PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. július 6.
(csütörtök)

Földvári Tibor


A MÁSODIK TIZED


Alapige:5Móz 14,22-29

Esztendőről esztendőre tizedet végy a te magodnak minden terméséből, amely a te meződön terem. És egyed az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt, hogy ott lakozzék az ő neve, gabonádnak, mustodnak, olajodnak tizedét, a te barmaidnak és juhaidnak első fajzását; hogy tanuljad félni az Urat, a te Istenedet minden időben. Ha pedig hosszabb néked az út, hogysem oda vihetnéd azokat, mivelhogy távol esik tőled az a hely, amelyet az Úr, a te Istened választ, hogy oda helyezze az ő nevét, téged pedig megáldott az Úr, a te Istened: Akkor add el pénzen, és kösd a kezedbe a pénzt, és menj el arra a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened; És adjad a pénzt mind azért, amit kíván a te lelked: ökrökért, juhokért, borért és vidámító italért és mindenért, amit megáhít néked a te lelked, és egyél ott az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, és örvendezzél te és a te házadnak népe. A lévitát pedig, aki a te kapuidon belől van, ne hagyd el, mert nincsen néki része, sem öröksége veled. A harmadik esztendő végén vidd ki annak az esztendő termésének minden tizedét, és rakd le a te kapuidba. És eljön a lévita (akinek nincsen része és öröksége te veled), és a jövevény, árva és özvegy, akik a te kapuidon belől vannak, és esznek és megelégednek, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened a te kezednek minden munkájában, amelyet végzel.


Imádkozzunk!

Teelőtted hódolunk, mennyei Atyánk, amikor az istentisztelet közösségében itt vagyunk a jelenlétedben, s magasztalunk, hogy a te igédet hallgathatjuk újra. Szeretnénk neked hálát adni ennek a hétnek minden áldásáért. Köszönjük, ha pihenhettünk a szabadságos időben, ha erőt adtál, a nagy meleg ellenére is végezni munkánkat, ha megadtad azt a nagy kiváltságot, hogy a hétköznapok során élhettük csakugyan az élet istentiszteletét. Neked adunk hálát azért is, ha tökéletesen engedelmeskedhettünk törvényednek. Köszönjük, mindazonáltal, a bocsánatot és a szabadítást, amikor ez nem sikerült. Valljuk Urunk, hogy mi boldog nemzet vagyunk a te népedként, s szeretnénk ebben a boldogságban másokat is részesíteni. Könyörülj rajtunk, hogy a családban, a körülöttünk élők között hadd láthassák rajtunk, hogy mi a te népedhez tartozunk. Ezen keresztül a te áldásod áradhasson sokakra. Kérjük ezért, taníts most is igéden keresztül, hogyan adhatunk másoknak abból, amit tőled kaptunk ajándékba.

Köszönjük, hogy mindezt, az Úr Jézus érdeméért, imádságban is kérhetjük tőled, imádva téged.

Ámen.


Igehirdetés

Otthon nálunk, faluhelyen nem volt szokás - amit itt Budapesten tapasztalok -, hogy bizonyos időközönként az emberek a fölösleges dolgokat kirakják, évente egyszer, házuk elé, aztán jön a szemetes és elviszi. Jobb esetben mások is jönnek, olyanok, akik talán hasznosítják. Általában a fölöslegesé vált dolgokat rakjuk ki.

A felolvasott igében azt látjuk, hogy Izrael népe életében is volt olyan, amit kitettek a házon, vagy esetleg a város kapuján kívülre. Nem a fölösleges dolgok kerültek ilyenkor kihelyezésre, hanem igen drága, nagy mennyiségű dolgok. Ez a cselekedet, az ahogyan és amit kitettek az izraeli nép életében az istentisztelet részévé vált.

