PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. július 23.
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


TEKINTETTEL EGYMÁSRA


Alapige:Róm 14,13-23

Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek ne okozzatok megütközést vagy botránkozást. Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézus által, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem ha valaki valamit tisztátalannak tart, annak tisztátalan az. Ha pedig a te testvéred valamilyen étel miatt megszomorodik, akkor nem jársz el szeretetben. Ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt.

Vigyázzatok, ne káromolják azt a jót, amelyben részesültetek. Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves Isten előtt, és megbízható az emberek előtt. Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják. Étel miatt ne rombold le az Isten munkáját. Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki megütközéssel eszi azt. Jó tehát nem enni húst, nem inni bort, és semmi olyat nem tenni, amin testvéred megütközik.

Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt. Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felöl döntött. Aki pedig kételkedik, amikor eszik, máris elítéltetett, mivel nem hitből tette. Mert minden, ami nem hitből származik, az bűn.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, oly sokszor tanítottál ilyen nagy melegben is, és tudtak figyelni reád az emberek. Alázatosan kérünk, légy itt közöttünk, és te légy az, aki megszólítasz most minket igéden keresztül.

Segíts, hogy ne csak figyeljünk szavadra, hanem kövessük is azt. Áraszd ki reánk Szentlelkedet. Tedd az igét személyessé, meggyőzővé, minket pedig segíts, hogy annak ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk, hogy megtartson minket a te igéd.

Ámen.


Igehirdetés

Lassan a végéhez közeledünk Pál apostol Rómába írt levelének, és itt a végén egészen gyakorlati útmutatást ad a hívőknek a közösségi életre vonatkozóan. Csütörtökön ezt a tanácsát emeltük ki: ne ítélkezzetek egymás felett, most pedig ezt szeretném hangsúlyozni: legyetek tekintettel egymásra.

A hívők közösségében természetesnek kell lennie annak, hogy a másik mindig fontosabb, mint én. Természetesnek kell lennie annak, hogy örülünk, hogy Isten másokban is elkezdte munkáját, és ezt, ahogy csak tőlünk telik, segíteni, erősíteni akarjuk, nem pedig akadályozni a velünk született önzéssel és értetlenséggel.

Mit jelent ez: legyetek tekintettel egymásra?

Nézzük meg először, miért vetődött ez fel abban az időben a pogányokból lett keresztyének gyülekezeteiben, aztán nézzük meg, hányadán áll ezzel az a kor, amiben élünk, és végül arra figyeljünk majd, hogy Jézus Krisztus mennyiben ad példát nekünk erre.

1. Miért lett ez probléma?

Valószínű egy mai bibliaolvasónak több mondat abból, amit most hallottunk, nem érthető első hallásra. Miféle húsevésről van itt szó? A húsevés a pogányokból lett keresztyének számára mindennapi probléma volt abban az időben, mert a legtöbb állatot úgy vágták le, hogy az valamelyik pogány istenség tiszteletére bemutatott áldozat alkalmával történt. A hús egy részét feláldozták ennek a bálványnak, a többi részét pedig kimérték a mészárszékben. Voltak a keresztyén gyülekezetekben olyan felvilágosult, erős hitű hívők, akik az egész kérdést elintézték azzal, hogy mivel bálványok nincsenek, a bálványnak bemutatott áldozati hús ugyanolyan, mint az összes többi hús, tehát lehet belőle nyugodtan venni és enni. Ezt a döntést ők hitből hozták. Pál apostol is ezen az állásponton volt.

Voltak azonban olyan gyengébb hitű, a Krisztus-követésben éppen csak elindult keresztyének is, akik igyekeztek ügyelni arra, hogy semmi a sötét múlthoz ne kösse őket, és semmit ne gyakoroljanak abból, amit addig tettek, amíg Jézus Krisztust nem ismerték. Nekik súlyos lelkiismereti kérdést jelentett volna az, hogy egyenek egy pogány bálvány tiszteletére bemutatott áldozatból, vagyis abból a húsból, ami abból megmaradt. Őket bántotta az előbbieknek ez a szabadsága, és engedetlenségnek tartották azt. S ezt ők is hitből gondolták így.

