Természeti életünkben törekvéseink változnak, amint fejlődünk. De keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég. Krisztussal kezdünk és vele végzünk: „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra” (Ef 4,13), nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. Isten szolgájának nem az a célja, hogy hasznos legyen, vagy megnyerje az elveszetteket. Ő hasznos lesz, és meg fogja nyerni az elveszetteket, de nem ez a célja. Az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát.

Urunk életében Jeruzsálem volt az a hely, ahol megvalósította Atyja akaratának a kiteljesedését a kereszten. És ha ide nem követjük Jézust, nincs közösségünk vele. Az Urat Jeruzsálem felé vezető útján semmi sem térítette el. Nem sietett át azokon a falvakon, ahol üldözték, és nem időzött ott sem hosszabb ideig, ahol áldották. Sem hála, sem hálátlanság egy hajszálnyira sem térítette el attól a szándékától, hogy „felmenjen Jeruzsálembe”.

„Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél” (Lk 6,40). Ugyanezek történnek velünk is a mi „jeruzsálemi” utunkon. Isten munkája lesz nyilvánvalóvá általunk - emberek áldást nyernek, egy-kettő hálás lesz, a többség hálátlan -, de semmi sem szabad eltérísen minket attól, hogy „felmenjünk Jeruzsálembe”.

„Ott megfeszítették Őt” (Lk 23,33). Ez történt, amikor Urunk Jeruzsálembe ért, és ez az esemény a kapu a mi megváltásunkhoz. A szentek útja nem a kereszten végződik, hanem az Úr kegyelméből a dicsőségben. De közben ez kell legyen a jelszavunk: Én is felmegyek Jeruzsálembe.