„Most hisszük!” - Jézus megkérdezi: „Valóban hiszitek?” „Íme eljön az óra, amikor egyedül hagytok engem.” Nem egy keresztyén munkás hagyta már magára Jézus Krisztust és a saját kötelességérzésétől, vagy a szükségérzettől hajtva fogott neki a munkának a maga feje szerint. Ennek az az oka, hogy nincs bennünk Jézus feltámadt élete. A lélek elvesztette bensőséges kapcsolatát Istennel, mert a saját elképzeléseire támaszkodott. Nem bűn ez, nem is von büntetést maga után; de amikor a lélek rájön, hogy így önmagát akadályozta meg Jézus Krisztus megértésében és annyi nyugtalanságot, fájdalmat és nehézséget szerzett magának, akkor szégyenkezve és összetörve kell visszatérnie az Úrhoz.

Sokkal mélyebben kell bizalmunkat Jézus feltámadott életére építeni, mint ahogy ezt tesszük. Meg kellene szoknunk, hogy mindenben állandóan az Ő tanácsát kérjük ki; ehelyett azonban „józan eszünk” szerint döntünk, Istentől pedig azt kérjük, hogy erre adja rá áldását. De az ilyen munkát Ő nem áldhatja meg. Ez kívül esik az Ő királyi uralmán, elszakadt az igazi valóságtól. Ha kötelességből teszünk valamit, olyan célhoz akarunk igazodni, amely vetekedik Jézus Krisztussal. „Magasabb rendű személynek” tartjuk magunkat, büszkévé leszünk és így szólunk: Nekem ebben az ügyben ezt meg ezt kell tennem! Így saját kötelességérzetünket ültetjük trónra Jézus feltámadt élete helyett. Ő nem azt mondta, hogy lelkiismeretünk vagy kötelességérzetünk világosságában járjunk, hanem hogy „járjunk világosságban, amint Ő maga a világosságban van” (1Jn 1,7). Amikor kötelességérzetből teszünk valamit, azt könnyen meg tudjuk indokolni, de amikor iránta való engedelmességből cselekszünk, akkor nincs más magyarázat, csak az engdedelmesség. Emiatt a szent könnyen nevetségessé válhat, nem értik meg.