Pál apostol, aki az erősek véleményét osztotta, azt mondja az erőseknek: legyetek tekintettel egymásra, és semmiképpen ne kényszerítsétek ezeket az utóbbiakat, hogy egyenek ők is, mert hús, hús, semmi különbség nincs közte, ne izgassa az őket, hogy az a pogány istenségnek bemutatott áldozatból való. Ne kényszerítsétek őket erre, mert nem tudnák ezt jó lelkiismerettel megtenni. Ti se egyetek tüntetően előttük, hogy milyen szabadok vagytok, mert ez összezavarná és bizonytalanná tenné az ő hitüket. Hanem örüljetek annak, hogy Isten bennük is elkezdte az újjáteremtés munkáját. Majd növekedni fognak ők is az ismeretben, a szabadságban, az engedelmességben, és fontos, hogy "az étel miatt ne rombold le az Isten munkáját." Tehát a te emelkedett, nagyvonalú, szabad szemléleted és életmódod ne zavarja meg őket, hanem inkább bátorítsd, segítsd őket, inkább mondjál le arról, hogy húst egyél, legalábbis ne előttük és tüntetően, ezzel is érzékeltetve, hogy ők még csak ott tartanak, te meg már mennyire előre vagy, mert ez nem a szeretet szerint történik, és ezzel csak megzavarod a te atyádfiát.

Korinthusban is probléma volt ez. Ott is szinte mindenki pogányból lett keresztyénné, Jézus Krisztus tanítványává. Amikor Pál apostol ugyanezt a gondolatmenetet szép részletesen leírja nekik, akkor ezzel a példás mondattal fejezi be: "Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja az én testvéremet, inkább nem eszem húst soha, csakhogy meg ne botránkoztassam őt." (1Kor 18,13).

Pál apostol nem a nagy szavak embere volt, aki mond valami nagyot, aztán nem veszi komolyan, ő ezt komolyan vette. Ha ezzel bárkinek problémát okozok, megleszek zöldségfélén is. Egész életemben nem eszem húst, csak ne akadályozzam az Isten munkáját, amit elkezdett az én atyámfiában.

Itt, ebben a fejezetben, az 1Korinthus 8-ban írja le aztán részletesen, hogy mi-mindenhez lenne neki mint apostolnak joga, és mi-mindenben egészen szabad ő, de (és itt jön egy fontos bizonyságtétel) "mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé." (1Kor 9,12).

Mert aki igazán szabad, az szabad arra is, hogy adott esetben nem él a szabadságával. Aki igazán szabad, az szabad arra, hogy ha az Isten dicsőségét az szolgálja, vagy az ő testvérének a hitbeli fejlődéséhez arra van szükség, akkor nem él az adott szabadsággal. Mert aki valóban Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa lett, annak mindig fontosabb a másik ember, a testvér hitbeli növekedése, testi-lelki jó közérzete, érdeke és előmenetele, mint a saját eszméje, meggyőződése, kényelme, presztízse, vagy akármilyen egyéb szempont. Az ilyen ember éppen ezért mindig kész bármiről lemondani, ha az szolgálja a testvérének a javát, az Isten dicsőségét, vagy az evangélium előmenetelét. Mert a Krisztus-tanítványok tekintettel vannak egymásra. Egyebek között ez is jellemzi Jézus Krisztus igazi tanítványait. Erről szól alapvetően ez a fejezet.