Mózes ötödik könyve azokat a parancsokat mondja el újra, vagy teljesen újként hangsúlyozza, amelyeket Mózes a Kánaán földjére bemenő izraeli fiaknak akart mondani. Egyes teológusok szerint ezeket a parancsolatokat később írták. Mi azonban maradunk a Szentírás tekintélye mellett, ahogy az le van írva az V. könyvben, az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy írja le. Az izraeli nép az Ígéret földje előtt hallhatta a nagy lelki vezető szavaiból, mit akar Isten. Ezen parancsolatok közé tartozik a felolvasott igerész is. A 12. résztől kezdve Mózes arról beszél a népnek, hogyha bemennek majd az Ígéret földjére, Isten választani fog egy helyet, ahol lakozni fog, ahol az ő neve ott lesz népe között, ahol őt imádhatják ünnepi módon is. Amíg a Szent Sátor létezett, addig ennek helye változhatott, de aztán a Jeruzsálemi templom, Salamon idejében történt felépülése után, az vált állandó hellyé. De már akkor, az 1400-as években Krisztus születése előtt, Mózes megígérte. Az Istennel való kapcsolat ápolásának, ezen kapcsolat lehetőségének a kérdése volt, hogy Izrael népe komolyan veszi-e a kötelezettségeket, parancsolatokat, amelyeket az Úr mondott. A 13. részben olvashatunk arról, hogyha valaki ezt nem vette komolyan, bálványimádóvá lehetett, akit ki kellett irtani a nép közül.

A 14. fejezet részletezi, hogy az istentiszteletet hogyan élje Isten népe, akkor is, amikor már meg lesz az állandó hely, amit az Úr kiválasztott. Olvashatunk arról is, hogyan kell gyászolnia az Istent tisztelő nemzetnek. Kiderül, hogy a leghétköznapibb étkezési szokásoknak is azt kellett mutatniuk, hogy nem akárkihez tartozik, hanem az ő Istene, az Úr, aki kiszabadította őket Egyiptomból. A 22. résztől kezdődően pedig a tizedről van szó. Izrael népének tizedet kell adnia az Úrnak, ennek egyik formája - minden harmadik esztendőben - a már említett, az adott lakóhely kapuin kívülre való kirakás.

Mi volt ez a tized? Mit jelentett Isten népe számára ennek komolyan vétele és gyakorlása? Milyen ígéretet fűzött Isten ahhoz, ha valaki ennek a parancsnak engedelmeskedett? Hogyan kellett engedelmeskedni ennek a parancsnak?

Az istentisztelet része volt a tized adás gyakorlása. Ez nem az volt, amelyet úgy kellett minden egyes családtagnak adnia az Úr számára, hogy az lett a Szentsátor és a templom különböző szolgálataihoz szükséges áldozati ajándék, illetve az ott szolgálatot teljesítő papok és léviták életéhez szükséges dolog, amiből élhettek, amit elfogyasztottak. A tizedet a család, amikor vitte, akkor ő maga el is fogyasztotta. Ez egy második tized, ahogyan a kommentárok írták. Az első tized az Úré lett teljes mértékben, ezt viszont a család fogyaszthatta el, az Úr jelenlétében a sátornál, vagy a templomnál. Tehát adtak az Úrnak valamit, de ebből ők maguk részesedtek az Úr jelenlétében. Minden harmadik esztendőben nem az Úr házához kellett vinni, hanem otthon maradhatott, csak a kapun kívül. Ezt az adott helységben lakó lévita fogyasztotta el. Neki nem volt öröksége, földje, viszont szükséges volt ellátásra. Isten így tartotta el a vidéken lakó lévitát, illetve a rászoruló özvegyeket, árvákat, bárkit, akinek nem volt vagyona. Mózes azt mondja népének, hogy ezt a tizedet vigyétek az Úr házába és fogyasszátok el.

Tehát Izrael népének nemcsak egy tizedet kellett adnia, hanem két tizedet. Ennyivel tartoztak az Úrnak, ennyivel kevesebb lett a sajátjuk. Aki nem ismeri az Urat, gondolhatja, hogy ő megint elvesz tőle, ha a követője, ha ezt az Istent szeretné tisztelni, akkor megint kevesebbje lesz, ilyen Isten neki nem kell.

Gyerekkoromban ismertem meg az Urat, fogadtam el, mint Megváltómat személyesen, ezért nem éltem azt át, hogy nem könnyű felnőtt korban annak a kimondása, hogy kész vagyok valamit odaadni Istennek. Legtöbbször egy dolog van, ami visszatart valakit attól, hogy Isten mellett döntsön, az a pénz mert akkor kevesebb pénzzel rendelkezem, mert abból adnom kell.

A tizedet a szó lelki értelmében fogjuk megnézni. Az Úrnak nemcsak pénzt lehet adni, hanem termést, állatok első fajzását, a legerősebb fiatal állatokat, és sok minden mást is, nemcsak kézzel fogható dolgokat, hanem például időt, erőt.

