Nem járhatsz közben másokért, ha nem hiszel a megváltás valóságában. Enélkül csak hiábavaló rokonszenvvé alacsonyul másokért való imádságod, és csak erősíted bennük a közömbösséget az Istentől való eltávolodással szemben. A közbenjárásban Isten elé viszed azt a személyt vagy körülményt, ami éppen a szíveden fekszik, amíg az Ő állásfoglalását azok iránt meg nem érted. A közbenjárás azt jelenti, „betöltjük, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek” (Kol 1,24). Ezért olyan kevés a közbenjáró. A közbenjárás nem úgy történik, hogy az illető helyébe teszem magam, hanem úgy, hogy Isten helyébe teszem magam: enyém lesz az Ő gondolkodása és az Ő nézőpontja.

Mint Isten királyi uralmának munkása vigyázz, hogy lépést tarts mindazzal, amit Isten mond neked az Ő valóságáról, amiért imádkozol, másként csődbe kerülsz. De ha túl sokat tudsz, többet, mint amennyit Isten kimért neked, akkor nem tudsz imádkozni. Az emberek állapota annyira lesújtó, hogy nem tudsz áthatolni rajta a valóságba.

A mi dolgunk az, hogy határozottan kapcsolatban maradjunk Istennel mindenre vonatkozólag; mi pedig kibújunk alóla azáltal, hogy túlzottan tevékenykedünk. Megtesszük a kimutatható dolgokat, de nem akarunk közbenjárni. De a közbenjáró imádság az egyetlen, aminek nincsenek hátrányai, mert benne teljesen nyitott marad Istennel való kapcsolatunk.

Nem azért járunk közben, hogy a lelkek „befoltozásáért” imádkozzunk. Át kell jutniuk az Isten életével való közösségbe. Gondolj arra a sok lélekre, akiket Isten az utunkba hozott, mi pedig kiengedtük őket a kezünkből. Amikor a megváltás alapján könyörgünk, Isten olyat hoz elő a lelkekben, amit másként nem teremthetne meg, csak a közbenjáró könyörgés által.