PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. október 5. (csütörtök) Cseri Kálmán

SZÖRNYŰ MÉLYRE SÜLLYEDT

Alapige: JSir 1,8-9

---

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük hűségedet. Köszönjük, hogy ma is gondviselő szereteteddel vettél körül bennünket. Köszönjük, hogy fogod a jobb kezünket, és tanácsoddal igazgatsz minket. Köszönjük ígéreteidet, amik mind igazak és be fognak teljesedni. Köszönjük, ha igéd volt világosság a számunkra, azért volt erőnk sok mindent elhordozni, és azért volt bölcsességünk helyesen dönteni, mert te bölccsé tettél és megtanítottál, melyik úton járjunk.

Ezt kérjük tőled most is. Segíts most elcsendesedni előtted. Olyan sok minden zakatol még bennünk a mögöttünk levő napból. Kérünk, hogy ebben a csendben a te halk és szelíd szavaddal ajándékozz meg minket, amivel minden jót el tudsz végezni az életünkben.

Tedd könnyűvé, hogy figyeljünk rád. Világosítsd meg az értelmünket, hogy értsük az Írásokat. Szeretnénk kinyitni előtted teljes bizalommal a szívünket, hogy formálj, tisztíts. Tégy minket egyre inkább hasonlóvá a mi Urunk Jézus Krisztushoz.

Ámen.

---

Igehirdetés

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ma kezdtük olvasni az Ószövetségnek ezt a rövid könyvét, Jeremiás siralmainak a könyvét. A négy nagy prófétai könyv (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel) között szerényen húzódik ez meg, mintegy Jeremiás könyve függelékeként.

Mint irodalmi alkotás is remekmű. Csodálatos gondossággal van megszerkesztve. Öt fejezete van: az első kettőnek és az utolsó kettőnek egyaránt 22 verse van, a héber abc 22 betűjének a rendjében. Minden vers más betűvel kezdődik az eredeti szövegben. A középső, harmadik fejezet pedig háromszor 22 = 66 versből áll, és az egész könyvnek a középső versében hangzik el az evangélium, a 3. fejezet 33. versében: "Mert Isten nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket, és nem vet el örökre az Úr." Ez a csúcsa ennek a könyvnek.

A Biblia tudósai vitatkoznak azon, hogy ki írhatta, mert nincs felirata. Valószínű, hogy Jeremiás. De bárki, Isten Szentlelke íratta vele azt, amit leírt.

Hogy mikor keletkezett? Az egészen nyilvánvaló, hogy közvetlenül 587 után, mert időszámításunk előtt 587-ben pusztította el Babilon Jeruzsálemet. Lerohanta a kis Júdát. A város néhány nap alatt romokban hevert. A templom helyén üszkök füstölögtek. A nép színe-javát rabláncra fűzve Babilonba vitték fogságba. Akik otthon maradtok, hosszú ideig még éheztek.

Ezen a siralmas képen sír Jeremiás. Többször is említi könyvében, hogy ül a romokon és zokog. Mi volt az oka annak, hogy bekövetkezett ez a tragédia? Az, amit Jeremiás a könyvében ír Isten panaszaként: "Háttal vagytok nekem - mondja népének - és nem arccal." (Jer 2,27).

Isten népe hátat fordított az Úrnak és elkezdett kacérkodni (lelki értelemben paráználkodni) a környező pogány népek bálványszobraival, és azokat tisztelte istenekként. Azon kívül nem az Úrban bíztak, hanem hol az egyik, hol a másik közeli nagyhatalomtól reméltek védelmet és segítséget. Hol nyugat felé kacsingattak és Egyiptomtól vártak valami segélyt, hol kelet felé és Asszíriától. Egyik sem segített, hanem megjelent a harmadik, a legnagyobb, Babilon és elpusztította az országot.

Védtelenné vált a nép, mert kiléptek az Istennel való szövetségből. Ez a gondolat végigvonul az Ószövetségen: Isten a népével kötött szövetségét erős falhoz hasonlítja sokszor, és ezen belül védve van a nép. Sok példa volt arra, hogy óriási túlerővel szemben is megvédte Isten népét, sőt sokszor győzelemre segítette, ha ragaszkodtak Őhozzá. Amikor azonban Istennek hátat fordítanak, és az Isten ellenségeitől remélnek segítséget, akkor nem számíthatnak Istenükre. Nem az Úr hagyta el őket, ők hagyták el szövetséges Istenüket. Ezzel rés támadt a falon, megszegték a szövetséget, és betódult az ellenség.

