Minden felemelő időszak után hirtelen lökéssel visszaesünk azokba a dolgokba, amelyek sem nem szépek, sem nem költőiek, nem is izgalmasak. A hegycsúcs magasságát a völgy szürke robotmunkája méri le. Mégis a völgyben kell Isten dicsőségére élnünk. Látjuk az Ő dicsőségét a hegyen, de ott nem élhetünk. A megaláztatás völgyében válik hűségünk értékessé Isten számára, itt bizonyulhat hűségünk valódinak. Legtöbben csak akkor tudunk valamit tenni, ha a hősi magaslaton járunk - szívünk természetes önzése miatt van ez. De Isten azt akarja, hogy az egyhangú hétköznapokban legyünk, ahol a völgyben vele való személyes kapcsolatban és vele összhangban élünk. Péter úgy gondolta, pompás dolog lett volna ott maradni a hegyen, de Jézus Krisztus levitte tanítványait a völgybe, arra a helyre, ahol megkapják annak magyarázatát, amit a hegyen láttak (lásd Márk 9,5-6, Márk 9,14-23).

„Ha valamit tehetsz...” Le kell jönnünk a megaláztatás völgyébe, hogy kipusztuljon belőlünk a kételkedés. Nézz vissza megtapasztalásodra és úgy találod, hogy kételkedtél az Ő hatalmában mindaddig, amíg fel nem ismerted, kicsoda Jézus Krisztus. Mikor a hegyen voltál, mindent elhittél, de mi történt, amikor a völgyben a rideg tényekkel kellett szembenézned? Talán képes vagy bizonyságot tenni megszentelődésedről, de mi van azzal, ami most megaláztatást jelent neked? Amikor legutoljára fenn voltál a hegyen Istennel, megláttad, hogy minden hatalom az Úr Jézusé mennyen és földön. És most mégis kételkednél csupán azért, mert a megaláztatás völgyében vagy?