egy-egy föltett kérdésre?

Hogyan engedhette meg az Isten? De amikor int és figyelmeztet, akár egy igehirdetés által, akár ma este, akkor mennyire becsüljük az Ő szavát? Fontos nekünk? Érdekel igazán? Komolyan vesszük? Vagy mennyire becsüljük meg azokat, akik szolgálnak közöttünk, akik hirdetik Isten igéjét? Komolyan vesszük azt, amit mondanak, mintegy Isten igéjét szólják, így vesszük ezt? Így jövünk ide?

Mennyi mindent mondunk sokszor Isten szolgáiról, ami nem igaz, vagy nem jártunk utána pontosan, hogy tényleg úgy van-e, tényleg azt mondta-e, tényleg ott volt-e, tényleg azt csinálta-e? Könnyen megítéljük a közegyház vezetőit, tisztségviselőit. Olyan könnyen kicsúszik a szánkon egy-egy ítélkező megjegyzés. Mennyire becsüljük azokat, akik fáradoznak közöttünk? Pedig az ige ezt mondja: a ti elöljáróitokat becsüljétek meg, akik fáradoznak értetek. Nem kellene egyszer ezt komolyan végiggondolni? Nem esünk ítélet alá könnyelműen kimondott szavunk s véleményeink miatt?

Mert a gazda küldi a szolgákat újra és újra. Azt mondja itt a Szentírás. Még azokat is ebben a jelen világban, akik talán nem is szívből, csak színből hirdetik az evangéliumot. De az evangéliumot hirdeti, akkor az Isten követe. Majd Isten megítéli a cselekedeteit vagy az erkölcsiségét. Ez nem tartozik ránk a Szentírás tanítása szerint. Majd elveszi a maga ítéletét, ha ítéletre méltó valaki ezen a téren.

Végső soron ez a kérdés is mindig az a kérdés, hogy mennyire becsüljük a Fiút? Mennyire becsüljük Jézust? Mert Isten minden engedetlenségre és minden lázadásra először is meg újra, meg a dolgok végén is ugyanazt válaszolja. Isten válasza az Ő szeretete. Isten válasza minden lázadásra mindig Jézus. Ő minden erőszakra irgalommal és szeretettel válaszol. Isten válasza az ember engedetlenségére Jézus.

Nem kellett Isten akarata. Nem kellettek a próféták, nem kellett Isten szava. A végén elküldi Jézust, talán Őt megbecsülik. Ő tudta, hogy nem fogják. És mégis próbálkozott. Ő most is tudja, hogy az igehirdetésekre ki nem fog válaszolni. Ki nem fog soha megtérni az Isten szavára, és mégis újra próbálkozik. Ki érti ezt? Ez az Isten szeretet-logikája, amely egészen más, mint a mi logikánk.

Megbecsülte a világ Jézust? Nem. Nem hitték el, hogy Ő az, akinek az ige mondja. Karácsonykor nem volt számára hely, csak egy büdös istálló. Nem volt állandó szállása később sem. Hányszor aludt a tengerparton. A rókáknak volt barlangjuk, neki nem volt fejét hova lehajtania. Egyetlenegy egybe szövött köntöse volt, azt is letépték róla. Nem volt egy normális ruhája. Mi hányszor panaszkodunk, miközben válogatunk a szekrénybe, s húzzuk a vállfákat ide meg oda. Nincs egy rongyom, amit fölvegyek - szól a klasszikus mondat. És hány pár cipőnk áll ott a szekrényben, amit sosem használunk, s mégsem adjuk tovább a felesleget, legalább a felesleget, senkinek sem.

Jézusnak nem volt csak egy saruja, meg egy egybe szőtt köntöse. Megbecsülés helyett töviskoronát és köpést kapott, meg ütést. Nem becsülték semmire. S aztán kapott egy durva ácsolású keresztet, és szöget a kezébe és a lábába. Eltemették egy idegen sírjába. Mennyire becsülte a világ Jézust, meg az Ő népe? Semmire sem.

Nagyon fontos kérdés az, hogy mi mennyire becsüljük? Engedünk az Ő szavának? Vagy pedig csak annyira becsüljük, mint Júdás, harminc ezüstre. Valamicskét dobunk a feleslegből a perselybe. Többször találkozunk lejárt pénzzel. Mennyire becsüljük az Isten ügyét? Anyagilag, lelkileg, erkölcsileg. Kell nekünk a Fiú? Komolyan vesszük az Ő intését, s keressük az Ő akaratát? Szava az egyedüli mérce? Szent a számunkra? Isten azt mondta, tehát akkor nem fogom megtenni, mert Ő tiltja. Ő megmondja, hogy bánjunk a lelkünkkel, testünkkel, a szívünkkel, az időnkkel. Adjuk neki a napot, vagy ma reggel is megloptuk azt az időt, amit neki kellett volna szánni. Hisszük-e mi azt, hogy minden az övé? A testünk, a lelkünk, a tervünk, a jövőnk, a gyerekeink?