Isten, amikor a parancsolatot leíratta Mózessel és elmondatta Izrael népének, abból az hallható ki, hogy a nép ad Istennek valamit. Sokan ezt teljesen félreértik, azt gondolva, hogy így kevesebbje lesz az istenfélőnek, mert a vagyonából ad. Az ige azt mondja, hogy az Úr jogot formál arra, hogy bizonyos vagyontárgy az övé, ezért neki kell adni, fel kell ajánlani neki. Az egész részből viszont kiderül, hogy amikor a hívő ember ezt megteszi, akkor, amiből ad, az olyan valami, amit ő mástól kapott. Amikor megteszi, akkor ő is kap, hiszen elfogyaszthatja azt az Úr jelenlétében.

A felolvasott ige végkicsengése az, hogy a végén neki lesz többje, mert az Úr áldása lesz rajta. A múlt, jelen és jövő szempontjából nézve kiderül, hogy Isten nem vesz el. Lehet, hogy rövid ideig kevesebbje lesz a hívőnek és családjának, de tulajdonképpen neki lesz többje, mert a tized adása összekapcsolódik az istentisztelettel.

Az istentisztelet lényege nem az, hogy hallgatom az Isten szavát, hanem az imádás, ott vagyok az Isten jelenlétében és imádom, tisztelem őt. Nem az az elsődleges, hogy ő mit csinál velem, mit ad nekem, hanem a hívő ember az istentiszteleten imádja az Urat. Ezt az Urat azonban, csak akkor tudja imádni, ha kiderül számára, hogy ki is ő. Az igerész azt mondja, hogy ezt a tizedet vidd az Úr elé, hogy megtanuld félni az Urat. Ezt az Urat egyre jobban megismerheti az, akinek adja a tizedet az ószövetségi hívő ember. Ki ad akkor, kinek? Jézus arról beszél, hogy megismerni az Istent, az az örökélet. A hívő ember ad valami apró dolgot, vagy nagyobbat, ha gazdagabb, de ajándékba sokkal nagyobbat kap. Abból ad, ami adatott neki.

Az újszövetségi értelemben ezért, fel lehet tenni azt a kérdést, hogy: testvérem, te mit adhatsz az idődből? De ez nem jó kérdés. A kérdés úgy van jól föltéve, hogy mit adott neked az Úr az idő-tényezőt tekintve, amiből te adhatsz neki. Nem az a kérdés, hogy nekem van időm, amiből adhatok másnak, hanem az, hogy mennyi időt kaptál az Úrtól, amiből csak egy tizedet kell tovább adnod.

Gondoljunk azonban a szabadidő kérdésére. Az első gyerekhét általában az iskolai szünet kezdetekor van, amikor a munkában szolgálatot vállaló fiatalok legtöbbje még érettségizik, vagy vizsgázik. Jó volt azt tapasztalni, amikor azt mondta valaki, hogy ő igyekszik hamarabb befejezni a vizsgáit, hogy el tudjon jönni, segíteni a gyerekhétre. Fontos volt neki ez a szabadidő, amit az Úrnak akar adni egy szolgálat során. Az is lehet, hogy augusztusban pótvizsgát kellett letennie - bár ilyenről még nem hallottam -, de előfordulhat, hogy nem sikerül jól a vizsga, nem kap ösztöndíjat, kevesebbet tud fizetni a perselyezéskor, mert a rosszabb jegy kevesebb ösztöndíjat jelent. Ennek ellenére úgy látta, hogy fontos, hogy a szabadidejéből az Úrnak adjon.

A Biblia azt mondja az idősebb emberről, hogy annak élete az idős korban is gyümölcsöző, azaz vannak olyan termények, amelyeket idős korban is adhatunk az Úrnak.

A Pál apostol Titushoz írt levelében azt a tanácsot olvashatjuk, amit az idősebb hívő asszonyoknak mond: Hasonlóképpen az idős asszonyok, szentekhez illő magaviseletűek legyenek, nem patvarkodók, nem sok borivás rabjai, hanem jóra oktatók, hogy megokosítsák az ifjú asszonyokat, hogy férjüket és magzataikat szeressék.