A műfaját tekintve: gyászdal Jeremiás siralmai könyvének mind az öt fejezete. Ha Isten segít, vasárnap szeretnék az egész könyvről szólni. Most ezt az egyetlen mondatot hadd emeljem ki, és ezen keresztül hadd szóljon hozzánk Isten üzenete: "Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt..."

A zokogó Jeremiás Isten népéről mondja ezt. Isten népe beszennyezte magát és fel sem tűnik neki, hogy a ruháján is meglátszik az a szenny, amit az Isten ellen elkövetett bűnök közben szerzett. Együtt él ezzel a szennyel. Már nem zavarja. Már a bűnt sem látja bűnnek. Nem fáj neki, hogy vétkezett Isten ellen. Ott van a ruhája szegélyén a bűne, mindenki láthatja, hogy milyen vétkes, de nincs bűnbánat benne. Mindez azért következett be, mert: "nem gondolt a jövendőre." Csak azon gondolkozott, hogy pillanatnyilag mi látszik előnyösnek neki. De hogy ennek következménye is lesz, és mi lesz a következménye, erre nem gondolt. Ezért "Szörnyű mélyre süllyedt". Ezért zokog a próféta, aki még a bűnbe süllyedt népét is nagyon szereti, és Isten elé viszi a sorsát és jövőjét. Most azonban egyelőre csak ezzel a mondattal foglalkozzunk.

"Ruhája szegélye piszkos;
nem gondolt a jövendőre.
Szörnyű mélyre süllyedt,..."

Mert aki Istennek hátat fordít, az előbb-utóbb elveszíti józan gondolkozását is, és nem gondol a jövőjére. Aki nem gondol a jövőjére, az egyre mélyebbre süllyed. És akár szörnyű mélyre is süllyedhet a szó mindenféle értelmében.

Azt nézzük meg először, hogy mennyire kísért minket is az, hogy sok mindent úgy teszünk, hogy nem gondolunk a jövőre, aztán nézzük meg röviden, mi ennek az oka, és a végén, ami a legfontosabb, hogy mi ennek a gyógyszere, mert Isten igéje erről is beszél.

1. Nagy kísértés az állandóan, hogy úgy tervezzünk, cselekedjünk, beszéljünk, hogy nem gondolunk a jövőre. Nem jut eszünkbe, hogy mindennek következménye van. Mindenből folyik valami, és azért felelős az, aki bármit elkövetett.

Régen a parasztember kénytelen volt gondolni a jövőre, vérévé vált a felelősség. Ezért találták fel a vetésforgót, mert nem lehetett minden évben abba a földbe ugyanazt vetni. Gondolni kellett arra, hogy jövőre itt már kevesebb terem ebből, két év múlva még kevesebb, nem éri meg, hanem ezt váltogatni kell. Aki gyümölcsfát ültet, az mindig a jövőre gondol, és az vállalja, hogy évekig abból semmi haszna nincs. Évekig csak rá kell költeni. Aztán egyszer csak elkezd teremni, és ha jól gondozzák, évtizedekig hálásan terem. Ültetni azonban csak az képes, és csak az tudja kivárni a termést, aki gondol a jövőjére.

Hogy milyen az, amikor nem gondol valaki a jövőre, egészen extrém, hajmeresztő példa jutott eszembe. Kicsi gyerek voltam még, amikor ezt a képet láttam, de máig szinte magam előtt látom. 1945-ben történt. Az utcán járva arra lettem figyelmes, hogy az egyik nagy orosz katonai teherautón egy meggyfa van, a katonák arról szedik a meggyet, és köpködik a magot a járdára, ahol mi álltunk. A gyerekfejemben is már megszólalt a kérdés: hogyan kerül egy meggyfa egy teherautóra? Azután néhány nap múlva megtudtuk, hogy a harmadik szomszédunk háza előtt kivágtak egy meggyfát, feltették a teherautóra, s mentek a dolgukra és közben szemezgették a meggyet.

Végletes példája annak, amikor valaki nem gondol a jövőre. Itt mondjuk érthető is volt, hogy nem az övéké, nem érdekli őket. Ők ide nem fát ültetni és építeni jöttek. De akkor is hajmeresztő példa arra, hogy nekem most jó legyen. S hogy ez kinek mibe kerül, hogy ennek következtében milyen értékek mennek tönkre, hogy az a fa az életben többet teremni nem fog sem nekem, sem másnak - kit érdekel? Aki nem gondol a jövőjére, az szükségképpen értékeket pusztít.