Pál azt kérdezi tőlünk, hogy mid van, amit nem úgy kaptál volna? Bármikor visszavehetné. De Ő szeretettel bánik velünk. S nem indulattal, s nem ítélettel. Minden az övé: a teremtés és a megváltás jogán. Ahogy ebben a példázatban a gazdáé a szőlő. Még a szőlőmunkások is, akiknek bérbe adta a szőlőt. Hisszük mi azt, hogy mindenhez joga van? A lelkünkhöz, testünkhöz, életünkhöz. Mennyire becsüljük mi Őt, mert a Szentírás azt mondja: aki megbecsüli Jézust, az szereti és tiszteli a Fiút, és azt megbecsüli az Atya is. Az számít az Isten vezetésére, szeretetére és irgalmára. Tényleg övé az időnk, lelkünk, testünk, a lényünk, az akaratunk?

Akit szeretünk, arra időt szánunk. Ugye, hogy így volt, amikor udvaroltál a menyasszonyodnak? Mennyi időt szántál rá? Most mennyire becsülöd, mikor régóta talán már a feleséged? Akit szeretünk, arra időt szánunk. Akit szeretünk, annak a szavára hallgatunk.

Ne mondd, hogy szereted Jézust, ha nem hallgatsz a szavára, ha nem teszed azt, amit Ő mond. Igen, hát kellene érteni, hogy Ő mondja-e. Ezért fontos, hogy szánj időt rá. És ha időt szánsz Jézusra, akkor fogod érteni az Ő szavát. S minél inkább érted az Ő szavát, annál jobban fogod tudni szeretni. Minél inkább szereted, annál inkább meg tudod majd ítélni, hogy mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata.

Gondoljuk végig ma este ezeket a nagyon komoly kérdéseket! Mennyire szereted Őt, mennyire tiszteled, mennyire engedelmeskedsz neki?

Hogyan folytatta Jézus a példázatot? Amikor meglátták a gazda fiát, nem becsülték meg, hanem azt mondták: ez az örökös, öljük meg. Az ember nem tud másképpen gondolkodni. Az Isten szeretetére gyilkos indulat a válasz. Amikor Jézus jogosan kéri számon az engedelmességet az embereken, akkor nagyon sokszor az a válasz: nem engedelmeskedem. Nem. És ezzel öljük mi is ám az Ő akaratát. Ha mi hívő emberek vagyunk már, s nem engedelmeskedünk, akkor öljük a bennünk lakó Jézust újra és újra. Ugyanazt tesszük, mint a példázatbeli emberek. Nekem a gazda fia ne parancsoljon! Nekem még az Isten se mondja meg, hogy mit kell tennem. Hogy jön Ő ahhoz? Engedelmeskedni? Majd, ha én úgy gondolom.

Sose felejtem el: egy konferencián valaki jött kifelé, a végén, s ott a végén adták a bibliai igés kártyákat, s pont arra a kérdésre nagyon világos, egyértelmű választ kapott - néha ez is előfordul -, ami neki egész héten át kérdés volt, s amiben ő pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Elolvasta, és azt mondta - ott álltam mellette -: "Majd ha akarom, megteszem." Összerezzentem. Csak nehogy késő legyen. Majd ha akarom, megteszem.

Ez azt jelenti egyébként, hogy rajtam az Isten ne keressen gyümölcsöt. Rajtam még az Istennek sincs joga számon kérni az életem, a hívő életem gyümölcseit. Engem ne utasítson igéje által. Ez azt jelenti, hogy nem becsülöm, hanem ölöm. Hanem ölöm újra és újra a hívő emberben lakozó Krisztust. Jó lenne ezt is végiggondolni, hogy nem így vagyunk? Jó, ha nem így van. Áldjuk érte Istent, hogy most éppen nem így van. S ha mégis így van, kérjünk bocsánatot, s legyen másképpen.