Időt szánni arra, hogy esetleg a gyülekezetben a nálamnál fiatalabbakat oktassam. A tóra alapjelentése tanítás, atyai, vagy anyai útmutatás. Amikor egy idősebb asszony, vagy férfi a nálánál fiatalabbat arra oktatja, hogyan élhet jó háziasszonyként, családanyaként, ez is egyfajta tized lehet. Hiszen az időből szán a másik számára, de ezt valójában az Úrnak adja. Használhatná az idejét saját magára is, de a fiatalokkal foglalkozik, mert úgy érzi, hogy ez az ő adománya az Úrnak, mert sok mindent kapott tőle. Eközben megtanulja félni az Urat. Egyre jobban megismeri az Urat és a családdal együtt megtanulja félni az Urat.

Az istenfélelem nem csupán tiszteletet jelent, hanem egyfajta szent félelmet is. Benne van, hogy nemcsak szeretek és tisztelek valakit, hanem szent félelemmel vagyok iránta, illetve félek tőle abban az értelemben, hogy tudom, hogyha engedetlen vagyok, nem veszem komolyan a szavát, annak következménye lehet. Ez azért fontos, a mostani üzenet szempontjából, mert megtanulni félni az Urat, miközben a tizedemet adom, azt jelenti - az újszövetségi értelemben is -, hogy lehet, hogy először nagyon elszégyellem magam, amikor végre fölszabadulok, hogy adjak neki valamit. Elszégyellem magam, mert rádöbbenek, hogy mit mulasztottam, hol hibáztam, hol követtem el bűnt, amiért idáig nem tehettem ezt az adományozást. Addig mindig önző voltam, mert csak magammal foglalkoztam. Köszönöm, Uram, hogy már másokra is tudok figyelni. Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy jobb adni, mint kapni. Ehhez azonban először az istenfélelmet kell megtanulni, mert szükségem van a bocsánatára, a szabadításra abból, ami régebben jellemzett.

Nem úgy van, hogy majd egyszer átgondolom és elhatározom, hogy mostantól fogva Isten mindent neked adok. Majd amikor annyi idős leszek, akkor odaadom a részem, de addig ne törődj vele, mert másra kell használnom mindenemet. Itt arról van szó, hogy megtanulom félni az Urat, azaz, tudom, hogy kegyelemből élek, s ha bármit kapok tőle, amiből adhatok neki, ha csak egy tizedet is, az a kegyelem és érdemtelen szeretetének a jele.

Az Urat megtanulni félni tehát, a tisztelet és a szeretet mellett, magában hordozza, hogy tudom, hogy Istent azért tisztelhetem, mert ő kegyelmes és irgalmas irántam, bármit, amit adott nekem, nem azért kaptam, mert megérdemlem, mert már például sok tizedet adtam neki régebben. Hanem azért, mert szeret engem, mert az övé lehetek, s mert esetleg az én hibám, vétkem súlya nyom, s tudom, hogy az ő felszabadítása azt jelenti, hogy tudjak vele újat kezdeni.

További jellemzője annak, hogy itt az Úr ad, az áldásban látszik. A hívő ad először, de végső soron abból, amit Istentől kapott. Mert miből adhatta a hívő ember a tizedet? Abból, amivel őt Isten megáldotta. Ha valaki szegény, s volt egyetlen juha, ami ellett két kis báránykát, az egyiket vihette az Úr jelenlétébe tizedként, mint első fajzást, a második bárányt pedig második tizedként? A szegény asszony a két fillérjét adta oda Istennek, ami az összes vagyona volt. Ha valakinek három báránya volt, annak egy maradhatott otthon. Ha igen messze lakott a templomtól, akkor arra volt szükség, hogy eladja azt pénzért, s a templomnál vásárolja meg.

Az Úr Jézus azért űzte ki a kufárokat - a jeruzsálemi bevonulás után -, mert a Jeruzsálemben élő kereskedők az imádság házát latrok barlangjává tették, mert üzérkedtek. Amúgy szent dolog lett volna, hogy az ószövetségi hívő ember vásárolhasson abból a pénzből, amit az Úrnak akart adni. Ha az Úr valakit nagyon megáldott, s gazdag volt, az nagyon sok pénzt csomagolhatott be a kis bőrzacskóba. Az Úr áldása nemcsak a szükséges dolog. Az Úr áldását érzékelteti, és jelenti is, hogy nemcsak a szükséges van meg, hanem ezenfelül a ráadás is bőségesen.