Azért nagyon meggondolandó ez, mert ma egy egész nemzedéknek a jelszavává lett az, hogy most jól érezzem magamat. Ez az életcélja. Ezt többféle változatban többektől hallottam a közelmúltban is. Az élet célja, hogy én most jól érezzem magamat. A többi pukkadjon meg, én vagyok a fontos! Hogy mi volt, mi lesz - ki tudja. Most jól érezzem magamat. Nem az, hogy szellemiekben gyarapodjam, vagy lelki élményekre tegyek szert, vagy gyűjtsek, hogy a jövőben tudjak adni másoknak, ezek nem foglalkoztatnak sokakat. Én most jól érezzem magamat. És ha ennek más fizeti meg az árát, az annál jobb. De még ő is kész megfizetni az árát, de arra sem gondol, hogy tönkremegy közben az egészsége, vagy eltékozolja közben az idejét stb., nem gondol a jövőjére. Aki viszont nem gondol a jövőjére, az biztos, hogy csodálatosan alásüllyed.

Ez a mohóság, ez az igényeknek és sokszor már nem is az igényeknek, hanem csak az élvezeteknek az azonnali kielégítése, egyre általánosabbá válik. Az élvezeteknek pedig az a szokásuk, hogy rákényszerítik az embert, aki rabjukká válik, hogy egyre többet elégítsen ki.

Nem ismeretlen ez ma sem, sőt egyre ismerősebb, hogy szörnyű mélyre süllyed az, aki nem gondol a jövőjére.

Egy fiatalasszony ment orvostól-orvosig és mindent megadott volna már, hogy gyermeke szülessék. Több éves vizsgálatok és kezelések után közölték vele, hogy reménytelen, ebben az esetben nem tudnak segíteni.

Na de hogyan kezdődött a dolog? Úgy, hogy évekkel azelőtt volt egy fiú, aki azonnal jól akarta érezni magát. Ez a kislány rossz lelkiismerettel, de összefeküdt vele. Aztán el kellett mennie abortuszra, aztán még egyre. Aztán évekig tömte magát tablettákkal és úgy tönkrement a méhe, hogy nem lehetett gyermeke. Nem gondolt a jövőjére sem az a fiú, sem ő, és szörnyű mélyre süllyedt.

És nem gondolnak a jövőre azok sem, akik ma nem vállalnak gyermeket csak azért, hogy nekik most valamivel könnyebb legyen. Nem gondolnak arra, hogy rohamosan nő az aránytalanság, egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjast eltartania, és ez az állapot most hatványozottan romlik. Még arra sem gondolunk, hogy ki fogja a nyugdíjunkat megtermelni majd. Nem gondolunk a jövőre.

Az egész környezetszennyezés problémája ezért megoldhatatlan, mert nem gondolunk a jövőre. Emberiség-méretekben sem gondolunk. Az iparosodást nem lehet most már mérsékelni és fékezni. Sok technológiát nem hajlandók átalakítani. A világ legfejlettebb iparosodott országa nem hajlandó aláírni azt az egyezményt, amelyik arra kötelezné az államokat, hogy valamelyest mérsékeljék a rombolást. Ezért tönkretesszük azt a kevés vizet is, ami még a lábunk alatt van, és beszennyezzük a levegőt, tönkretesszük az ózonpajzsot, amit Isten védőernyőként helyezett fölénk, hogy az életet védje. Mindenki a maga kis körén belül továbbvégzi a pusztítást, a rombolást, mert sem egyénileg, sem közösségileg nem gondolunk a jövőre.

Mennyire gondoltak azok, akik több mint száz évvel ezelőtt felépítették ennek a gyönyörű fővárosnak a legnagyobb részét! Nem tudom, ki hallotta azt, vagy ki gondolt már arra, hogy csak azért tudunk még ennyire is közlekedni, mert abban az időben, amikor lovas szekerek jártak Pest-Buda utcáin, az volt a jelszavuk az építkezőknek, hogy tíz szekér elférjen egymás mellett, olyan széles utakat kell építeni. Minek? Mikor jön tíz szekér, öt ide, öt vissza? De legyen az elég. Ők gondoltak a jövőre és azért férünk még valamennyire így is.