Azt mondja az ige, hogy bizony az engedetlenség olyan, mint a varázslás bűne. Izráel népe azért kapta Isten ítéletét, s erről szól ez a példázat befejezésében, mert olyanná vált, mint a pogány népek egyike. Varázslóvá. Olyan az engedetlenség bűne, mint a varázslás bűne. A környező népek mágiával és varázslással foglalkoztak, és bálványszobrokat imádtak. Ilyenné lett Isten népe, mert nem engedelmeskedett Isten szavának. Ilyenné válhat egy hívő ember is, ha nem engedelmeskedik Isten szavának.

Emlékszünk Sámsonra? Delila naponta gyötörte őt, és azt mondta a végén Sámson, ha levágják a hajamat, olyan leszek, mint bárki más. Ha Isten népe nem engedelmeskedik, ha egy hívő ember ellenkezik Isten akaratával, az az ítélet: hogy olyanná lesz, mint bárki más. Vagyis olyanná, mint egy nem hívő ember. Az engedetlenség bűnének következményeit fogja aratni. Azt aratja, amit az istentelen emberek bűnük nyomán aratnak. Olyan lesz, mint egy nem hívő ember, abban a kérdésben legalábbis. Ugye nem ezt akarjuk. De jó, ha nem ezt akarjuk. Akkor engedelmeskedjünk!

Hogyan fejeződik be ez a példázat? Azt olvassuk, hogy nem volt kivétel a szőlőskertben. Az olyan félelmetes. Egyetértettek abban, hogy öljük meg a gazda fiát. Mindenki ezt mondta. Öljük meg a fiút, hiszen ő az örökös. És akkor mienk lesz az örökség, mienk lesz a szőlőskert. Öljük meg a fiút, a gazda fiát, mert ő az örökös, és akkor elvesszük az örökséget. Nem a miénk ugyan, de elvesszük erőszakkal. Ő az örökös, s a mienk lesz, ami a gazdáé.

A Szentírás azt tanítja, hogy nincs kivétel. Mindenki vétkezett. Egyetemben szűkölködünk az Isten kegyelme nélkül. Minden ember bűnös Jézus halálában. Ez a Szentírás egyértelmű és világos tanítása. Nem csak Izráel népe. Nem igaz az, hogy Izráel népe Krisztus-gyilkos. Nem. Ott voltak a rómaiak is. Ők a pogányokat, minket is képviselnek. Izráel népe és a pogány világ együtt, egyetértésben gyilkolta meg Jézus Krisztust. Minden ember vétkezett - azt mondja a Szentírás. Nincs kivétel.

De mit tesz a gazda a nagy lázadás után, a fiú megölése után? Kié lesz, ami az övé? Kié az örökség? Hiszen azt olvassuk, hogy mindenki részt vett a fiú megölésében. Egyetemben vétkezett minden ember. Azt olvassuk itt a példázat végén, hogy a szőlősgazda másnak adja a szőlőt. De ki ez a más, ha mindenki vétkezett? Ha azt mondja a Szentírás, nincs kivétel, minden ember bűnös. Ki ez a más? Döbbenetes a válasz. Mi! Mi! Ti és én. Hogyhogy? Azt tanítja a Szentírás, hogy mindenki, akiben istentelen indulat van, aki bűnben él, vagyis Isten nélkül, de meghallja a hívást, de engedelmeskedik Istennek, az bejut Isten országába, az örökös. Döbbenetes, de ez Isten igéjének a válasza. Még ha Krisztus-gyilkos is mindenki, de aki megbánja a bűnét, aki igent mond Isten hívására, azok azok, akik öröklik Isten országát.

Azt mondja a Szentírás: "Akié a Fiú, azé az élet! Akiben nincs meg az Isten Fia, azon Isten haragja marad." Isten kegyelméből az a jó hír, hogy mindenki Krisztus-gyilkosból lesz Krisztus-hívővé. Kivétel nélkül. Itt sincs kivétel. Kivétel nélkül Krisztus-gyilkos minden ember, s azt mondja a Biblia, hogy kivétel nélkül a Krisztus-gyilkosokból lehet Krisztus-hívő keresztyénné bárki.

Az Isten országa, az örökség azoké, akik felismerik ezt. Akik megbánják tehát hitetlenségüket, akik belátják azt, hogy vétkeikkel verték Jézus Krisztust keresztre, akik elhiszik azt, hogy Krisztusban - noha a kezünkön van Jézus vére - Krisztus véréért mégis bocsánatot kapunk. Azoké az Isten országa, az örökség.

Ha megnézzük az egyház történetét, akkor Páltól kezdve, de visszamehetünk korábbra is, mindenki istentagadóból lett Isten gyermekévé. Megöltem bűnömmel Jézust. Vétkeimmel vertem keresztre, de ha elfogadom a kegyelmet, a bocsánatot, Krisztus-hívővé tesz a mindenható Isten.

