Ebben a szakaszban Pál nem a bűnnel foglalkozik, hanem azzal, milyen viszonyban van egymással a szellemi és a természeti. A természeti életnek szellemivé kell válnia azáltal, hogy odaáldozzuk, különben szörnyű hasadás áll be az életünkben, és megosztott életet élünk. Miért rendelkezett Isten úgy, hogy a természetit fel kell áldozni? Nem rendelkezés ez, hanem az Ő beleegyező akarata. Az Ő rendelkezése az volt, hogy a természeti élet engedelmesség által formálódjék szellemivé. A bűn tette szükségessé azt, hogy a természetit odaáldozzunk.

Ábrahámnak először oda kellett áldoznia Izmáelt, mielőtt feláldozta Izsákot (lásd 1Móz 21,8-14). Sokan közülünk szellemi áldozatokat akarnak Istennek hozni, mielőtt odaáldozták volna a természetit. Csak egyféleképpen áldozhatunk szellemi áldozattal Istennek: ha testünket odaadjuk élő áldozatul (Róm 12,1). A megszentelődés sokkal több, mint csupán a bűntől való szabadulás; azt jelenti, hogy megváltott önmagamat önként kiszolgáltatom Istennek, kerüljön, amibe kerül.

Ha nem áldozzuk fel a természetit a szellemiért, a természeti élet ellenáll és szembeszáll Isten Fiának bennünk való életével és állandó zűrzavart okoz. A meg nem fegyelmezett szellemi életnek mindig ez a következménye. Rosszul járunk, amikor nyakasan tiltakozunk az ellen, hogy testileg, értelmileg és erkölcsileg fegyelmezzük magunkat. „Engem gyermekkoromban sem fegyelmeztek” – mondod. Akkor fegyelmezd meg most magad! Ha nem teszed, Istenért való személyes életedet teljesen szétrombolod.

Isten addig nem áll természeti életünk mellé, amíg mi azt kényeztetjük és annak éljük ki a vágyait. De amint kitaszítjuk a pusztába és elszántan féken tartjuk, Isten vele lesz, forrásokat és oázisokat nyit meg és beteljesíti a természeti számára adott minden ígéretét (lásd 1Móz 21,25-29).