Micsoda kórházakat, iskolákat, középületeket, lakóházakat építettek a sugárutak meg a körutak mentén! Kibírtak két világháborút, forradalmakat, földrengéseket, és ma is lehet fúrni-faragni, átalakítani őket, meg rájuk építeni még néhány emeletet, mert gondoltak a jövőre. Nem is kezdem összehasonlítani az elmúlt évtizedekben épült épületekkel ezeket.

Akik gondoltak a jövőre, azoknak a fáit ma ősparkokként tiszteljük. Mi meg egy láncfűrésszel kivágjuk valamelyik fát, mert útban van a garázsnak.

Hihetetlen felelőtlenség kísérti az embereket, ha nem gondolnak, ha nem gondolunk a jövőre.

2. Nos, mi ennek az oka? Sok oka lehet ennek. Csak néhányat említek és különösen majd egyet szeretnék hangsúlyozni.

Egyre többen vannak, akiknek a gondolatvilágában nincs is jövő. Azért nem gondolnak a jövőre, mert nincs jövőjük. Nem is foglalkoznak vele. Ebből következik az a jelszó, hogy együnk, igyunk, holnap, ha lesz egyáltalán holnap, úgy is meghalunk. De lehet, hogy még ma meghalunk. Ebből következik az, hogy amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra. És ennek is nagyon sok káros következménye van.

Aztán vannak sokan, akik félnek a jövőtől. Bizonytalan a jövő. Ki tudja, mit hoz a jövő, mit rejteget. Nem egészen tudatosan, sokan egyfajta ítélettől is félnek. Szívük mélyén sejtik, hogy meg is érdemelnék azt. Egyszerűen menekülnek az elől, hogy gondoljanak a jövőre.

Van olyan is, hogy egyáltalán nem érdekli az embert a jövője. A múltja sem érdekli. Gyökerek nélkül és reménység nélkül tengeti magát a mában. A jelszó az (amit mondtam már): én ma jól érezzem magam. Kit érdekel, honnan jöttem? Meg az ősök kik? Kit érdekel, hova megyünk, s meg fogunk-e érkezni valahova? Én ma jól érezzem magamat.

Ezért aztán szinte kényszerességgé válik, hogy szerezze meg az ember magának azt, amitől úgy reméli, jól érzi majd magát. Itt szólal meg az, amit leginkább szeretnék hangsúlyozni, mert amikor egy-egy szív kitárul, és annak a mélyrétegeibe is beláthat az ember, akkor sokszor kiderül, hogy az Isten nélkül élő ember egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy egyedül érzi magát. Magára vagy hagyatva, magára van utalva. Amit nem szerzek meg, azt senki nekem nem fogja megadni. Amit nem kaparok ki, amiért nem harcolok meg, az soha nem lesz az enyém. Ezt a kiszolgáltatottságot, ezt az egyedüllétet, ezt a védtelenséget éli át a szíve mélyén sok ember.

Nem tudom, feltűnt-e már az, hogy egy József Attilától viszonylag gyakran idézett verssorban van egy különös jelző. Az ember úgy érzi: mit keres ez ott? Nem illik ez oda. Csakhogy József Attila ismeri az emberi léleknek a mélységét, meg az Isten nélkül élő ember lelkét is, és nagyon is a helyén van az a jelző, amikor azt írja:

Fogadj fiadnak Istenem,
Hogy ne legyek kegyetlen árva.

Kegyetlen árva? Miért lenne kegyetlen egy árva? Éppen azért, mert átéli a maga árvaságát, elhagyatottságát, gazdátlanságát, az hogy senkihez sem tartozik, senkire sem számíthat, senkitől sem remélhet semmit - legalábbis semmi jót -, és ez az embert könnyen kegyetlenné teszi. Különböző mértékben ez van ott sok-sok Isten nélkül élő ember szívében. Egyedül vagyok, gazdátlan vagyok, senkire nem számíthatok, senkitől jót nem várhatok, annyit csalódtunk, olyan sokszor becsaptak, olyan sokszor kiderült, hogy mindenki csak vár tőlem, de amikor kellett volna, nem segített. Ez az embert kegyetlenné teszi. Sokféle formája van ennek, nem feltétlenül a durva formája jelenik meg mindig.