Nem furcsa Isten szeretete és logikája? Teljesen másképp működik itt és most is, mint itt a példázat elején. Küldi a prófétákat, a szolgákat, megverik, megütik, kidobják, megölik, elküldi a végén az Isten az Ő egyszülött Fiát. Megölik, s mégis az Ő szeretetéről beszél.

A bűnét megbánt gyilkosra azt mondja, az én egyszülött Fiamért gyermekemmé lett. Ez az Isten logikája. Ez az evangélium, a jó hír, az örömhír.

Mondhatja valaki azt, hogy az Isten illogikusan szeret. Így van. Nála nem olyan logika létezik, mint amilyen a mienk. A bűnét bánó ember Fia érdeméért fiává fogadja. Jézus nem azért jött, hogy pereljen és kárhoztasson, hanem azért jött, s azért nem jött még vissza, azért nem jött még el újra, hogy a kegyelmi időben bárki az Ő gyermekévé lehessen. Azért jött az Isten Fia, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett.

Kell-e nekünk az örökség? Bánjuk-e már a mai bűnünket és vétkeinket? Elhisszük-e már azt, hogy az Isten Fia nélkül, a gazda Fia nélkül elveszett állapotban vagyunk, s tényleg nincs más. Itt azt olvassuk, hogy elveszejti őket, s az örökséget másnak adja. Vagy az ítélet, vagy az örökség. Nincs más lehetőség. Előbb-utóbb ki fog derülni. Mint ahogy igaz mindaz, amit a világ elmúlásáról mond a Szentírás. Ez a világ elmúlik, s aztán jön az ítélet. Hisszük mi ezt? Hiszünk a Fiú szavának, vagy pedig nem?

Nem úgy lett a végén, és nem úgy lesz a végén, ahogy azt a gonosz, istentelen ember gondolja, hanem úgy lett, ahogy azt az Isten gondolja. A gyilkosságra Isten szeretete s irgalma a válasz. De akinek ez az irgalom és szeretet nem kell, az Isten ítéletével találja magát szemben. Még a gonoszságunkat is javunkra fordította és fordítja az Isten.

Még tart a kegyelmi idő, ez is Isten szeretete. Még nem jött el Jézus, a Gazda Fia, még mindig tart az a lehetőség, hogy bárki elfogadhatja Őt. Még nyitva van az ajtó az Ő csodálatos országába. Mennyire becsüljük az Ő hívását, például ma este?

Tudjuk, hogy az életünk olyan, mint egy lehelet. Egy ideig látszik, ha kimegyünk innen a hidegre. Lehelünk egyet, s egy szempillantás alatt abból már nem látunk semmit sem. Pont ezért beszélt ma este velünk erről az Isten. Övé a világ, övé a szőlőskert, övé az Ő népe. Övé minden ember akkor is, ha nem akar tudni a gazdáról. Mennyire becsüljük az Ő hívását? Mennyire becsüljük meg Jézus szavát, az Ő személyét? Elutasítom vagy megbecsülöm? Ítélet vagy örökség? Ez elé a választás elé állít minket nagy irgalmából és szeretetéből ma este Jézus.


Imádkozzunk!

Köszönjük neked, Úr Jézus, hogy te még a választást is megkönnyíted. Bocsásd meg azt, amikor nem becsültük a te szavadat, nem becsültük a te szolgáidat, nem becsültük a te intésedet, végső soron nem becsültünk téged semmire sem. Annyira legalábbis nem, hogy engedelmeskedjünk neked.

Köszönjük, hogy ma este is szeretettel válaszolsz erre a bűnünkre is. Ma este is újra elmondtad nekünk, hogy eljött Jézus, most is itt van. Kínálja a bocsánatot, az irgalmat, a szeretetet, az újrakezdést. Bocsásd meg, ha az az indulat van bennünk, hogy most se akarunk engedelmeskedni.

Urunk, köszönjük azt az intést is, gondoljuk meg, hogy nem az utolsó lehetőség-e ez a mai este. Köszönjük, hogy nem fenyegetni akarsz, hanem nagy szeretetednél és irgalmadnál fogva figyelmeztetni, hívni, hogy bánjuk meg a mi vétkeinket, fogadjuk el a bocsánatot, és mienk vagy te, Jézus, az örökség. Te pedig képes vagy és kész vagy arra, hogy átvigyél minket a te csodálatos országodba.

Ámen.