Mennyire látjuk az életünkön az Úr áldásának a jelét? Tapasztaltuk-e már, hogy lemondtunk számunkra kényelmesnek tűnő dolgokról az Úr miatt - gondolhatunk bármilyen fizikai, vagy lelki dologra - és Isten igazolta, hogy ő sokkal többet adott. Az áldás azt jelenti, hogy ő bőségesen ad, mert az Úr nagylelkű, nem olyan, aki elaprózza, aki szűken mér, hogy neki megmaradjon. Ő annál sokkal többel rendelkezik, figyel a két fillérre is, mert az is sokat ér, de ha kell jóval többet tud adni.

Az a nagylelkűség, amit az áldással kapcsolatban elmond a szentíró, érzékelteti, hogyha az Úr nagylelkű irántad, akkor te ne légy kislelkű aziránt, akinek esetleg a harmadik esztendőben adnod kell, mert sokkal többet kapsz. Az Úr áldása azt érzékelteti, hogy lehet, hogy nekem kevesem lesz, mert nagylelkűen akarom adni a tizedet, mert szeretem azokat akinek adom, és azt az Urat, akinek adok azokon keresztül, akik a tizedet megkapják. A tized a minimumot jelentette, lehetett többet is adni. Az Úr nagylelkű adakozó, ezért a tizedet adó izraeli hívő család is nagylelkű tudott lenni.

Itt kérdéssé válik, hogy vajon mi hol szeretnénk az áldást az életünkben? Lehet, hogy a kérdés akkor van helyesebben föltéve, hogy kinek lehetsz te áldássá életednek abban a részében, ahol te várod az áldást? Az Úr azt ígéri, hogy ő adja az áldást, ezt a szeretetet érzékelteti. Nem az az érdekes, hogy én mit kapok, hanem én adhatok az Úrnak, hogy aztán ígérete szerint kaphassam az áldást. Kinek lehetek én áldássá? Hiszen az Úr megígéri, hogy ő a másik oldalt biztosítja.

Az özvegyasszony két fillére akkora áldás lett, hogy az Úr Jézus fontosnak ítélte megjegyezni. Egy hatalmas tanítást mondott el az Úr Jézus az özvegyasszony két fillérjéről, a két fillér csöngése bekerült a Szentírásba. Az a minimális összeg az Úr Jézusnak lett segítséggé.

Arra kell tehát figyelnünk, hogy a hívő embernek adni kell, de tulajdonképpen más az aki ad. Isten előbb adott, mert amikor ő még elvesz, akkor is abból kér, amit ő adott. Azt mondja, hogy ő sokkal többet ad, mert ő áldását ígéri annak, aki ad számára. Ennél még fontosabb, hogy megismeri az Urat, megtanulja még inkább félni, aki mer neki adni.

Hogyan adhat akkor a hívő ember így? Az 5Móz 12 arról szól, hogyan kell tisztelni majd az Urat azon a földön is, ahova Izrael népe bemegy. Arra utal, hogy Isten, amikor az ő hívő népe hozzámegy az Úr házába, azt mondja népének, hogy örvendezzél a jelenlétemben: "És ott egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, s örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe kezetek minden keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened." 5Móz 22-ben: "És örvendezzetek az Úrnak a ti Isteneteknek színe előtt, mind ti, mind a ti fiaitok és lányaitok, mind a ti szolgáitok, és szolgálólányaitok, mind a lévita, aki a ti kaputokon belül lesz, azért, mert nincs neki része vagy öröksége veletek." Tehát a család, a családhoz tartozó szolgák, és az adott lakóhelyen lévő lévitával együtt örvendezzenek az Úr jelenlétében.

Miért hangsúlyozza ezt a 14. részben a tizeddel kapcsolatban az ige? Ha Isten valamit többször mond, az biztosan úgy van és valami célja van azzal, hogy azt mondja örvendezzetek. Ha nekem valamit adnom kell a vagyonomból, akkor az egy kicsit összeszorult szívvel szokott történni. Nem szívesen adok, inkább nekem adjanak, az jobban esik. Könnyű kimondani, hogy jobb adni, mint kapni, de én szeretek kapni. Illetve, olyan vagyok, aki nem szívesen kap, mert van, amikor nehéz elfogadni. Inkább szeretnék én adni, ahhoz voltam hozzászokva, hogy általában kaptam és amikor olyan valakitől kaptam, akinek korábban én adtam, azt nehéz volt elfogadni. Jó megtanulni kapni is. Amikor nagyon sokkal rendelkezem, akkor megszégyenítő elfogadni egy nálam szegényebbtől. Ha én vagyok a fiatal keresztény, akkor furcsa, ha hozzám jön egy idősebb és mondja azt, amit mondott. Kritizál engem, vagy gúnyol? Nem szeretem elfogadni azt, amit az idősebb testvér tanácsával, vagy intésével kapok. Nem tölti be ilyenkor az ember szívét az Isten jelenlétéből adódó öröm, mert vagy sajnálkozik, fáj a szíve az adott dologért, vagy nehéz kapni. Ez a két példa mutathatta, mi akadályozhatja az örömöt a tized adásánál.