3. Mi ennek a gyógyszere, mert erről is szól nekünk Isten igéje?

Az a gyógyszere, ami a 127. zsoltárban van:

Ha az Úr nem építi a házat,
hiába fáradoznak az építők.
Ha az Úr nem őrzi a várost,
hiába vigyáznak rá az őrök.
Hiába keltek korán,
és feküsztök későn:
fáradsággal szerzett kenyeret esztek.
De akit az Úr szeret,
annak álmában is ad eleget.

Amikor valakinek egyszer egy beszélgetés alkalmával felolvastam, kibukott belőle ez a csodálkozó kérdés: micsoda? Neki egészen más képe volt Istenről. Ez a zsoltár azonban arról szól, hogy Isten nem fogalom, nem valami szakállas öregúr, aki közömbösen nézi a vergődésünket. Nem valahol a felhők felett elérhetetlen magvasságban trónol. Nem is a képzelet szüleménye, hanem az élő Isten jobb a legjobb apánál is. Az Isten Atya. Jézus is így beszélt róla. Atya, aki szeret minket, tekintet nélkül arra, hogy mi szeretjük-e Őt, vagy nem. Egyoldalúan is hajlandó szeretni. Irántunk való szeretetét azzal hitelesíti, hogy újra és újra ad. Ajándékot kínál. Nem kötelező elfogadni és nem vágja hozzánk az ajándékot - bocsánat a durva kifejezésért. Kínálja újra és újra nagy szeretettel. Aki Őt már szereti, az még akkor is kap tőle ajándékot, amikor nem dolgozott meg érte. Az ajándékért egyébként sem szoktunk megdolgozni. Az meglepetés, az szeretetből fakad. Akkor is ad ajándékot, ha nem érdemeljük meg. Még álmában is ad ajándékot, mégpedig eleget annak, aki Őt szereti.

Milyen nagy kiváltság ez helyes ismeretre jutni, és a valódi, az élő Istent szeretni! Aki Őt megismeri és szereti, az megtanulja tartani a kezét. Ebben benne van a bizalom. Tudom, hogy te megint fogsz nekem adni valamit. Közben végzem a munkámat. Nem a munkám helyett várom tőled az ajándékot, de tudom, hogy te munka közben adsz a tieidnek újra és újra ajándékot. Tartom a kezemet, és ebben benne van a bizalom. Bízom benned Atyám! Akármit adsz, az egészen bizonyos, hogy a javamra lesz. Még ha valami próbatételt ad az is? Az is. Mert, akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja - ahogy a rómaiaknak írja Pál apostol. Akit szeret, annak még álmában is eleget ad. És aki Őt szereti, az nem fog nélkülözni soha semmi fontosat. Az az ember gazdag lesz, még másoknak is tud továbbadni.

Az ilyen ember jut el oda, hogy annak érdekében, hogy tarthassa mind a két kezét, és azt Isten telerakhassa ajándékokkal, kiszórja a kezéből a kacatokat, amiket addig szorongatott, sokszor görcsösen. Amiket nagy izzadsággal összeszerzett, mert tudja, hogy ezeknél sokkal többet ad az Atya. Vagy ezeket félreteszi, hogy majd ha szükség lesz rá, jó, de én most tőle szeretnék valamit kapni. Istentől isteni ajándékot. Olyat, amit nem tudok előállítani, nem tudok beszerezni, ha megfeszülök sem. Mert ezeken az erőfeszítéseken rajta van sokszor az a bélyeg, amit itt olvastunk: hiába. De az soha nem hiábavaló, ha teljes bizalommal, hittel tőle várok megoldást, tanácsot, szabadulást, bocsánatot, segítséget, békességet. Mindig azt, amire éppen szükség van.

Ide jut el az, aki megismeri az élő Istent, valóságos kapcsolatba kerül vele a hit által és szereti Őt. Egyre jobban szereti. Tudniillik az ilyen ember megszabadul attól a kényszerű mohóságtól, ami sokszor azért van, mert nem gondol a jövőjére. Az ilyen ember nem akar most mindjárt mindent megszerezni magának. Miért nem? Mert bizonyos abban, amit Jézus mondott, hogy "jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek." És Ő meg is fogja azt adni. Miközben végzi a kötelességét - mert nem sült galambot vár a hívő ember, hanem Istentől kapott feladatát minőségileg elvégzi -, mindig kész arra, hogy valami ajándékkal meglepi szerető mennyei Édesatyja. Ezeket sem magának tartja meg, hanem örömmel továbbadja másoknak. Ilyet nem tudott volna továbbadni, ha nem kapja ő is Istentől.

