Urunk mindig újra csodálkozni kénytelen rajtunk - elámul azon, mennyire nem vagyunk egyszerűek. Saját vélekedéseink tesznek ostobává bennünket. Amikor egyszerűek vagyunk, soha nem vagyunk ostobák, hanem helyesen ítéljük meg a dolgokat. Fülöp valami falrengető titok kinyilatkoztatását várta, de nem abban az Egyetlenben, akit ismert. Isten titka nem a következendőkben van elrejtve, hanem a „most”-ban. Mi pedig azt várjuk, hogy valami eget-földet megrázó esemény formájában tárul fel. Lehet, hogy nem állunk ellent Jézusnak az engedelmesség dolgában, de valószínűleg fájdalmat okoztunk neki kérdéseinkkel. „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát”. Válasza egyenes: „Itt van Ő; vagy mindig itt van, vagy egyáltalán sehol sincs”. Azt várjuk, hogy Isten jelentse ki magát gyermekeinek: Isten azonban csak gyermekeiben jelenti ki magát. És amíg mások észreveszik ezt a kiábrázolódást, maga Isten gyermeke nem. Szeretnénk tudatosak lenni afelől, amint Isten bennünk elvégez, de ha teljesen tudatosak lennénk felőle, nem lennénk képesek józanok és kiegyensúlyozottak lenni. Ha arra kérjük Istent, hogy tudatos tapasztalatokat adjon, és pont ezen tapasztalatok tudata akadályoz meg - mint például annak tudata, hogy mennyire vagyunk hasznosak -, akkor fájdalmat okozunk az Úrnak. Éppen feltett kérdéseink fájnak neki, mivel nem a gyermek kérdései azok.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” (Jn 14,1). Nem okozok-e fájdalmat Jézusnak azzal, ha megengedem szívemnek, hogy mégis aggodalmaskodjék? Ha hiszek Jézus személyében és tulajdonságaiban, ehhez a hithez méltóan élek is? Engedem, hogy bármi nyugtalanítson, vagy hogy beteges kérdések ébredjenek bennem? Olyan magától értetődő kapcsolatban kell lennem vele, amelyben mindent úgy fogadok el, amint tőle jön. Isten nem „majd egyszer” vezet, hanem mindig most. Váljék valósággá, hogy az Úr most itt van, és abban a pillanatban a szabadság a tied.