2. Most nézzük meg közelebbről, hogyan viszonyul a mi korunk ehhez a bibliai tanításhoz?

Az a kor, amiben élünk, ennek pontosan az ellenkezőjét sugallja. Ennek a világnak a mai vezetői és a mi országunk vezetői is, ennek az ellenkezőjére adnak példát. A főideológusok konkrét kérdésekről megnyilatkozva - ezzel szöges ellentétben álló szempontokat hangsúlyoznak. Az emberek többsége úgy él, hogy nincs tekintettel másokra. A másiknak a léte, az érdekei, a java miatt kevés ember hajlandó korlátozni önmagát. Néhány példát említek.

Este hazamegyünk a munkából. Ilyen melegben nyitva vannak az ablakok. Minden gátlás nélkül bekapcsolja a bömbölő ládát a legtöbb ember, tekintet nélkül arra, hogy talán a szomszéd lakásban fekvő beteg e miatt a zenének alig nevezhető ricsaj miatt szenved. Miért ott lakik? - mondta ezt a múltkor valaki, mikor szeretettel megkérték, hogy a súlyos beteg miatt nem lehetne-e egy kicsit halkban, netalán úgy, hogy csak azok hallják, akik bekapcsolták, és ne legyen kénytelen még egy csomó ember hallgatni, aki nem ezt akarja most hallgatni. Miért ott lakik? És miért nem szereti azt a "zenét".

Péntek este. Estétől reggelig kénytelen szenvedni némelyek szórakozása miatt az egész környék. Miért? Mert neki joga van egész heti munka után szórakozni. Tekintet nélkül másokra.

És a hívők is. Ifjúsági konferencia van. Idősebb, fiatalok vannak ott, közöttük van már két fiatal házaspár is. Az egyik házaspár képtelen megérteni, hogy miért nem jó, hogy reggeltől-estig ott mindenki előtt nyalják-falják egymást. Miért? Nincs joga egy ifjú férjnek megcsókolni és megszorongatni a feleségét akkor, amikor akarja? Dehogy nincs! Nem csak joga van, kívánom, hogy ötven év múlva is tekintse ezt természetesnek, és tegye ugyanezt. De nem érti, hogy miért nem ott és akkor van ennek az ideje és a helye, mert hogyan nézi ezt az a sok fiatal, akinek éppen az az egyik bánata, hogy nincs még neki úgy párja, mint ahogy már neki. Nem lehetne ezt valahogy másként, a szeretet jegyében gyakorolni?

Pál apostol azt mondja: lemondtunk erről a szabadságunkról - tiérettetek. Neki ez természetes volt.

Szabadult alkoholisták csendesnapja. Az egyik munkatárs nem érti, hogy miért ne olthatná a szomját ilyen melegben jégbe hűtött sörrel. Egyébként is csak két üveggel ivott meg egész nap, és kinek mi köze hozzá. Nem alkoholfüggő, ő szabad. De az összes többi most lett szabad. És ha az én atyámfiának nehézséget okozok - olvastuk itt -, akkor lerontom az Isten munkáját. És ne tedd tönkre ételeddel, meg az italoddal azt, akiért Krisztus meghalt! Ez, hogy nem érti, ez azt jelenti, hogy fogalma sincs arról, miről szólnak ezek az igeszakaszok, és hova akarja elsegíteni Jézus Krisztus a követőit.

Nem tudom, érzékeljük-e, hogy mennyivel magasabb rendű, az egész társadalom szempontjából hasznosabb, önmagában is értékesebb ez a szemlélet és életgyakorlat, amiről itt Pál apostol ír. Vagy mi is úgy látjuk, hogy ez valami kicsinyes túlzás, ósdi törvényeskedés? Mit kell itt kicsinyeskedni, hogy tekintettel lenni egymásra? Hiszen mi az önmegvalósítás, a jogok érvényesítése, az egyéni szabadság védelme jegyében élünk. Tekintet nélkül egymásra.