Isten a 12. rész után néhány verssel aláhúzza, hogy amikor a család elmegy az Úr jelenlétébe, akkor örvendezve egyetek, mert van minek örülnötök. Megismertétek az Urat, tapasztaltátok mennyire megáldott benneteket, örüljetek az ő jelenlétében. Hogy a ti örömötök teljes legyen, ezért amennyiben nem terményt visztek, vagy állatokat, hanem pénzt, akkor a pénzen azt vegyetek, amit megkíván a lelketek. Nem azt mondja, hogy olyan dolgot vegyél, amit a legkevésbé szeretsz, hogy átérezd az élet keserűségét, hanem azt, olyat vegyél, aminek tudsz örülni, megvidámítja a lelkedet, esetleg bort is és a családoddal együtt örülj az Úr jelenlétében.

Az Úr szavából tehát sugárzik az öröm, a hála, boldogság, hiszen a család a lévitával együtt, az Úr jelenlétében van. Amikor kiteszed a tizedet a kapudon kívül, akkor ne azt lesd, ki az, aki elviszi, hanem örülj, hogy a rászorulón keresztül adhattál az Úrnak. Töltse be szívedet az öröm, hogy nagylelkű lehettél, mert nagylelkű volt az Istened.

Az örvendezés azt érzékelteti, hogy furcsa, ha az Úr jelenlétében valaki nem tud örülni. Ez nem jelenti azt, hogy az ember állandóan vigyorog, amikor nagy nehézsége van akkor is tud mosolyogni. Hanem ez az örvendezés az Úr jelenlétében akkor is igaz, amikor lehet, hogy nincs mit adni az Úrnak.

Ide kívánkozik Anna példája, aki nagyon szerette volna, ha egy aranyos kis fiúcskát odaadhat az Úrnak, de meddő volt és nem lehetett gyermeke. Ők minden évben mentek ezt a bizonyos tizedet az Úrnak vinni. Ment az egész család, Anna, férje, és Penina. Anna azonban minden évben sírt és kesergett, mert Penina gonosz módon felemlegette, hogy neki már mennyi gyereke van, de neki egy sincs. Anna úgy sírt, hogy a férje is észrevette és megkérdezte tőle, hogy ő nem több-e akárhány fiúnál, hiszen szereti őt. Anna azonban nem volt nyugodt, volt mit adnia a termésből, de ő nagyon szeretett volna gyermeket, átélni a gyermekáldás örömét. Szomorú volt. Szegény Annát még a főpap is megszólta, részegnek nézte. Később azonban kiderült, hogy Anna az Úr előtt öntötte ki a szívét és az ő szomorúsága elmúlt. Fölkelt az Úr jelenlétében, valósággá lett számára az isteni ígéret: az Úr majd megadja neked a kérésedet. Anna ezt elhitte, és már örült, mert tudta, hogy ez az ígéret beteljesedik. Ezt a kisfiút az Úrnak ajánlotta már akkor, amikor még nem tudta, hogy fia születik. Anna szomorúsága azért lett örömmé, vált örvendezéssé, mert megismerte az Urat, megtanulta félni őt. Az Isten jelenlétében tapasztalhatta Isten kegyelmét, szeretetét, és így már örvendezve tudott részt venni az ünnepi lakomán.