Ez az Istent ismerő és szerető hívőknek az alapállása. Helytállok ott, ahova Ő helyezett, és közben állandóan reá nézek, az eddigiekért nagy hálával, a jövőre gondolva nagy reménységgel várom tőle a továbbiakat: útmutatást, ha kell intést, feddést. És mindent, amire még szükségem van. Eközben éli át a hívő, hogy a legnagyobb gazdagság, hogy ismeri ezt az Istent, és kapcsolatban van vele. Nem az, amit ad, hanem Ő maga. Ő az elmúlhatatlan, elvehetetlen kincs, minden kincsek kincse, ami igazán gazdaggá teszi az embert még akkor is, ha egyébként emberi mércével mérve nagyon szegénynek látszik. Ha kicsi a fizetése, ha egyik albérletből a másikba kényszerül, ha betegségeket hordoz magában, ha többekben csalódnia kellett, ha meghiúsultak a tervei stb. akkor is gazdag és boldog, mert van valamije, ami csak azoknak van, akik ismerik Istent. Ez elsősorban az Istennel való közösség és az, hogy Isten megtanít úgy élni, hogy gondolunk a jövőre. Mert a jövőnket is Ő tartja a kezében. Nemcsak ismeri a jövőnket, hanem Ő készíti el a jövőnket. Ez ad nagy békességet a hívőnek. És ez a felelősségünknek a gyökere is.

Tegnap olvastuk a Prédikátor könyvének a végéről:

"Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy,
légy jókedvű ifjúságod idején,
és élj szíved vágya szerint,
ahogy jónak látod!
De tudd meg, hogy mindezekért
Isten megítél téged!"

Élvezd az életet, mondja Isten, nyugodtan, bátran, de felelősen. Örülj mindannak, ami jó és szép. Külön hangsúlyozza, hogy a fiatalsággal járó örömöket is élvezd. Csak el ne felejtsd, hogy egyszer Isten előtt mindenért számot kell adnod. És ez szelektálja ma az elfoglaltságaidat. Ezért nem fogsz valahova elmenni, mert Isten bizonyossá tesz arról, hogy az nem jó neked sem, másnak sem. De a többi mind úgy csinálja. Csinálja. Én másként csinálom. Merek másként élni azért, hogy aztán a többit is Isten általam meggazdagíthassa. A bibliai böjtnek ez a legmélyebb értelme. Könnyen le tudok mondani bármiről, ami nem abban segít, hogy közelebb kerüljek Istenhez, hogy jobban használhasson mások javára, hogy én is lelkileg gazdagabbá legyek. Ha valami ezt nem szolgálja, nem csinálom. Nem kell minden lehetőséggel élni, nem kell mindent megszerezni, amit meg lehetne. Az egy szükséges dolog, az mindenek felett való. A vele való közösség ápolása, mélyülése. Az ilyen ember gondol a jövőjére. Tudat alatt is gondol a jövőjére. Ez nem azt jelenti, hogy görcsöl, vagy állandó félelemben van, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad, mert mi lesz a következménye, mert akkor megbüntet. Nem úgy ismerte meg, hogy Ő bottal vár, hogy mikor üthet rám. Ő Atya, aki többet ad annál, mint amit nélküle, vagy ellenére megszerezhetnék. Nem kell akkor az nekem. Nekem az kell, amit Ő kínál, amit Ő ad.

Az ilyen ember szabadul fel arra, amit Pál apostol így mondott az efézusi presbiterektől búcsúzva: "Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, azt a szolgálatot, amit az én Uram, Jézus Krisztus bízott rám." Ez az ember nem gazdátlan. Ő tartozik valakihez. Neki van megbízója, neki küldetése van. Pontosan ismeri feladatát. Ő fut, nem őgyeleg és futkározik, hanem fut egy bizonyos cél felé. Ezért nem esik kétségbe amiatt, hogy esetleg gödrök meg árkok is vannak az úton. Kikerüli vagy átugorja, vagy valahogy átjut rajta. Nem az árkok miatt bosszankodik. A célt nézi, és afelé fut, mert ott várja őt az, aki elindította, aki elhívta, aki végig kíséri, és ott van a kezében a győzelmi koszorú. A halála előtt írt utolsó levelében az apostol meghatóan ír erről Timóteusnak. Ott van a győzelmi koszorú és vár engem az én Uram, és azt senki el nem veheti tőlem.