Nyaral a család. Jómódú emberek, a gyerekek fürödnek az üdítőkben, üvegek, dobozok sokasága van ott. Naponta többször fagylalttal a kezükben sétálgatnak a kertben. Akárhova mennek, autóval indulnak, és megtömött szatyrokkal autóval érkeznek. A szomszéd telken is nyaral egy család, és a gyerekek ott állnak a kerítésnél, nézik azt a sok finomságot, amiben a többiek dúskálnak. Ők vizet isznak egész nap, gyümölcsöt csak az elárusítónak a pultján látnak, és ha lemennek a strandra, akkor gyalog cipelik az egyetlen gumimatracot, és nekik ez is élmény.

Bemegy jómódúéknál az egyik gyerek a lakásba, és ezt mondja anyukájának: Anyu, nem tudom végignyalni ezt a fagyit, mert ezek a szomszéd gyerekek soha nem esznek. Hadd vigyek nekik is, vagy hívjuk át őket. És olyan jó lenne, ha egyszer megautóztatnátok őket. Mire anyuka: hogy jut ilyen eszedbe? Hova vezetne az, ha a világ összes szegényét mi akarnánk nyaraltatni? Nekünk jogunk van élvezni azt, amink van.

S nincs igaza? Nincs joga az embernek élvezni azt, amije van? Csak hol van ez attól, amit Pál apostol ír, hogy jogom lenne ehhez meg ahhoz, szabad vagyok erre meg arra, de mi nem élünk a jogainkkal, nem élünk a szabadságunkkal tiérettetek.

S vajon milyen beszéd ez, amit ez az anya mondott a gyerekének? Nem kell a világ összes szegényét nyaraltatni. Egy családdal, egy-két alkalommal lehetne megosztani valamit abból, amijük van. Amijük van? Amit ők is úgy kaptak! És többet kaptak Istentől, mint amire szükségük van. Nem itt lépne be a bibliai sáfárság fogalma? De hol van ettől a gondolkozástól a világ! Itt az a természetes, ami ennek a lélekgyilkos anyának az ajkán elhangzott.

Folyik a szomorú vita a mesterséges meddővé tétel kérdéséről. Az egyik orvos azt mondja: ez öncsonkítás és ahhoz nincs joga sem az egyénnek, sem az orvosnak. A másik azt mondja: ez emberi jog és a saját testével mindenki azt tesz, amit akar. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy úgy gondolom, amennyiben a saját testét ő maga "állította elő", akkor lehetne azt mondani, hogy azt tehet vele, amit akar.)

Megszólal az ideológus, és imígyen szól: az egyén önrendelkezési jogát nem lehet korlátozni. Valóban így van ez? Csakugyan van jogunk megölni vagy megöletni a magzatainkat? Van valakinek joga lehetetlenné tétetni azt, hogy valaha is legyenek magzatai? Valóban csak az a cél, hogy mindenki mindenkivel szabadon szeretkezhessen, minden látható következmény nélkül? Itt tartunk?

Jevtusenkot idézem: "Ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra, legalább." Gondolj legalább arra, hogy ki termeli meg a nyugdíjadat, ha sem te, sem a kortársaid nem szülnek gyerekeket. Ha mindig csak az egyéni érdek, a pillanatnyi élvezet, az azonnali anyagi haszon dönti el a dolgokat, és a személyi jogok hangoztatása mellett semmi nem számít. Sem a házasság, sem a család, sem a társadalom, sem a nemzet jövője. Kit érdekel ez?! Mindig csak a szabadságot hangoztatjuk, felelősség nélkül. Ilyen mélyre süllyedtünk erkölcsileg. Mert ha Isten nem kell semmiképpen, akkor magunkra sem tudunk felelősen gondolni. Egymásra pedig végképp nem. Megpróbálunk élni, tekintet nélkül egymásra. - Bizonyos háborúkat nem is említek most.