Természetesen az örvendezés nem azt jelenti, hogy mindég, állandóan tele vagyunk örömmel, néha az érzések, napi gondok, terhek elnyomják az embert. Az ige azt mondja mégis, hogy aki közülünk is megtanulta félni az Urat, aki tudja, hogy ki az Istene, az felszabadulhat ez alól, és mégis csak örülhetek az Úr jelenlétében. Az is lehet, hogy a Példabeszédek 11. részében elmondott igazságot kell komolyan vennünk: "Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik, és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik. A mással jót-tevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." Lehet, hogy az Úr előtti öröm akkor lesz a mi részünk, hogyha először még a nálunknál is szomorúbbakat felüdítjük. Mert lehet, hogy az Úr jelenlétében észreveszünk még nálunknál is szomorúbbakat. Annánál nem volt szomorúbb, neki nem kellett mást észrevenni, de lehet, hogy a mi esetünkben mást kell felüdíteni ahhoz, hogy minket is kezdjen az Úr felüdíteni az ő jelenlétében.

Az ószövetségi tized, ez a második tized azt mutatta nekünk, hogy az, amit az Úrnak adunk - fizikai vagy lelki értelemben mondva -, mindig olyan valami, amit az Úrtól kaptunk. Bőségesen kaptunk, ezért adhatunk belőle. Ez az Úr az ő áldását ígéri annak, aki mer neki adni, aki odaadja azt, ami jár neki, meg amit ő kér is. Aki ezt tudja örvendező szívvel tenni, az megtanulja félni az Urat. Lehet, hogy a szomorú szív örömtelivé válik, mint Anna élete.

Hogy az Úr mekkorát adott nekünk azt a Római levél 8. részében most olvashattuk: "Aki az ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?" Hogy Isten ekkorát adott, azt érzékelteti, hogy ennél kevesebbet ő bármikor tud adni, még a mi szomorúságunkat is örömmé tudja változtatni.


Imádkozzunk!

Urunk, szeretnénk neked megköszönni, hogy annyi mindennel rendelkezünk, a fizikai és a lelki dolgokban egyaránt. Hálásan köszönjük neked, hogy a mi életünk is gyümölcsözhet. Köszönjük annak az örömét, amikor megtanítottál bennünket elfogadni másoktól. Hálásak vagyunk azért, amikor mi adhattunk, még ha keveset is teneked másokon keresztül.

Segíts bennünket abban, hogy lehessünk mi is jókedvű adakozók. Könyörülj rajtunk, hogy mi is valóban átélhessük ezt a családtagjainkkal. Urunk, közülünk nem mindannyian olyanok, akiknek az egész családja itt van együtt a te jelenlétedben. Adj türelmet nekünk kivárni, amikor a szeretteink is hozzád térnek, hadd tudjunk közöttük is téged képviselni. Hálásan köszönjük neked, hogyha az egész családunk itt lehet az istentiszteleteken is. Arra kérünk, hogy hadd tudjunk mi együtt is örvendezni. Segíts nekünk komolyan venni, hogy tudjuk észrevenni azokat, akiknek szükségük van arra a segítésre, amit rajtunk keresztül akarsz adni.

Kérünk téged, hogy hadd tudjuk mi a leginkább rászorulóknak is azt adni, amit te akarsz rajtunk keresztül. Köszönjük Urunk neked, hogy annyi mindennel megajándékoztál a lelki dolgok tekintetében. Kérünk arra téged, hogy tudjuk ezt tovább adni akár az élet istentiszteletével, akár a szavainkkal is, amikor másokkal beszélgetünk.

Áldd meg, kérünk, a Neszmélyen lévőket. Legyen közöttük jelen a te istenfélelmed. Add, hogy a fiatalok megtanuljanak csakugyan félni téged. Te készítsd el azokat, akik majd szombaton indulnak oda. Hadd tudjon minden gyermek oda elmenni és áldd meg a közöttük szolgálókat. Adj nekik fizikai erőt, sok türelmet és áldd meg a gyermekeinket kegyelmeddel.

Köszönjük, hogy a mi személyes dolgainkat is elébed hozhatjuk. Kérünk, hallgasd meg kéréseinket, amikor valami hiányzik és szeretnénk tőled elkérni, segíts türelmesen megvárni a te ígéreteid beteljesedését.

Hadd hozzuk újra eléd a mi népünket is. Kérünk, könyörülj meg rajta, hogy hadd térjen meg hozzád. Lehessen népünknek igazi megújulása. Te támogasd népünk vezetőit is, hadd szülessenek olyan törvények mostanában, amelyek javunkra szolgálnak. Köszönjük Urunk neked, hogy mindezeket is elkérhetjük tőled. Szeretnénk áldássá lenni hazánk számára is.

Az Úr Jézus érdeméért hallgasd meg könyörgésünket.

Ámen.