Mindig olyan készségesen kedves vagyok-e Istenhez, amilyen szoktam lenni, vagy csak azt várom, hogy Ő legyen kedves hozzám? Megörvendezteti-e Isten szívét mindaz, ami életemben van, vagy állandóan azon jajgatok, hogy rosszul megy a dolgom? Nem lehet öröm abban a lélekben, aki elfelejtette: mi tetszik Istennek. Csodálatos dolog elgondolni, hogy Jézus Krisztusnak vannak szükségei, amiket mi tölthetünk be - „Adj innom!” (Jn 4,7). Mennyi kedvességet mutattam iránta az elmúlt héten? Neve jó hírét hirdette-e az életem?

Isten így szól népéhez: „Ti már nem szerettek engem, de én visszagondolok azokra az időkre, amikor még szerettetek.” Azt mondja, „Emlékezem mátkaságod szeretetére!” (Jer 2,2) Betölt-e a Jézus Krisztus iránti túláradó szeretet most is, mint kezdetben, amikor kellemetlenséget és áldozatot is vállaltam, csakhogy bebizonyítsam neki odaadásomat? Úgy talál-e rám valaha Ő, hogy a régi időkre emlékezem, amikor rajta kívül senki mással nem törődtem? Így van-e most is, vagy emberi bölcsességet választottam Iránta való szeretet helyett? Szeretem-e Őt annyira, hogy már nem számít, hova vezet? Vagy csak az határozza meg, hogy mennyit akarok szolgálni neki, hogy mennyi tiszteletet kapok érte?

Ha azon gondolkozom, amire Isten emlékezik, felfedezhetem, hogy Ő már nem az nekem, aki egykor volt. Ha ez történik, akkor hagyjam, hogy ez reám megszégyenítően és megalázóan hasson, mert ez a szégyenkezés Isten szerint való szomorúsággá lesz, amely „megbánhatatlan megtérést szerez” (2Kor 7,10).