3. Legyen áldott Isten, hogy nem mindenki süllyedt ilyen mélyre. Legyen áldott a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy Ő nem erre adott példát, és nem erre ad nekünk bátorítást. Mert róla azt olvassuk: "Gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk." (2Kor 8,9). Őróla azt olvassuk, hogy "amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fil 2,6-8). És amikor - tekintettel reánk - a kereszthalált is vállalta, akkor nem rendelt oda tizenkét légiónyi angyalt, pedig lett volna rá szabadsága és joga, de Ő nem élt ezzel a lehetőséggel, hanem engedelmes maradt a halálig, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Ő tekintettel volt mindig az Atyára, és tekintettel volt ránk, akik ezt végképp nem érdemeltük, de akik enélkül reménytelen helyzetben maradtunk volna.

Ilyen nagy különbség van Jézus és a világ gondolkozása között. A kérdés az: nekünk melyik a szimpatikus? Pontosabban: melyik szerint élünk? Melyiknek az erejében bízunk? Egy élvhajhász, önző, pénzimádó korban nem könnyű az Úr Jézus elkötelezett tanítványaként élni. De mindenki attól kapja a jutalmát, akinek a szolgája.

Kinek a szolgái akarunk lenni? Egyáltalán: milyen jutalom kell nekünk? Pillanatnyi élvezet, vagy az értelmes, teljes, sőt örök élet, amit Jézus kínál? Gyönyörök, vagy pedig az a dicsőség, amibe Jézus fogadja a benne hívőket? Pénz és korlátlan szabadság mindenáron, vagy pedig jó lelkiismeret és igazi békesség itt, és majd az örökkévalóságban is? Hogyan élünk, és hogyan akarunk élni? Tekintet nélkül Isten rendelkezéseire és egymásra, vagy pedig tekintettel mindarra, amit Ő nekünk a javunkra mondott, és tekintettel egymásra? Így gazdagítva egymást, és a körülöttünk levő erkölcsi értékekben egyre szegényebb életet.

Jézus ezt tette, és akik Ővele együtt élnek, azokat egyre inkább ilyenekké formálja. Boldog ember az, aki egyebek közt ezzel a reménységgel is behívja az életébe az Úr Jézust, és megtanulja követni az Ő útját, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Az ilyen emberek viszik előbbre a világot, és tudnak igazán gazdagítani másokat. Ehhez azonban az kell, hogy valaki teljes meggyőződéssel a saját imádságaként tudja elmondani:

Csak te kellesz, én Uram,
Benned mindent meglelek;
Támogasd, ki elzuhan,
Gyógyítsd meg, ki vak s beteg.
Szent szavadra hallgatok,
Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok,
Te igazság s irgalom.


Imádkozzunk!

Köszönjük neked, megváltó Urunk, hogy azért jöttél, hogy meggyógyítsd azt, aki vak s beteg. Megvalljuk, sokszor mi is csak magunkra vagyunk tekintettel, annyira beszűkült a látókörünk, a látómezőnk, hogy magunkon, sőt a mi pillanatnyi hasznunkon kívül semmi mást nem látunk.

Könyörül rajtunk, és nyisd meg a szemünket. Hadd ragyogjon fel előttünk a te dicsőséges személyed, és hadd vegyük észre a körülöttünk élőket. Tudjunk úgy élni, hogy mindenben tekintettel vagyunk tereád, és a te tanácsaidra, parancsaidra, ígéreteidre, és megtanulunk tekintettel lenni egymásra.

Engedd, hogy így bontakozzék ki az életünk. Így váljék igazán emberi életté. Olyan életté, amelyikben a te életed kezd megvalósulni. Formálj át minket, kérünk ilyenekké, akkor is, ha kevés ilyen él körülöttünk. Szabadíts fel minket arra, hogy ne féljünk ettől az új élettől, a veled való élettől, a teljes, az igazi, az örök élettől.

Segíts el minket oda, hogy kész vagyunk ezzel a szabadsággal élni, de képesek vagyunk lemondani is jogainkról és szabadságunkról a te kedvedért és a mi testvéreinkért.

Segíts ebben a csendben most őszintén beszélni veled erről.

Ámen.