Érdemes tehát e felé a cél felé futni, és mindvégig kitartani.

Ugye mennyire más szemlélet és életmód ez, mint az, hogy most meg kell szerezni magamnak mindent, mert senkire nem számíthatok, és most ki akarom élvezni az életet? Soha nem fogja megtudni: mit jelentene élni igazán. A szerzés, az azzal járó féltés, aggódás, hajsza stb., és ennek a következményei, azt gondolja ez az élet. Jézus azt mondja: "Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek." Ezt kínálja és ígéri Ő a benne bízóknak.

Ha a jövőnkre gondolunk, akkor azt sem szabad elfelejteni, amit az apostol a korinthusiaknak írt: "mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt." És aki Őt ismeri, azt ez megint nem félelemmel tölti el. Egyszerűen természetessé teszi számára, hogy felelős életet él, mert párbeszédben áll az ő mennyei Atyjával. Ő kérdez, én meg felelek, ezért felelős ember vagyok. Ezért igazán ember leszek, mert Isten felelős lénynek teremtette az embert. Csak az embert teremtette annak.

Eszembe jutott az, amikor a gyerekek még kicsik és egy-egy, az ő életükben előforduló döntés előtt vagy egy-egy hívást hallva egy pillanatra odanéznek apukára-anyukára, mit szól hozzá. Menjek, ne menjek? Mehetek, nem mehetek? Jó az nekem? Hallottam ilyen aranyos gyermeki kérdést is egyszer: Vendégségben volt a család, a gyerekek kicsik voltak. Valami olyan ételt kínáltak nekik, amit nem ismertek. Az egyik azt kérdezte az édesanyjától: Szeretem én ezt? Jobban bízik az anyjában, mint magában.

A hívő embert ide segíti el Isten. Jobban bízom Őbenne, mint magamban. Sejtem, mi lenne a megoldás, de szerinted mi a megoldás, Atyám? Ezért fontos ismerni a Szentírást, mert elsősorban ezen keresztül tanácsol minket a mi Urunk. De itt most inkább a bizalomról van szó. Dehogy vagyok gazdátlan, kiszolgáltatott, elhagyatott és ágrólszakadt! A világmindenség ura az én mennyei Atyám. Így szólíthatom meg. Teljes tisztelettel tegezhetem. Elmondhatok neki mindent, és tudom, hogy Ő mindent elkészített a számomra, amire szükségem van. Akkor miért kellene félnem? Ehhez meg kell Őt ismerni, el kell Őt ismerni Istennek, és úgy kell viszonyulni hozzá. Ez sem kötelező, ez is egy nagy lehetőség. Boldog ember az, aki él ezzel a lehetőséggel. Akkor nem kell róla elmondani, hogy a szennye most is ott van a ruhája szélén, szörnyű mélyre süllyed, mert nem gondolt a jövőjére.

---

Imádkozzunk!

Istenünk, nagy tisztelettel köszönjük meg, hogy Atyánknak szólíthatunk. Köszönjük, hogy a legjobb földi apánál is jobb vagy. Köszönjük, hogy mindent elkészítettél számunkra, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban.

Bocsásd meg, ha mi mégis nélküled, magunk akarjuk megszerezni azt, amit mi szükségesnek tartunk. Bocsásd meg, ha nem tudunk megelégedni semmivel. Bocsásd meg, ha mindig azt látjuk, ami még nincs, és nem ismerjük a hálaadást.

Szeretnénk most elcsendesedni és elhallgatni előtted. Kérünk, szólalj meg mindannyiunk számára érthetően, és Szentlelkeddel győzz meg minket arról, hogy akkor járunk jól, ha egészen reád bízzuk magunkat.

Segíts, hogy megismerjünk téged és növekedjünk megismerésedben. Tedd egyre könnyebbé, hogy bízzunk benned, hogy komolyan vegyük ígéreteidet, tanácsaidat, parancsaidat, hogy ne essen nehezünkre a te parancsaidnak engedelmeskedni.

Kérünk, add nekünk mindazt, amit elkészítettél számunkra Jézus érdeméért, hogy mi tudjunk sáfárkodni azzal, és a te dicsőségedre sok mindent tovább tudjunk adni másoknak.

Segíts most őszintén imádkozni ebben a csendben.

Ámen.